Szia mindenki!

Hosszas habozás után (annyira azért nem volt hosszas), úgy döntöttem, megszüntetem ezt a blogot, és a tumblr-ön folytatom az írást, immár egyedül. 
  Az utóbbi időszakban csak én írtam a blogba, és nekem sem volt túl sok kedvem. Nem azért, mert nem hallgattam új zenét (talán pont azért, mert túl sok volt az új zene), nem azért, mert nem akartam, csak egyszerűen nem jöttek a szavak, amikkel leírhattam volna őket, úgyhogy egy kicsit könnyedebb tempóban egy másik blogon írok tovább, de már angolul (az egyértelműen jobban fekszik).
  Szeptember elsején lesz/lenne két éves a blog, úgyhogy fájó a dolog, de hát muszáj. Úgy döntöttem, fent hagyok mindent, ha valakit még érdekel. ;)

  Köszönöm/köszönjük mindenkinek, aki meglátogatott minket itt, aki elolvasta az írásainkat, esetleg kommentelt és visszajárt. Ha valakit érdekel, hogy mit írkálok majd ezután, akkor itt találjátok a Cerddoriaeth 2.0-t :)

Jók legyetek!
Tia 


Read Users' Comments ( 0 )

Ha már sikerült túllépnünk a tényen, miszerint Jessie J egy szarka, akinek nem bírja a farka, alaposan szemügyre vehetjük legújabb videóklipjét. Az egy dolog, hogy Jessie túljátsza a dolgot, történt már ilyen az emberiség történetében, elvégre énekesekről beszélünk, nem színészekről, az meg egy másik, hogy van benne pár igazán felesleges jelenet (például a melleit dörzsölgető tanárnő és a menzakajában fürdőző konyhásnő). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy milyen ígéretes gyerekszínészt találtak a fiatal Jessie megszemélyesítésére (Adrianna Bertola). Van valami elragadó ebben a dacos lázadásban (ami a színjátszókör tönkretételében és a menza megszállásában merül ki), ami élvezhetővé teszi a szerepét, nézhetővé a történetet, és könnyebbé az empátiát.
  Ugyanakkor nem egészen örülök a lebutított üzenetnek, miszerint "ha zaklatnak a suliban, legyél bunkó és gonosz, akkor majd sokra viszed!" 10/7



Read Users' Comments ( 0 )

Joel Thomas Zimmerman (aka deadmau5) 2006-ban megalapított kiadójának még wikipedia oldala sincsen, talán ez mond valamit. Meg az is, hogy a mau5trappel egészen addig nem akadtam össze, míg a brit zenei fesztiválok kedvenc együttesének, az Editorsnak frontembere, Tom Smith úgy nem döntött, hogy belekóstol az elektronika világába, és a The Japanese Popstars után a frissen alakult Raized by Wolves nevű formáció munkájához is nevét adja.
  Az együttes első kislemezéhez, a The Callhoz nem is választhatott volna jobb vokalistát. Smith mély, búgó hangja tökéletesen illeszkedik az elektrós alapba, komorabb, sötétebb lesz tőle a hangzás, és végre hallhatjuk őt két oktávon túl is énekelni. Mit ne mondjak, remekül áll neki. Magához az instrumentális részhez nem sokat tudok hozzáadni, sosem voltam híve a deadmau5 termékeknek, és bizony bizony, csak az vett rá a kutakodásra, hogy végre hallhatom az új Editors lemez felett lustálkodó Mr. Smith hangját is. 
  10/8 - Ha hozzám nem is illik a house világa, Tomhoz láthatóan igen, a Raized by Wolvesnak pedig sok sikert kívánunk a továbbiakban.


Read Users' Comments ( 0 )

"...hold the phone, hit repeat, you got me foaming at the knees..."

