Szia mindenki!

Hosszas habozás után (annyira azért nem volt hosszas), úgy döntöttem, megszüntetem ezt a blogot, és a tumblr-ön folytatom az írást, immár egyedül. 
  Az utóbbi időszakban csak én írtam a blogba, és nekem sem volt túl sok kedvem. Nem azért, mert nem hallgattam új zenét (talán pont azért, mert túl sok volt az új zene), nem azért, mert nem akartam, csak egyszerűen nem jöttek a szavak, amikkel leírhattam volna őket, úgyhogy egy kicsit könnyedebb tempóban egy másik blogon írok tovább, de már angolul (az egyértelműen jobban fekszik).
  Szeptember elsején lesz/lenne két éves a blog, úgyhogy fájó a dolog, de hát muszáj. Úgy döntöttem, fent hagyok mindent, ha valakit még érdekel. ;)

  Köszönöm/köszönjük mindenkinek, aki meglátogatott minket itt, aki elolvasta az írásainkat, esetleg kommentelt és visszajárt. Ha valakit érdekel, hogy mit írkálok majd ezután, akkor itt találjátok a Cerddoriaeth 2.0-t :)

Jók legyetek!
Tia 


Read Users' Comments ( 0 )

Ha már sikerült túllépnünk a tényen, miszerint Jessie J egy szarka, akinek nem bírja a farka, alaposan szemügyre vehetjük legújabb videóklipjét. Az egy dolog, hogy Jessie túljátsza a dolgot, történt már ilyen az emberiség történetében, elvégre énekesekről beszélünk, nem színészekről, az meg egy másik, hogy van benne pár igazán felesleges jelenet (például a melleit dörzsölgető tanárnő és a menzakajában fürdőző konyhásnő). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy milyen ígéretes gyerekszínészt találtak a fiatal Jessie megszemélyesítésére (Adrianna Bertola). Van valami elragadó ebben a dacos lázadásban (ami a színjátszókör tönkretételében és a menza megszállásában merül ki), ami élvezhetővé teszi a szerepét, nézhetővé a történetet, és könnyebbé az empátiát.
  Ugyanakkor nem egészen örülök a lebutított üzenetnek, miszerint "ha zaklatnak a suliban, legyél bunkó és gonosz, akkor majd sokra viszed!" 10/7



Read Users' Comments ( 0 )

Joel Thomas Zimmerman (aka deadmau5) 2006-ban megalapított kiadójának még wikipedia oldala sincsen, talán ez mond valamit. Meg az is, hogy a mau5trappel egészen addig nem akadtam össze, míg a brit zenei fesztiválok kedvenc együttesének, az Editorsnak frontembere, Tom Smith úgy nem döntött, hogy belekóstol az elektronika világába, és a The Japanese Popstars után a frissen alakult Raized by Wolves nevű formáció munkájához is nevét adja.
  Az együttes első kislemezéhez, a The Callhoz nem is választhatott volna jobb vokalistát. Smith mély, búgó hangja tökéletesen illeszkedik az elektrós alapba, komorabb, sötétebb lesz tőle a hangzás, és végre hallhatjuk őt két oktávon túl is énekelni. Mit ne mondjak, remekül áll neki. Magához az instrumentális részhez nem sokat tudok hozzáadni, sosem voltam híve a deadmau5 termékeknek, és bizony bizony, csak az vett rá a kutakodásra, hogy végre hallhatom az új Editors lemez felett lustálkodó Mr. Smith hangját is. 
  10/8 - Ha hozzám nem is illik a house világa, Tomhoz láthatóan igen, a Raized by Wolvesnak pedig sok sikert kívánunk a továbbiakban.


Read Users' Comments ( 0 )

"...hold the phone, hit repeat, you got me foaming at the knees..."

  Vannak olyan együttesek, amik nevének meghallásakor már sejtem, hogy ez túl indie lesz. Így történt ez a Cage the Elephanttal, és nagyon (NAGYON) boldog voltam, mikor az öttagú amerikai banda rámcáfolt. A Thank You, Happy Birthday második lemeze a Matthew Shultz által vezetett zenekarnak, és az, hogy nem igazán nagy még a hallgatótáboruk (habár az alulértékeltség viszonylagos), nem úgy tűnik, hogy vesztettek a lendületükből.
  Ha a vokál még indie-nek is tűnne, kárpótol érte minket a zseniális gitárjáték, az egészséges (ugyanakkor szerencsére minimális) mennyiségű ordítozás, és az, hogy nagyon könnyen hallgatható a lemez. Nem terhes az Indy Kidz mind az öt percére figyelni, a 2024 eklektikus elemeit figyelemmel kísérni, vagy a közel két perces Sell Yourself ész nélküli sikoltozásait élvezni. Pont azért, mert nem csak a dalok vannak ésszel megszerkesztve, de az album is. A lemez közepénél található ugyanis egy okosan elhelyezett válaszfal (Rubber Ball). Egy jelentéktelen kis balladaszerűség, ami után relatíve, de érezhetően lenyugszik a hangulat (Right Before My EyesAround My Head), visszatér a dallamosság, ami inkább a Manchester Orchestrát juttatja eszünkbe, mint a régi Cold War Kids lemezeket.
  A végére viszont már nem egészen van rendben minden. Jók ezek a dalok, na de miért? Az összes többi is ugyanilyen jó és ugyanilyen hangos volt, hol van a változatosság? Az utolsó négy számnak már nincsen úgynevezett arca, vagy személyisége, csak ott vannak, jól szólnak, és ennyi. Elfáradunk a hallgatásukban, az intenzitásukban. 
  10/7 - A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy egy best of összeállításnak tűnik. Hogy ez hol baj? Egy ilyen stílusban karakteres együttesnek szüksége van néha kiereszteni a gőzt, nem teljesen százhúsz százalékosan rátekerni, különben megerőltető lesz a lemez hallgatása, sok lesz a zaj.


Read Users' Comments ( 0 )