Az ír együttes videóinak összekötő eleme eddig az volt, hogy elmesélhető történettel rendelkeztek, ami passzol is szövegírásuk stílusához, hiszen a dalok legtöbbször határozott, egyféleképpen értelmezhető jelentéssel bírnak. Nos hölgyeim és uraim, örömömre szolgál bejelenteni, hogy ez a hagyomány ezennel megszakadt. Az album címadó dalából készült klip csakis és kizárólag a hatásra épít. Habár elsőre laposnak és unalmasnak tűnhet, valljuk be, maga a zene elég nagyszabású, a zenekar egyik legelgondolkodtatóbb szerzeménye, és ha bármilyen sztorit kerítenének köré, elveszne benne, jelentéktelenné válna. Ezért működik ilyen jól az érzelem és az értelem harcának ilyesfajta bemutatása, O'Donoghue frontemberként pedig igen lehengerlő kisugárzással billeg csapata élén. 10/8


Read Users' Comments ( 0 )

Amit már nagyon jól tudunk a zenekarról, hogy nagyritkán csinálnak normális klipeket. Ez most nem olyan lett. Viszont nagyon tanulságos annak tekintetében, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az ember, ha Dave Grohlnak rossz napja van.
  • adj neki aprót
  • az a szupersajtos hambi szuper sajtos legyen
  • ne kerüljön a kutyád ürüléke a szeme elé
  • ne akard kirabolni
  • soha ne vágd fejbe egy golflabdával
  • AZ ÉG SZERELMÉRE, FUSS!!! 
Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy a Walk a következő single a Wasting Lightról, hiszen fénypontja a lemeznek, és gondoltam, hogy egy dalra, minek ilyen üzenete van, majd valami teljesen lenyűgöző, elgondolkodtató és mély videót csinálnak, aztán koppantam nagyot. Eleinte mérges is voltam, hogy még ezt is képesek elviccelni, de hát Dave Grohl szerint a videóklipek csak édességreklámok, miért ne szórakozzanak hát jól? És milyen igaza van! A Walk videója bolondos, vicces, és nagyon rájuk vall. 10/8


Read Users' Comments ( 0 )

"...you say keep my head from going down, just for a little, just for a little..."

  Van mindenki számára egy játékom! Keressük meg a kakukktojást, s magyarázzuk meg, miért azt választottuk: The Maine, My Favorite Highway, The Summer Set, Parachute, The Cab, This Century. Nos? Megvan? Bizony. Míg a többiek mind rendelkeznek egy középszerű énekessel, és három gitárral (lehetőleg Fender), amit aztán dalaikban ész nélkül tépnek (miközben a hajuk azért nagyon jól áll!), addig a Parachute egy csipet lelket is rakott a zenéjükbe. Will Andersonnak és csapatának minden tulajdonsága megvan, hogy beálljanak a fent említett együttesek sorába (főleg a hajuk miatt, a haj nagyon fontos), ők mégis összenéztek és azt mondták: "Na, akkor rakjunk ide egy kis szaxofont. Amoda több vonós kéne, ide meg állítsunk be egy gospel kórust. Mi lenne ha túllépnénk a tinipunk szabványon és írnánk hat- meg hétperces balladákat igényes outrókkal és réteges hangszereléssel? Mi lenne ha új dolgokon kísérleteznénk a gitárokkal? Ne is rakjunk tizenöt számot a lemezre, a kevesebb gyakran több!" 
  Így (vagy nagyon hasonlóan) tudnám elképzelni az albumkészítés folyamatát, ugyanis itt tényleg erről van szó. Kilenc dal található a lemezen, ami már felborítja a rendet a tinik által nagyon kedvelt amcsipunk zenekarok közt, s köztük találunk rádióbarát poprock slágert (White Dress, Halfway), örömzenét (Something to Believe In), nyálas balladát (Forever and Always), szerelmes dalokat, melyek olyan hatásosak, hogy azt is elfelejted, hogy nem is vagy szerelmes (Kiss Me Slowly, You and Me), és merész zongorarock himnuszokat (American Secrets). Ami a legjobb, hogy ezeknek a fiúknak hallhatóan nagyon jó érzékük van a dalok felépítéséhez. Minden pontosan ott van, ahol lennie kell, amiből éppen sok lenne, abból visszavesznek (khm, gitárok, Halfway, khmm), amiből még nem ártana valamivel több, abból rendesen odapakolnak (Kiss Me Slowly és a háttérvokál), miközben a rövid daloknál kielégítő a három perc, a hosszú dalokat pedig nem terhes hallgatni.