  Vannak olyan együttesek, amik nevének meghallásakor már sejtem, hogy ez túl indie lesz. Így történt ez a Cage the Elephanttal, és nagyon (NAGYON) boldog voltam, mikor az öttagú amerikai banda rámcáfolt. A Thank You, Happy Birthday második lemeze a Matthew Shultz által vezetett zenekarnak, és az, hogy nem igazán nagy még a hallgatótáboruk (habár az alulértékeltség viszonylagos), nem úgy tűnik, hogy vesztettek a lendületükből.
  Ha a vokál még indie-nek is tűnne, kárpótol érte minket a zseniális gitárjáték, az egészséges (ugyanakkor szerencsére minimális) mennyiségű ordítozás, és az, hogy nagyon könnyen hallgatható a lemez. Nem terhes az Indy Kidz mind az öt percére figyelni, a 2024 eklektikus elemeit figyelemmel kísérni, vagy a közel két perces Sell Yourself ész nélküli sikoltozásait élvezni. Pont azért, mert nem csak a dalok vannak ésszel megszerkesztve, de az album is. A lemez közepénél található ugyanis egy okosan elhelyezett válaszfal (Rubber Ball). Egy jelentéktelen kis balladaszerűség, ami után relatíve, de érezhetően lenyugszik a hangulat (Right Before My EyesAround My Head), visszatér a dallamosság, ami inkább a Manchester Orchestrát juttatja eszünkbe, mint a régi Cold War Kids lemezeket.
  A végére viszont már nem egészen van rendben minden. Jók ezek a dalok, na de miért? Az összes többi is ugyanilyen jó és ugyanilyen hangos volt, hol van a változatosság? Az utolsó négy számnak már nincsen úgynevezett arca, vagy személyisége, csak ott vannak, jól szólnak, és ennyi. Elfáradunk a hallgatásukban, az intenzitásukban. 
  10/7 - A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy egy best of összeállításnak tűnik. Hogy ez hol baj? Egy ilyen stílusban karakteres együttesnek szüksége van néha kiereszteni a gőzt, nem teljesen százhúsz százalékosan rátekerni, különben megerőltető lesz a lemez hallgatása, sok lesz a zaj.


Read Users' Comments ( 0 )

Pixie Lott egyike azon angol énekesnőknek, akik a legkevésbé sem érdemlik meg, hogy albumot készítsenek. Első, igen egyedien "Turn It Up"-nak keresztelt albuma egy káoszos keveréke a pop több alfajának, miközben egyik mellett sem kötelezi el magát, az amatőr és gyerekes szövegekért és rímelésért pedig nem kárpótol a hölgyemény amúgy nem mindennapi orgánuma. 
  De hát ne adjuk fel ezt ilyen hamar, gondoltam, mikor meghallgattam legújabb kislemezét, mely nagyon bizalomgerjesztően az "All About Tonight" címet viseli. A dal a legegyszerűbben egy partiról szól, és némi elejtett infót is megtudunk az énekesnő életéről, például azt, hogy új cipőt vett, hogy most szakított a pasijával, hogy nem tud táncolni és hogy borzasztóan lassú sms-ező. Ha félúton még nem aludtunk el, érdemes a végefelé nagyobb figyelmet fordítani Pixie vokáljára, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy ennyit romlott volna a hangja, vagy csak ilyen botrányosan sikerült elváltoztatni? Gyakorlatilag nem oszt nem szoroz, Pixie egyediségének - már ha valaha is volt neki olyan - legapróbb szikráját is sikerült kioltania egy középszerű, diszkós, popos, lényegében értékelhetetlen maszlaggal. 10/2


Read Users' Comments ( 0 )

Katy B - On A Mission (2011)

"...this right here I swear will end too soon..."

