Még egy hete sincs, hogy debütált a brit One Night Only legújabb kislemeze, karöltve egy friss videóklippel, de a visszhangok alapján egyértelmű, hogy a srácok valamit nagyon eltaláltak az új szerzeményükkel. Csak az nem tudja, aki nem akarja, hogy melyik üdítőital reklámzenéjéről van szó, de tény, hogy még a magyar tévéadók (plusz a mozik!) is előszeretettel sugározzák a "Can you feel it" aláfestő dallamaival rendelkező hirdetést. Mert ez eszméletlenül fülbemászó lett.
Az együttes sosem a szomorkás vagy éppen nyálas dalairól volt híres, hanem inkább a pörgés és a pozitivizmus áradt a zenéjükből. Az új single esetében sincs ez másképp: a klipben megvalósuló felszabadult szórakozás himnuszává váló "Can you feel it" nem is kaphatott volna tökéletesebb körítést maga köré, mint az önfeledten bulizó és zenélő fiatal rajongótábort, akik három percre a fellegeket is megjárják. A dal hallatán pedig magam is át tudnám élni a videóban látottakat, szóval a kifejezés hatékonyságáért csak 10/9 lehet a végeredmény.

Read Users' Comments ( 0 )

A brit One Night Onlyról nemrég írtam, a debütáló albumukról született elemzést itt olvashatjátok. Folytatnám a néhány napja napvilágot látott lemezükkel, amelynek sem a címadásánál, sem a borítójánál nem voltak túl kreatívak, de a számoknál annál inkább!

Nem dobtam hátast a bemutatkozó anyaguktól, mert bár imádtam (s imádom) George Craig hangját, és az együttessel megmutatta, hogy képes slágereket gyártani, valahogy hiányzott számomra az a bizonyos valami, amely megkedveltet velem egy lemezt. Hát az új, self-titled album minden kétségemet szertefoszlatta, első hallás után magával rántott, és ez talán a kisebb stílusváltásuknak is köszönhető. A fiúk ugyanis gondoltak egyet, és a több elektronikus elem mellett tették le a voksukat, és a néhol kissé retrónak tűnő szintihasználat sokat dobott a dalokon. A lemezt a gyors számok uralják, és én remekül megvoltam lassúság nélkül is.

Mi van itt nekünk?
Az album első kislemeze, a "Say you don't want it" (itt volt róla szó) tökéletesen mutatja be, mire számíthatunk a későbbiekben. Poposabb stílus, billentyűs aláfestéssel, melynek egyik legslágeresebb és legkedvelhetőbb kiteljesedése hallható ebben a számban, amelyet hamar dúdolni kezdünk, ha nem vigyázunk. S bár számomra ez a dal a lemez hadvezére, hogy így fogalmazzak, olyan erősebb katonák sorakoznak mögötte jó szorosan, mint a "Feeling fine" a nagy igazsággal a dalszövegében ("Time is a healer.."); a "Forget my name", amely erős, magasabb, "kiabálósabb" vokáljával marad meg, ezt akár még koncerten is jól lehet ordibálni; a "Bring me back down", amelyet kicsit az indítás folytatásának érzek; az "All I want", amely már annyira retró, hogy szinte az a-ha és a Wham! jut eszembe a stílusbeli hasonlóságok alapján; és a "Can't stop now", amelynek időt kell hagyni a beindulásra, de aztán magával ránt.
Fentebb az írtam, hogy nincsenek lassú dalok, és ezt az állításomat tartom is, de akadnak azért egy leheletnyivel nyugisabbak is. Ilyen a "Chemistry", amely a második single lesz, és erős a gyanúm, hogy a fülbemászó háttérvokál miatt választották, valamint ott van még a "Never be the same", amelyben George Craig végre kicsit magasabb hangszínben énekel, szépen, lassan, a többi dalhoz képest már-már balladai lassúságba merülve. Egyszerűen gyönyörű.
Mielőtt még áriát írnék erről az albumról, félretéve szubjektív rajongásomat az új anyag iránt, kénytelen vagyok belekötni a nem sokkal a lemez vége előtt sorakozó trióba. A "Got it all wrong" sokszori hallgatás után túl egyszerűnek tűnik a monoton refrénjével, valahogy az "Anything" sem maradt meg annyira, mint a többiek, a "Nothing left" pedig túl gyermekinek tűnik a lálálázással és az az alatt hallható szintis betéttel. De még e hibák ellenére is szeretem ezeket a dalokat is, mert jól illeszkednek az album rendjébe.