10/8 - A Parachute-os fiúk tele vannak ötletekkel, kitűnnek az amerikai, célközönségként a tiniket megcélzó együttesek sorából. Habár az újítás nem az ő asztaluk, szívesebben hallanánk őket a slágerlisták élén "pop" címke alatt, mint a borzadmányt, amit manapság odabiggyesztenek.
A szerző javaslata: Something to Believe InWhite DressWhat I Know


Read Users' Comments ( 0 )

Mona - Mona (2011)

"...king of the castle, it's gonna fall fast though, oh no man, I got something to prove..."
A nashville-i Monát tavaly szeptembere óta folyamatosan a figyelem középpontjába tologatja mindenki, aki éri őket, és a következő Kings of Leonként és U2-wannabe-ként emlegetik a négy amerikai fiút. Talán ezért is lehet, hogy az NME review-jának tíz bekezdéséből nyolc a hasonlítgatásra épít, a Guardian simán leszarozza őket a Pitchfork pedig még csak szóra sem méltatja a zenekart.
  Én azonban minden háttértudás nélkül álltam neki debütáló albumuknak, és kellemesen csalódtam. Nem fogok "olyan, mint"-ekkel dobálózni, ha valaki arra kíváncsi, keresse fel az NME albumelemzését, tele van olyanokkal. A sokat akar a szarka-effekt azonban igenis kifizetődik. Igenis ambiciózusnak kell lenni, elő kell venni az arénarock gitárokat, grandiózus vokálokat kell írni és úgy istenesen a dobok közé csapni. Négy amerikai rocker miért bújna el a sarokba, mondván "ugyan srácok, ez még csak az első lemez, nem csavarjuk fel a hangerőt annyira". De! Igenis, üvöltsön a gitár a lehúzott tetővel autózós Listen to Your Love-ban, érezzük úgy, hogy egy stadiumnyi ember ordítaná kórusban a Shooting the Moon refrénjét, hogy dörgő vastapssal követelnénk a ráadást a Trouble on the Way után és hogy a legszebb élmény lenne, mikor a Specialt egy darab reflektorfényben adják elő.
  Nem ér ám leugatni a kezdőket csak azért, mert a Kings of Leonnak három albumba telt, mire mert ilyen dalokat írni. Ugyan már...

10/7,5 - Néhol még túlnyújtózkodik a bizonyos takarón (Lines in the Sand, Say You Will), de a Mona első lemeze nagyon bevállalós, nagyon kúl, nagyon bizalomgerjesztő. Játszi könnyedséggel ontja magából a slágereket, miközben visszanyúl a rock alapjaihoz.
A szerző javaslata: TeenagerShooting the MoonLean Into The Fall


Read Users' Comments ( 0 )