Ha egy női előadó brit, eszméletlen jó hangja van, remek dallam ötletei, középszerű, de énekelhető szövegei és első albumhoz képest erős stílusa, mi az, ami biztosan félresiklik?
  Katy B tudna erről mesélni, hiszen rá minden előbb említett elem illik. Ellentétben a legtöbb ma játszott énekes lánykával, neki van hangja, ezt már az első dalban is megmutatja (Power On Me), még ha nem is viszi túlzásba. Nem is baj az, zenéjének nem elsődleges eleme a vokál, sokkal inkább a dallam és a szöveg összecsengése, amiből remek slágerek születnek (Katy on a MissionBroken Record), de a legtöbb dal az album elején okosan lett felépítve (Witches BrewWhy You Always Here), úgyhogy egy számnak nem kell kislemeznek lennie, hogy hallgatható legyen. Két dolog hibádzik nagyon ezzel a lemezzel. Miközben minden egészen a helyén van ahhoz, hogy Katy B beléphessen a sikeres brit énekesnők sorába, nagyon fiatal, és ez meglátszik daljainak alapján is. 
  A dallamos pop, ha nem partizenének készül, nem tűr el diszkós alapot. Egyszerűen nem működik, hallható ez a Broken Recordon, vagy az Easy Please Me-n (vagy a Katy on a Missionön, a drum and basses effektek sem takarják el elég jól). Emellett nem egy olyan dal is van, ahol a retro enyhén szolva is sok (MovementHard To Get), nem áll jól a modern dallamok és dalötletek mellett. Jó a diverzitás, nem is szereti senki ha egy lány magát ismételgeti, de a kevesebb több most is igaznak bizonyult. 
  A második probléma az alapok gyengeségéből ered, és ez pedig az, hogy a lemez második felére elfárad a dolog, gyengék a dalok, nincs új ötlet, nincs új sláger, csak... dalok, amikről a legtöbben azelőt megfeledkezünk, mielőtt véget érnének. 10/6 


Read Users' Comments ( 0 )

Belle Amie - Girls Up (2011)

A Belle Amie egyike volt azon lánycsapatoknak a brit X-Faktoban, akik idő előtt kiestek, főleg azért, mert egyéni előadóként indultak, majd Simon "Ki Ha Én Nem" Cowell összegyúrta őket egy együttessé, és nem igazán működtek a verseny alatt. Viszont rögtön miután vége lett, Geneva Lane elhagyta a bandát, a maradék három hölgy pedig lemezszerződést kötött a Dodienttel, és augusztusban már érkezik is első kislemezük, a Girls Up.
  Igazság szerint jobban kedveltem, mikor harmóniákat énekeltek, de első próbálkozásra ez a The Saturdayses felállás sem rossz. Jobban néznek ki Geneva nélkül, boldognak tűnnek, ez a dal pedig talán két kórussal hosszabb, mint kellene, de egy könnyed popdal, elég hamar belemászik az ember fejébe, kicsit elektrós, kicsit partizenés, kicsit retrós, és agyon jól megvan tervezve a kinézet is. Arról nem kell beszélni, hogy még szokniuk kell a videózást, de láttunk már sokkal kínosabbat is olyanoktól, akik előbb végeztek a versenyben, szóval szép munka, lányok, csak így tovább. 10/8



Read Users' Comments ( 0 )

"...for every taste, for every try, for every cry that never dry..."

  Különös, hogy Natasha Bedingfield sosem úgy épült bele a köztudatba, mint egy igazán tehetséges popénekes, hanem mint egy samponreklám dalának előadója. Pedig aztán csinál érdekes dolgokat is ez a lány. Először is a hangja ezerszer jobb, mint a legtöbb énekesnőnek, akik mára már minden csapból folynak, valamint eddig három albumból kettőt kétszer is kiadott, csak azért hogy még több dalt pakolhasson fel rájuk.
  Ez történt 2010-es Strip Me-jével is, melyet megtoldott három dallal, majd idén megint kiadott. Ami pedig igazán szerethető és előnyös ezzel az albummal kapcsolatban, hogy nincsen egységes hangzás rajta. Vannak a zongorás dalok (Recover), a slágergyanús számok (Pocketful of Sunshine), a klasszikus Bedingfield-popslágerek (Run-Run-Run), a "kérlek ne legyél Leona Lewis" balladák (Try), az "ez vajon hogy került ide?" diszkósított darabok (Touch) a "köszönjük, hogy Ryan Teddert is felkérted producernek"-féle r'n'b nóták (Strip Me) és még sok-sok más.
  Összességében véve, ha még el is tünedezik egy-két dal a tizenhat szám tengerében (Can't Fall DownLittle Too MuchNo Mozart), egy egészséges, túlnyomó részben jókedvű poplemezt kaptunk, aminek igenis nagyobb hírverést kéne kapnia. Lepontozódik azonban azért, mert valóban hiányzik az a fajta természetesség, ami miatt a These Words vagy az Unwritten kőbe vésve örök slágerek maradnak. 10/6


