A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hurts. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hurts. Összes bejegyzés megjelenítése
Theo Hutchcraft és Adam Anderson karrierje egyik pillanatról a másikra indult be, és mára már szinte mindenki szereti őket. A legtöbb neves zenekritikusnak tetszett a debütáló lemezük, a maradék pedig úgy döntött, hagyja őket élni, hiszen ki nem örül egy friss hangzásnak - némi szépséghibával (értem itt a kínos egyszerűséget és a monotonitást). A rajongók mindebből csak azt vették észre, hogy Hutchcraft és Anderson új színt hoznak a brit zenei világba, szerették őket a Better Than Love-tól sajátos felfogású karácsonyi kislemezükig mindenben, ahogy én is, azonban a legújabb single videóját szemlélve kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: ezmiez?
A Sunday-hez készült klippel amúgy semmi baj nincsen, csak borzasztóan rossz, és ezen sem a mitológia, sem amit Theo Hutchcraft, a zenekar énekese nyilatkozott a forgatásról sem segített: "Egy egzotikus, gyönyörű helyre jöttünk és kitaláltunk egy koncepciót, amit csak mi értünk, valamint körbevettük magunkat hölgyekkel, úgyhogy senki nem fogja firtatni, miről szól a videó." Akármennyire szeretném érteni benne a viccet, képtelen vagyok. A videó unalmas, nehéz követni, és olyannyira nem lehet értelmezni, hogy az ember arra sem veszi a fáradságot, hogy mégegyszer megtekintse, ezek pedig mind egy rossz videóklip ismérvei. 10/2
Miután első albumuk teljesen rabul ejtett, majd' kiugrottam a bőrömből, mikor láttam, hogy a Stayhez készül a következő klip. Magával a videóval már nem voltam elégedett.
A faházas jelenetek, akkármennyire is sármos, ahogy hőseink most is öltönyben, lenyalt frizurával zenélnek, a hatás rovására mentek. Ha egy kicsit is kevesebbet vágnak be abból, több figyelem jutott volna az amúgy most is remekül megkoreografált táncra mind a leples hölgyek, mind Theo Hutchcraft és a szerelmét játszó lány részéről.
Ezen kívül nem csalódtam nagyot, ehhez a számhoz nem való olyan klip, amiben tartalmasabb történetet játszanak el, a hangulat viszont a helyén van a színekkel, széllel, kórussal és jó sok félközeli felvétellel. 10/7
A faházas jelenetek, akkármennyire is sármos, ahogy hőseink most is öltönyben, lenyalt frizurával zenélnek, a hatás rovására mentek. Ha egy kicsit is kevesebbet vágnak be abból, több figyelem jutott volna az amúgy most is remekül megkoreografált táncra mind a leples hölgyek, mind Theo Hutchcraft és a szerelmét játszó lány részéről.
Ezen kívül nem csalódtam nagyot, ehhez a számhoz nem való olyan klip, amiben tartalmasabb történetet játszanak el, a hangulat viszont a helyén van a színekkel, széllel, kórussal és jó sok félközeli felvétellel. 10/7
"...I won't let you drown when the water's pulling you in..."
Talán csak én vagyok figyelmetlen, de a Hurts valóban egyik pillanatról a másikra lett széles körben
Pedig megérdemli. A jólfésült angol popduó a rádión és MTV-n nevelkedett fülnek frissítőleg hat, újdonság ilyen szintetizátor popot hallani r'n'b alapra pakolva, megfejelve néhány vonós betéttel és egy Chad Wolfhoz hasonlítható orgánummal. Akik pedig kicsit jártasabbak a rádión ritkán játszott zenében, észrevehetik, hogy úgy hangzik ez, mintha Ryan Tedder írna dalokat a Carolina Liarból és a White Liesból összegyűrt új együttesnek, vagy mintha a Better Than Ezra és Robyn készítenének együtt egy albumot, mindkettő érdekes gyakorlat lenne.
Adott egy természetes, de ügyesen képzett hang, fülbemászó dallamok, és a megannyi lehetőség, amit egy elektronikus műfajban az effektekből és a szintetizátorból ki lehet hozni. Ez az, ahol a Wonderful Life nem ad teljes képet az albumról. A legtöbb dal lassabb, melankolikus, témája a szerelem, és közel sem olyan monoton, mint az említett dal. Az Evelyn és a Silver Lining erre a legtöbb példa, mindkettőben grandiózus a hangzás a dörgő dobokkal és a vontatott tempóval, a fokozás miatt mégsem laposodik el.
A slágeresebb dalokhoz tartozik a már meglévő két single (Better Than Love, Wonderful Life) és az ütemesebb Sunday, majd a lassabb (és még nem említett) számok, a Devotion, Illumination és The Water. Valamint egy tökéletes debütáló anyagból sem maradhat ki a fekete bárány (Unspoken).
10/9 - A Hurts első lemeze minden, amit jó szintipopnak tartok (az Owl Cityvel ellentétben). Kreativitás (minden kórus és már említett vonós betét például, remekül passzolnak a dalokhoz), egyedi hangzás, mégis ismerős hangulat, valamint egy kis lélek ebbe a részben gépek által generált zenébe.
Kezdésnek: Wonderful Life, Stay, Illuminated
Az albumartról: Habár nincs köze a lemezhez, tetszik a hatás, amit kelt.
További Hurts-reviewk:
A Hurts egyik pillanatról a másikra robbant be a zeneiparba, csak kapkodtam a fejem, hogy mégis honnan jött ez az ügyes elektronikus popot játszó duó (máig sem sikerült rájönnöm).
Az titokzatos angol úriemberek hallgatók ezreit bolondították meg első lemezük második kislemezével, melyben a hanyag eleganciától kezdve a belőtt sérón és ködös légkörön át az élére vasalt öltönyökig minden megtalálható. A Hurts az én tetszésemet ezzel az eredeti, mégis ismerősnek tetsző látvány- és hangzásvilággal nyerte el. Különben is, ki nem borzong meg a túlöltözöttnek nem nevezhető hölgyek bizarr táncától, szemöldökét huncutan emelgető frontembertől és a félhomályba burkolózott medencétől?
10/9 Ha ez lenne az első dal, amit hallanék tőlük, alig várnám, hogy meghallgassam az albumukat is.
Vagy várjunk csak! Hiszen ez az első dal, amit hallok tőlük...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



