"...collective arrival, we share the same space..."

  A Klaxons azon együttesek egyike, akikről sosem képzeltem volna, hogy kedvelni fogom. Habár az Atlantis to Interzone-nál már pillogtam nagyokat, mégis volt egy olyan elragadó szenvedély a Myths of The Near Future káoszában, ami nem akart elengedni.
  Ezért is vártam izgatottan az angol indietronica banda új lemezét, na meg azért is, mert első kislemezük, az Echoes elképesztően magasra tette a mércét. Azt nem állítom, hogy azt sikerült megütni, de általában jó véleménnyel vagyok a Surfing the Voidról. 

  Kezd három eszméletlenül erős dallal: az Echoes, a The Same Space és a címadó Surfing the Void az együttes három külön arcát mutatják be. Az Echoes az indie rockos, rádióbarát Klaxonsra hoz példát, a The Same Space már kaotikusabb, komolyabb, de még mindig elfér a zenecsatornákon, a Surfing the Void viszont már egy egészen elborult, pszichedelikus pop oldala a zenekarnak.

  Ennek ellenére azonban hátulütője is van annak, ha egy Klaxons-féle zenekar igazán felnő és megérik: kevesebb az őrült elektronikus effekt, tehát az indietronica veszített a hatékonyságából, és mintha már nem is kiabálnának annyit ezek a fiúk, mint szoktak. Ez több mindennek betudható, főleg annak, hogy a Polydor azért nem adta ki már 2009-ben ezt az albumot, mert szerintük túl experimental volt, és ezért a bandának át kellett írnia egy-két apróságot.

  Legyen is ez mindegy, a Klaxons majdnem megállíthatatlanul robog tovább gyakran funkys (Twin Flames), időnként dobcentrikus (Venusia), máskor pedig gitárközpontú, már-már kedves (Future Memories) számaikkal. A Surfing the Void egy tökéletes nagytesó szerepét tölti be elődjéhez képest, kockázatmentesen és szakadatlanul köti le végig a hallgatót (igaz, alig negyven perces a lemez). 

10/8 - Mutat új dolgokat, pár régi trükköt is bedob, és a végén elégedetten vehetjük ki a lejátszóból az albumot. (Ez legyen így, vegyetek CD-ket, sok banda csak így tud turnézni menni, hajráhajráhajrá!)

Read Users' Comments ( 0 )

  A Klaxons-lemeznek (Myths of the Near Future) mindig is kicsit félve álltam neki, mert nem igazán stílusom az indietronica és általában is a langyosabb zenéket kedvelem, de tény, hogy a banda 2007-es albumát mindezek ellenére nagyon megkedveltem. Emellett Anglia "nu rave"-nek is elkönyvelt bandájának idén megjelenő lemeze az egyik legjobban várt, ami a műfajt illeti, így nem hagyhattam ki az augusztus 16-án megjelenő single-t, az Echoes-t sem. (Habár Zane Lowe már hónapokkal előtte leadta a Flashover-t, és el is könyvelte az idei legígéretesebb felvételnek - én pedig hiszek Lowe-nak.)

  Tény, hogy zenéjük instrumentális részét mindig sokkal jobban élveztem, mint az éneket, ezúttal viszont tökéletesen egyensúlyban van mindkettő, a zongorával és a kicsit sem komplex dob alappal teljesen élvezhető a dal, főleg a bridge részénél, az a kevés elektronikus effekt, ami van benne, egyáltalán nem nyomja el a fülbemászó refrént. (már vagy másfél órája hallgattam, de még mindig a fülemben cseng)

  

  A videó - amellett, hogy eszméletlenül hangulatos - nekem túl indie-s, ez talán azért van, mert nem sok klipjüket láttam még. Kénytelen vagyok - minden szájhúzás nélkül - 10/9-et adni.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem igazán tudom, hogy kell kiejteni az együttes nevét, a Szigetes reklám tehet róla, hogy nekem ez mindig Klákszóns marad már.

  Az első benyomásom az volt, hogy hé, ez jó. Sok együttesre emlékeztet, vokálban teljesen Friendly Fires, amitől kicsit be is szartam, mert az nagyon nem jött be. Keveri még a new rave és a post-punk vonalakat, szerintem nagyon jó. Éppen ma reggel beszélgettem a nővéremmel a Muse kapcsán arról, hogy nekem sokat számít, hogy az énekes érzelmeket is fejezzen ki a hangjával, ne csak felénekelje a dalokat. Ez persze legfőképpen az énekes hangfekvésén múlik, Tom Chaplin-nél is tartott egy ideig megszoknom, hogy hé, ennek ez az érzelmes hangja. Itt is ez a helyzet, nem kifejezetten emocionális szerintem az ifjú, aki dalolászik.

 Azt már most kijelenteném, hogy igen képlékeny még az együttes jövője számomra, mert összességében nagyon tetszik ez a felpörgött, zaklatott ütemű műfaj, az énekes(ek?) hangja például nagyon bejön (akcentus befigyel).

  Tetszettek még az ilyen bugyuta elektrós kis hatások, mint amik például az Atlantis to Interzone-ban vannak. Nekem egy Yamaha PSR-290-em van, de megmondom nektek, hogy a 604-es hangszínen a legfelső F# (asszem, de ha nem, akkor ott a környéken) pl az a hang, amit az elején tolnak. Szóval ilyen kis egyszerű, de mégis jól összekomponált dolgokból jön össze az, hogy az Atlantis to Interzone nekem például az egyik "legjobban tetsző" számom a lemezről.

   

  Azt például mondjuk nem tudom elképzelni, hogy hangozhatna egy olyan szám, mint az Isle of Her egy koncerten, talán utánanézek.
  Megmondom én, miért stagnál az együttes tetszési indexe a "nagyon" és az "egyáltalán nem" közt félúton. Alapjában véve nem bírnám az ilyen stílust. Kicsit elborult, a szöveget kibugászni még egyáltalán nem tudom, lehet, nem is áldozok rá időt, viszont nagyon jól esik kicsit kivánszorogni a megszokott "mainstream"-ből (akármit is jelentsen) úgy, hogy még látom a horizonton az indie-t is.

  And please, stop tagging this band as britpop, kthxbye.

ÖSSZESSÉGÉBEN kedvenc kétlem, hogy lesz, de simán el tudom képzelni, hogy egyszer megjön a kedvem meghallgatni még egy-két dalt erről az albumról, gondolok itt az olyanokra, hogy Atlantis to Interzone, Two Receivers (még az egyik leg"indie"-sebb dal innen), Isle of Her meg Golden Skans, ami szerintem még egy dance-punk dalnak is elmenne simán.

  Azért tetszik, mert nem olyan, mint amit általában hallgatok, és talán csak a kicsit nyomott hangulatom miatt, de éppen eltalált most ez a lemez. A Four Horsemen of 2012-ről pedig inkább ne is beszéljünk, eszméletlenül erős záródal ;)

10/7 :) 

Read Users' Comments ( 0 )