Read Users' Comments ( 0 )

  Alig két órával ezelőtt indult útjára a skót/észak-ír együttes, a Snow Patrol legújabb kislemeze, melyet elsőként a BBC Radio 1-on hallhatott a világ. Gary Lightbody azt ígérte, elektronikusabb lesz, és tényleg valami olyasmit csinálnak most, amit eddig még nem. És valóban, minden tekintetben más: az alap elektronikus, a vokál tejesen különbözik az eddigi albumokon jellemző mintától, és valamiféle megfoghatatlan monotonitás ütötte fel fejét a verzék környékén. Repetitív, mégis annyira színes az alap a gitárokkal; az effektek, az elektronikus körítés és a szokatlan refrén annyira megspékelik a hangzást, egyfajta ábrándos hangulat uralkodik el az első perc után és működik! Igenis működik, hogy nincs kifejezett bridge, hogy még sosem hallottunk ilyesfajta gitárkezelést Nathan Connolly részéről, hogy beújítottak a ritmikus gitáron és hogy Gary Lightbody hangja egyszerűen minden egyes dallal jobb és jobb lesz. Annyira sokat ad a dalhoz, hogy háttérvokál van a refrén elején, hogy hajlítgatja a dallamot itt-ott, tökéletes. Meg sem próbálom letagadni, szerelem első hallásra. 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

 "I'm better on my own, all this oxygen and bone, leave me to breathe it out.."

  Nahát. Mire eljutottam odáig, hogy írjak az együttesről, már fel is oszlottak. Ez már az első dal meghallgatása előtt felvetett egy rakás kérdést, melyek közül a legfontosabb: miért nem jött nekik össze? Mi hiányzik a zenéjükből? Ha feloszlottak hat év együttlét után, és rögtön második lemezük kiadását követően, biztos nem üthet akkorát az album sem. Mi történt?
  Pedig nem olyan rossz ez. Persze, 150%-ig indie gyerekekről van szó, a legtöbb külső szemlélő könnyűszerrel összekeverhetné őket a Vampire Weekenddel vagy a Two Door Cinema Clubbal, semmi egyedi, semmi különleges nincsen bennük, de hallgatható indie zene Manchesterből (ahonnan azért nem semmi előadók szoktak felbukkanni, például Elbow, The Charlatans, Delphic, The Smiths, The Courteeners, estébé, estébé). Sajnos azonban nem elég a származás, ki kell tűnni a tömegből. Ezzel küszködött sokat a The Answering Machine négy lelkes zenésze, majd végül megbuktak. A Lifeline dalainak többsége összemosódik, az énekes Martin Colclough álmos búgását alig lehet észrevenni, leginkább egy-egy ötletes riffnél, dallamnál ébredünk csak fel (LifelineRomantic and Square, Hospital Lung), de az egész lemez olyan szétcsúszott, olyan fáradt. Pontosan úgy hangzik, mintha a zenekar rég tudta volna, hogy fel fognak oszlani, és ez rányomta a hangulatát az egész albumkészítési folyamatra ("God knows, we need a change", "In the summer of 2009 we felt so alive", na meg ott az utolsó szám a lemezen, ötletesen The Endre keresztelve).
  10/5 - Szomorú ezt látni, és hallgatni is, ott van a lehetőség mindenhol, de olyan lemondóan hangzik minden, teljesen elveszi a kedvem a hallgatásától. Nem jó érzés egy együttest haldokolni látni.


Read Users' Comments ( 0 )