Ha a Kaizers Orchestra tíz évnyi anyagát akarnánk egy dalban összefoglalni, hogy abban benne legyenek a gypsy rock legjellegzetesebb kanyarai, a Firebird utánozhatatlan hangja, az Ompa Til Du Dør "ompái", az Evig Pint melankóliája, a Maestro uptempo dobjai, a Maskineri poposabb hangzása és a Violeta Violeta vol. 1 kísérletezőkedve, nem lenne könnyű dolgunk, az együttes hallhatóan azonban erre vállalkozott, mikor a november 11-én kiadásra kerülő vol. 2 első kislemezét kijelölte. Kicsit Kontroll På Kontinentet, kicsit Hevnervals, kicsit Maestro, kicsit Volvo i Mexico és egy kicsit új.
  Az "Ezer Esőcsepp" cím elsőre nyálasnak hathat, a szöveg viszont most sem múlja alul elődeit (fordítás itt), és Beatrice, Violeta és Kenneth története is halad előre. A dallam játékos, a menetelős dobok most is dolgoznak, Ottesen orgánuma tökéletesen vezeti végig a dalt, az ígéreteket beváltották, miszerint több a gitár, mint azt eddig megszoktuk, ÉS még mindig kíváncsian várjuk, mit hoz a teljes második lemez.
10/7,5 - Mostmár hivatalosabban is keményebben bánhatok a fiúkkal, és mivel közel nem üti meg a Philemon Arthur szintjét sem a belépővel, sem az általa kiváltott hatásokkal/érzelmekkel, ezért csak hetest kap. Hét és felet. Csak hogy tudják, hol a helyük.



Read Users' Comments ( 0 )

A világon háromfajta ember létezik. Aki nagyon szereti a Coldplay-t, aki utálja őket, és van is rá oka, a harmadik pedig még életében nem hallgatta meg egész albumukat, de hát nagyon kúl utálni őket (a Nickelbackkel egyetemben), miért ne? Szerencsére a Martin/Champion/Buckland/Berryman négyes éppen ezzel foglalkozott a legkevésbé, viszont az elmúlt években sokkal inkább azon szorgalmaskodtak, hogy dalaik egyre nagyobb tömegeket mozgassanak meg (akár negatív, akár pozitív értelemben), és egyre több rádióállomásra férkőzhessen be. Mintha szükségük lenne rá. Mégis, nem tudjuk észrevenni, hogy az egykor olyan nehezen emészthető, "albumonként párslágeres" együttes a Viva La Vidára kidobált minden felesleges britpopos elemet a zenéjéből, és legalább ugyanannyira eladható lett minden daluk, mint a Snow Patrolnak.
  Ez szintén csak akkor foglalkoztat bárkit is, ha az illető Pitchforkon nőtt fel.
  Az egyre növekvő rajongó- és hallgatótáborral együtt azonban az igények is nőttek, s ma délelőttre többszázezer csodáló rágta tövig minden létező végtagját, amikor is a BBC a világon először adta le az együttes ötödik albumának első kislemezét. Az első visszajelzések pozitívak voltak, a másodikak is inkább lelkesülő fanoktól érkeztek, hogy vallást változtatnak és beleborotválják a tarkójukba az együttes nevét, mi azonban türelmesen hatodszorra és hetedszerre is végighallgattuk a dalt, mielőtt véleményt mondtunk volna. Igen, igen, az intrót megvették a The Sacadostól, rendben, majd túltesszük magunkat rajta, azonban nagyon ismerős ez az alap is. Arra emlékeztet, mikor a már említett Snow Patrol a fenomenális A Hundred Million Suns után best of válogatásukra megírták a Just Say Yest. Nem túlságosan, de éppen eléggé, hogy szemöldökvonogatásra késztesse az embert. Mi ez a hirtelen jött menekülés az elektronikusabb hangzás felé? Nem? Senki nem tudja? Én sem. Biztos valami új trend.
  A negatívumok sorát akkor ennyivel le is tudtuk volna, most jöjjenek a dolgok, amikért érdemes szeretni ezt a dalt. 
  Itt van először is az észbontó riff, amit Jonny Buckland tehetségének köszönhetünk (annyira jól működik ez az ír hangzás egy ilyen modern borítóba csomagolva), a rövidke sorok, amikhez tökéletesen passzol az intenzív dallamvezetés, és gondoljunk csak bele, milyen őrjítően fog ez hangozni arénákban, fesztiválok nagyszínpadain, csakúgy ahogy klubkoncerteken is. Ezért szerethető a Coldplay, mert habár sokat változtak a kezdetek óta (bréking nyúz, a változás nem mindig rossz), de amikor megugorják a szintet, akkor toronymagasan.
  Azt hiszem, eleget hízelegtem nekik, abba is hagyom, hallgassa mindenki soksok szeretettel. 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

"...better now than when I found I used to have the gift of amusement..."

