"...the monsters, they’re gone… they’re well on their own and your mother’s here…"

A Glasvegas név már maga is úgy hangzik, mintha egy hosszú évek óta együtt zenélő amerikai indie-bandát takarna, az igazság viszont az, hogy a négytagú skót zenekar 2003-as megalakulása után öt évet várt debütáló lemezének piacra dobásával, mely hírnevet nem annyira, elismerést viszont bőven hozott (hat brit zenei magazin "2008 Legjobb Albumai" listáján végzett az első tíz hely valamelyikén, ezek közül az NME-nél a harmadikon, valamint az Egyesült Királyságban platinum-, Svédországban pedig aranylemez lett). 
  Így élt tehát a Glasvegas három évig, majd egy EP és kétszeres dobosváltás után kibújtak a sötétből és kiterítettek mindent, amijük van egy ötven perces album keretein belül. Nézzük, hogy sikerült.
  A shoegaze címkét self-titledjük óta csak sikerült levetkőzni magukról, a lemez viszont még mindig nem csordul túl a boldogságtól, viszont James Allen szívszorító hangjából, nyikorgó-csikorgó gitárokból és óriási dobokból nincs hiány. Allen nevetséges, skót akcentusának ellenére (vagy pont amiatt), a legtöbb túlerőltetett dalszöveg (Shine Like StarsDream Dream DreamingYou) hamar elragadja és elgondolkodtatja az embert, a szomorkás, post-punk revival együtteseket idéző alapok (Stronger Than DirtI Feel Wrong), csilingelő, szárnyaló gitárok (The World Is Yours) pedig különös, mesebeli hangulatot teremtenek minden számhoz, megelőzve ezzel azt, hogy ez a tizenegy szerzemény összefüggéstelen dalkupacként csörömpöljön egy műanyagdobozban. 
  A Homosexuality párost külön ki kell emelnem, mert habár egyik sem, megmutatják, hogy James Allen jó érzékkel bújik mások bőrébe, és igazán briliáns dolgokat művel, mikor megpróbálja mások szemszögéből szemlélni a világot (itt ugyebár egy homoszexuális fiúéból), ugyanakkor enyhén komikus, hogy milyen nagy feneket kerítettek neki (a két rész sorrendjének felcserélésével például), miközben igazából nem is olyan szerves alkotórészei a lemeznek.
  Erénye még a titokzatosan EUPHORIC /// HEARTBREAK \\\-ként stilizált albumnak, hogy a dalok dinamikájának íve fokozatosan hanyatlik az intro után, és a kifejezetten lassú (és hosszadalmas) Lots Sometimes után már csak egy tökéletes fináléra van idő, egy lélekemlő ének-monológ párosra, mely legjobb esetben megríkkatja, de legalábbis egy pillanatra megállítja a hallgatót, hogy csenddel adózzon a zene nagyszerűségének és ennek a négy fiatal zenésznek, akik újra és újra meg tudják ezt nekünk mutatni.
  10/8 - Stílusban nem sokat fejlődtek első lemezük óta, dallamaik, szövegeik viszont sokkal rádióbarátabbak. Az együttes megkülönböztető stílusát tökéletesen ötvözi a Glastonbury-hallgatóság növekvő igényeinek való megfeleléssel, hiszen maradhat úgy is egyedi egy együttes, hogy közben elvárásoknak felel meg.

A szerző ajánlata: Shine Like Stars, Dream Dream Dreaming, Euphoria Take My Hand 


Read Users' Comments ( 0 )

A Simple Plan-őrület egyidőben érkezett meg hazánkba a Good Charlotte- és a Green Day-őrülettel (habár utóbbi története sokkal régebbre nyúlik vissza, és az említett három együttes nem is igazán hozható egy kalap alá, inkább csak akkor, ha betekintünk a "tinipunk" fiókunkba), és különböző intenzitással, de az évek során a hármas minden tagjának megmaradt Magyarországon a stabil rajongótábora. Előbb a Green Day adta ki legújabb lemezét (21st Century Breakdown, 2009), majd a Good Charlotte is (Cardiology, 2010), és végül, de nem utolsósorban a Simple Plan is bejelentette, hogy 2011 júniusára tervezik negyedik, Get Your Heart On! című albumukat. A rajongók tehát jól el vannak látva kedvenc együtteseik újabb és újabb anyagaival, a Simple Plannek azonban előbb egy első kislemezre is szüksége volt, hogy beharangozza negyedik nagylemezének érkezését.
  A választás a Natasha Bedingfield közreműködésével készült Jet Lag című dalra esett, és laikus lévén (mivel sosem voltam különösebben rajongója a Simple Plannek) közömbös érzelmekkel ültem le megnézni a hozzá felvett videóklipet. Amennyire reménykedtem benne, hogy a lassan harminckettedik életéve felé kacsintgató Pierre Bouvier valamelyest megújítja, megkomolyítja a hangzásukat, és amennyire ebben cserben lettem hagyva, annyira nem is volt borzalmas. Még mindig csak a csőnadrágos, deszkás Simple Plant látom bennük, a tüskéshajú kisfiúkat komolyabb dalötlet nélkül, de igazán élvezhető, aranyos videót raktak össze nekünk (sajnos befejezés nélkül). Bedingfield részvételét hanyagolhatónak tartom, a dal meg a klip viszont rendben vannak10/5 