Ajánlatnak nem fogom a "Say you don't want it"-et adni, mert az már volt klipelemzésben is (de azért hallgassátok, abszolút favourit), így hosszas gondolkozás után végül a "Forget my name" mellett döntöttem:

Összegezve: 10/9, de még hogy! Hatalmas, pozitív csalódás volt, miután az első lemezt nem kedveltem annyira, és tényleg azt kell mondanom, hogy bejött ez a kisebb stílusváltásuk, jót tett a számoknak ez a sok elektronikus betét és a zenei visszatekintés pár évtizeddel korábbra. Jövőre a Szigeten szívesen látnám őket.

Read Users' Comments ( 0 )

A fiatal srácokból álló brit indie banda, a One Night Only a minap adott ki új lemezt, de gondoltam, legyen meg az időrend, előkapom először a debütáló albumot, amely a Started a fire munkacímet viseli.

Mikor először hallgattam ezt a lemezt, bevallom őszintén, felfedeztem rajta pár igazán remek slágert, aztán csókolom. Egyszerűen nem ragadta meg a fantáziámat az albumra felpakolt anyag, holott George Craig hangjába hamar szerelmes lettem, kellemes hangszíne könnyedén utat talál bárkinek a fülébe. Sőt, a számokat hallgatva néha az az érzésem, mintha egy kicsit, néhol, de csak nagyon ritkán és tényleg csak nyomvonalakban emlékeztetne Tom Chaplin hangjára. De mielőtt még a Keane-rajongók megköveznének, amiért ilyen összehasonlítást tettem, én mégis felvállalom ezt, de azért Craignek megvan a saját remek torka, fiatal kora ellenére.

Akkor jöjjön már ez az album:
A fiúk nagyon jól tudták, hogy melyik dalokat kell megmutatni a népnek, így a lemez elejére pakolt, lendületes indítást biztosító "Just for tonight", "It's about time" és "You and me" megadják a jó kis alapot, de aztán itt számomra leülepszik a dolog. A főleg gitárokra építő számok valahogyan elvesznek egymás ritmusaiban, nem érzem őket annyira különállónak, annyira sajátosnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz album, mert nem erről van szó, simán hallgatható számokról van szó. Csak a gond ott kezdődik, hogy ha megkérdezné tőlem valaki, hogy na, énekeljük el erről az albumról mondjuk a "Time"-ot, akkor én csak bámulnék bociszemekkel a nagyvilágba, mert az első három számot és az utolsót, a "Hide"-ot leszámítva semmit sem tudnék visszaidézni sajnos. Na jó, még talán az "It's alright" is megmarad. De itt kifújt.

Mindenesetre ajánlatnak itt a "You and me", ennek köszönhetően ismertem meg őket, igazi pörgős dal, nem lehet nem szeretni:

Összegezve: 10/5, az új albumukhoz viszonyítva ez csupán ennyit ér számomra. Általában elvárom egy lemeztől, vagyis a rajta található számoktól, hogy igenis emlékezzek rájuk. Vagy azért, mert nagyon jók, énekelhetőek, jó a dalszövegük vagy csak éppen fülbemászó a dallamuk, vagy azért, mert idegesítő, kínszenvedés a füleimnek, ha meghallom, elmenekülnék egy sarokba zokogni vagy ilyesmi, de legalább valamiért emlékezzek rá. Itt ez nem nagyon sikerült, de az tény, hogy azért a lemez első három száma tényleg rendben van.

Read Users' Comments ( 0 )

Teljesen véletlenül bukkantam rá a brit One Night Only legújabb klipjére, mely második, egyelőre cím nélküli albumuk beharangozója. Az indie pop/rock stílusában kalandozó együttes az előző lemezhez képest úgy tűnik, más irányba kacsintgat, hiszen több elektronikus rész került a "Say you don't want it"-be a korábbi dalokhoz képest. Engem elsőre beszippantott ez a szám, és a klipben is pozitívan csalódtam.
Az mondjuk nem tetszik, hogy mi a manónak kell Emma Watsonnal reklámozni az egészet, mert egy dolog, hogy ő a klip egyik főszereplője, de nem ezzel kéne eladni, a zene sokkal többet ér. A videó utolsó 15 másodpercéig egyébként csak néztem, és nem igazán értettem, hogy a bandának mi a célja ezekkel a képsorokkal (George Craig, a frontember és Emma Watson viccesen-szerelmesen futkároznak a nagyvárosban). Aztán a végén van egy csattanó, amit szándékosan nem is árulok el, mert váratlan volt, és nem gondoltam volna ezt, de remek megoldás, és sok dolgot megmagyaráz. Szóval tessék nézni, én 10/8-at adok rá, mert Watson kisasszony inkább maradjon Hermione.

Read Users' Comments ( 0 )