Ha össze kéne állítanom egy listát azokról a dolgokról, amiket nagyon lehet szeretni a Manchester Orchestrában, akkor Andy Hull elképesztő, megunhatatlan, sokszínű és hisztérikus hangja mellett olyan elemeknek is helyet adnék, mint a rövid, de szellemes szövegek, az albumok különféle koncepciói, és az, hogy a hangszerelés mindig hamisítatlanul Manchester Orchestra, mégis olyan polcokat pucolnak ki benne, és töltenek meg újra, hogy az kedvező legyen az egyre növekvő hallgatóságnak, és az együttes is élvezze.
  Andy Hull hangjához most sem szeretnék egyebet hozzátenni, esetleg csak annyit, hogy aki még többre kíváncsi az úriember istenadta tehetségéből, az mindenféleképpen essen neki a Bad Books 2010-es lemezének, amit szintén az atlantai rockördög neve fémjelez. A rövid, de szellemes szövegek a Simple Math-re olyan szinten változtak, hogy míg a Mean Everything to Nothingon kissé döcögős volt a történetmesélés, ezen a korongon szinte csak ilyen dalokat találunk (PensacolaApril FoolPale Black EyeApprehensionLeave It Alone). Ez a fejlődés számtalan dolognak betudható (művészi megvilágosodás, egy pár pohárka sör és egyebek), mi azonban szeretnénk hinni, hogy ez a nagyszerű szövegírói tehetség, ami most virágzásnak indult, mindvégig ott lapult valahol és még sokszor ízlelhetjük meg.
  Ha már szó esett a koncepcióról is, Hull azt mondta "Az album egy 23 éves fickóról szól, aki mindent megkérdőjelez a házasságtól kezdve a szerelmen, a valláson keresztül egészen a szexig. Néha még számomra is nehéz kibogarászni, épp melyikről beszélek. Minden, amit a múltban írtam, ezekről szólt. Ez az album pedig minden kérdésemnek a legtisztább formája". Nos, legyen. Ha Hull nem ezt hangoztatta volna már hetekkel a megjelenés előtt, nem is lett volna zavaró, de így mikor meghalljuk a nyitó dalt (Deer), majdhogynem kényelmetlen, ahogy pontosan, szó szerint erről szól a lemez, amit a fiatalember felvázolt nekünk. Persze, nem minden hallgató olvasta a fenti sorokat, nem is mindenki figyelt fel rá, vagy foglalkozott vele, az én agyam hátsó kis sarkában azonban ott motoszkál a gondolat, hogy ezt a ruhát úgy próbálták ráhúzni a lemezre, hogy előtte nem szabták méretre, és most nem takar mindenhol.
  A hangszerelésbeli változtatások azonban valamelyest kompenzálják ezt. Habár a súlyos, komoly dobokat, amik azt az arénarockos hangzást kölcsönözték, egykettőre kipaterolták a dalokból, a vonósok, melyek szinte minden számban megbújnak (némelyikükben pedig majdhogynem túlordítják a gitárokat), pedig most jelentek meg először ilyen karakteresen és ilyen meghatározóan. Ééés vastaps.

10/9 - Ha a Mean Everything to Nothing nyolcat ér, a Simple Math a tökéletes album. A dalok felépítése (egy langyos, rövidke intró és egy hét perces gigantikus albumzáró mint tökéletes keret, a töltelék pedig tartalmaz rockballadáktól (Leave it Alone), mániákus depressziós, gyerekkórusos kislemezanyagokon (VirginApprehension) és szörfrockslágereken át (Pensacola) a régi albumok által ihletett ősrajongói kedvencekig (Mighty)), elhelyezése, a kiszámíthatatlanságuk, a dinamikájuk, tíz percben és háromnegyed órában olyan jól működik, gyönyörű.


Read Users' Comments ( 0 )