Read Users' Comments ( 0 )

Nem szépítem, rég unatkoztam ennyire egy videóklip közben. Talán azért, mert egy olyan féle videót vártam a Ready To Go alá, mint amilyen a The Overture is volt, és ez a klip pedig teljesen alulmúlta a várakozásaimat, vagy egyszerűen azért, mert tényleg rossz.
  Ahogy én látom, túlságosan arra építettek a készítők, hogy Brendon Urie egy férfiállat a tinilányok szemében, és kevésbé arra, hogy Panic!-hez hű, vicces, színes videókat csináljanak (főleg egy ilyen dalhoz). Kezdjük ott, hogy már magával a dalválasztással sem értek egyet. Miért pont a Ready To Go? Miért nem bármelyik másik dal a lemezen, melyek nagy része toronymagasan megugorja az említett szám által felállított mércét? A Ready To Go sem hangilag, sem szövegileg, sem stílusbelileg nem a banda legjobb munkája, egy ilyen táncikálós videót összehozni rá pedig a világ legegyszerűbb munkája lehetett. Rendben, Urie csinált egy szaltót, nagy cucc, már rég túlléptem rajta, hogy a fiú produkálja magát amerre csak jár, hiszen közben általában bizonyít is. Itt viszont egy bugyuta, a legkevésbé sem ötletes, egyhangú videóról beszélünk.
10/4 - Értékeltem a Morrissey-frizurát.



Read Users' Comments ( 0 )

"...and if you ever make it to ten, you won't make it again..."



  Amennyiben a The Decemberists a modern country/folk királya, jelentem, ők még korántsem halottak. Sőt, élnek és virulnak, és tizenegy évvel ezelőtti megalakulásuk óta hatodik lemezüket adják ki. A viszonylag rövid út során többször is változott a line-up, ami - ahogy elhallgattam régebbi munkáikat - csak a javukra vált, és íme, most bemutatják nekünk legújabb mestermunkájukat.
  A zenekar mindig is az indie folk címke alatt zenélt, ez a The King Is Deadre sem változott meg. Tipikus folkos/country-s dallamvezetéssel, szájharmonikával és az akusztikus gitárok bőkezű adagolásával, egy karakteres nótával indít a lemez (Don't Carry It All), ami éppen csak fél perccel hosszabb, mint kéne, a következő hasonlóan ütemes, jó kedélyű, pattogós (azonban kevésbé folkos) Calamity Song azonban továbbrepíti a hallgatót a country békés vizeire. A Down By The Water kétségkívül az album felénél a legerősebb dalként helyezkedik el, mint egy választófal a lemez eleje és vége között, a hangulat és a dalok menete azonban utána sem változik. Egy igazán autentikusan tennessee-inek hangzó All Arise! után a January Hymnhez hasonló lendületű June Hymn következik, majd az album második kislemeze jön, és második legerősebb dala, ami stílusban elüt mindentől, amit eddig hallottunk, hiszen rockosabb, és először az eddigi számok során először tűnik fel a basszus is érzékeny füleinknek. A This Is Why We Fight lehangolóbb szerzemény, de ugyanakkor végtelenül gyönyörű, majd a hallgatót a földbe döngölve hagyja magára, hogy az utolsó dal, a levezetés, a Dear Avery egyfajta búcsúszóként, már csak a távolból búgjon a fülünkbe. 
   Ezt a zenét mintha Colin Meloy hangjára találták volna ki (vagy éppen fordítva), gyönyörű összhangban van a dalok ritmusa a férfi vékonyka, de meleg hangjával, technikás énekével (értem ezalatt a vibrátókat és a hajlításokat) és maga mögé felsorakoztatott zenészek hanyag eleganciájával, amivel a hangszereiket kezelik.
  10/8 - Csak ajánlani tudom minden olyan zenekedvelőnek, akik nem bánják, ha a régen divatos műfajokat némileg felújítják, és a zene szépségét ünnepelik minden cicoma és máz nélkül.

A szerző ajánlása: Down by the Water, This Is Why We Fight, Don't Carry It All 


Read Users' Comments ( 0 )

Találóskérdés: mit kapunk, ha fogjuk a LostProphets The Fake Sound of Progressét, Ian Watkinst kicseréljük a The Rocket Summer Bryce Avaryjára, és megpróbáljuk velük felénekeltetni a Nickelback balladákat? Én a The Class of 98 újabb albumára szavaznék.
  Tulajdonképpen a fent említett együttesek és albumok leggyengébb elemei megtalálhatók a 2004-ben alakult power/punk pop együttes második lemezén is. Túlságosan próbál hajazni a 90-es évek kaliforniai emo együtteseire borzasztóan klisés dallamokkal, kiszámítható témákkal és két akkordos dalokkal. Ha ezeket a dalokat nem írta volna meg már legalább két tucat másik együttes, még értékelhető is lenne ez a tetszelgés, de egyáltalán nem hat igaznak egyik garázsbandás szám sem (ChemicalNakedHell), a középtempós, szívszaggatós balladákról (Not Gonna Leave) vagy a közönséges, kampuszon lógós, csőgatyás, deszkásfiús tákolmányok sem (XInsane World).
 10/2 - Semmit nem látok ezen a lemezen, amit csak távolról is jó pontként írhatnék fel nekik. Rég hallottam ilyen unalmas és egyhangú zenét, jó időre elvette a kedvem a powerpoptól.


Read Users' Comments ( 0 )

"...I don't have a heartbeat, why don't you?"

A Cloud Nothings név alatt operáló Dylan Baldi második nagylemezét adta ki januárban, ami felett sokan elsiklottak, hiszen nevével csak az olyan zene iránt érdeklődők találkozhattak, akik vagy nagyon imádják a Pitchforkot, vagy tiszta szívből gyűlölik. 
  Amilyen izgalmasnak és színesnek ígérkezett a lemez, olyan nagy csalódást okozott először, majd sokadik átnyálazásra sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Hozzáállástól függően ez most vagy kivételesen jó lo-fi indie, vagy borzasztóan ocsmány noise pop. 
  A tizenegy dal jóindulattal is csak fél óráig tart, és közben nincs is fordulat, végig megy ugyanaz a monoton alap, amelyet elnevezhetnénk "a The Beatles és a powerpop találkozásának" is. Mégis van valami elragadó Baldi zeneszerzésében, valami váratlan, valami nem teljesen normális, mégis laza és könnyed, amitől azok az alig két-három perces nóták is működnek, amiket rövidségük, egyhangúságuk miatt észre sem veszünk. Az énekes hangja és annak pontossága hagy némi kivetni valót maga után, mégis elhallgatnám bármilyen Michael Cera film stáblistája alatt.
  10/6 - Sajátos a stílus, és nem kizárt, hogy az énekesre ráférne egy alapos Thorazine-kúra, de különös módon nagyon élvezhető. Javasolnám, hogy ne különálló dalokként tekintsünk a számokra, hanem egy hosszú, huszonnyolc perces Cloud Nothings című szerzeményként.

A szerző ajánlata (végülis mint említettem, teljesen mindegy, de hát legyen): Heartbeat, Rock, Not Important 
Az albumartról: Már meg sem próbálom megérteni. 


Read Users' Comments ( 0 )

Jessie J - Who You Are (2011)

"...I guess karma comes back around cause now I'm the one who's hurting..."

Mint azt már itt említettem, Jessie J feltűnése korántsem természetes, igencsak megcsináltnak tűnik, a felhajtás körülötte pedig megalapozatlannak, de erről ugyebár nem ítélkezhet az ember addig, amíg végig nem hallgatta a brit hölgy igencsak "egyedi" névre keresztelt debütáló lemezét.
  Jessie J kényelmesen elhelyezkedett az emberek szívében szimpátiát kiváltó Pricetagjével, majd az empátiára építő Nobody's Perfect után senki nem kételkedett benne, hogy ő a "Next Big Thing", nem kicsit voltam tehát izgatott, hogy a fent említett slágerek és a fülbemászó Do It Like A Dude írójának első nagylemezébe is belehallgathatok. 
  Nem kellett volna ennyire beleélnem magam. Az album relatíve sok, tizenhárom dalán keresztül világossá válik, hogy Jessie J inspirálóan akar hatni a hallgatóira, de szövegei szűk látókörre, határozatlanságra, irányíthatóságra utalnak (Who's Laughing NowMama Knows Best). Viszonylag természetesnek, nyersnek ható hangjával szinte végig megpróbál játszani (L.O.V.E., Abracadabra), de csak azt éri el, hogy úgy hangzik, mintha le akarná énekelni a zsűrit az X-Faktor selejtezőjében. A jéghegynek már csak a teteje, hogy a Who You Are cím mellett a számok "mondanivalóját" figyelve azt hinné az ember, J most jól megmondja nekünk, hogy ő ki is, de több, mint egy órán át mégsem képes egy tisztességes képet adni arról, milyen vonalat képviselne a popzenében: Lady Gagás elektronikus, bemondós popot, (Do It Like A Dude), mondvacsinált soult (Mama Knows Best), Christina Aguilera-lírát (Casualty of Love), vagy egy Taylor Swiftes rózsaszín pocsolyát (Stand Up). 
  10/3 - Sokat akar a szarka, mondom én valamelyest csüggedve, hiszen sokkal többet ígért Jessie a zenecsatornákon keresztül, mint amit sikerült közölnie. "The more I try, the less is working", mondja a Who You Are című dalában, mi pedig minden tisztelettel szeretnénk megkérdezni, hogy ha ezzel tisztában van, akkor mégis miért??

A szerző ajánlata: Do It Like A Dude, Pricetag 


Read Users' Comments ( 0 )