Lykke egy okos lány. Okos, mert választhatott volna egyszerűbb dalt is következő kislemeznek: a Rich Kids Blues például két másodperc alatt sláger lett volna, a Youth Knows No Painnel a Föld lakosságának azon részét is meghódította volna, akik eddig nem ismerték/szerették őt, a szerencsés kiválasztott mégis a Sadness Is A Blessing lett. Lykkének nem is volt még ilyen lassú single-je, kérdés, hogy működik-e egy videóval.
  Igen. Működik.
  Egy tragikus apa-lánya kapcsolat egy rövid részletének lehetünk tanúi, mely egy étteremben zajlik le. Azzal kezdődik, hogy Lykke Li egymás után húzza le a pohár vodkákat, miközben édesapja (Stellan Skarsgård) szomorú szemmel nézi, amit lánya művel magával. Gyaníthatóan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ez látszik azon, ahogy egymásra néznek, majd mikor Lykke előbb kiköp egyet, majd feláll, és azon az elegáns helyen őrült táncba kezd, a háttérben üldögélő vendégek tekintetéből az is világossá válik, hogy hősnőnk valószínűleg nem kívánt a számára kijelölt útra lépni, a saját döntéseit hozta meg, ami miatt aztán sokan elítélték és elpártoltak tőle. Egészen addig láthatjuk ezt a fájdalmas gyásztáncot, amíg pár jóltermett pincér meg nem próbálja lenyugtatni Lykkét, ő viszont előbb próbál kitörni, majd tehetetlenül a földhöz vágja magát és vonaglik a karjaik között.
  Ezután jön az atyai közbelépés, és az utolsó ölelés során Lykke elér a megadás státuszába, amikor lehull az álarc, feltörnek az igazi érzelmei, és sírni kezd. Pont.

  Rengeteg metaforát bele lehet illeszteni, erőltetni a videóba, minden kis részletet meg lehet magyarázni. Nem igazán érdemes. Én a történetet azért mondtam most el, mert a hétperces videó elbátortalaníthatja az Interneten kószálók nagy részét, de érdemes tudni, mi folyik benne. A képi világ újdonság a Lykke-videók sorában, szokatlanul meleg, szokatlanul közelinek érződik, a nagyszerűsége pedig mindenféleképpen formabontó. 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

Jessie J feltűnése Nagy Britannia popszínterén igencsak egy váratlan, véletlenszerű és távolról is megcsinált eseménynek tűnt. B.O.B.-bal közös Pricetagje és az azt követő kislemeze, a Dude It Like A Dude után egészen megkedveltem a lányt, hiszen popzenészeket megszégyenítő, erős hangja van, és úgy tűnik, hogy mondanivalója sem kevés. Első lemezén zavarbaejtően sok dal van, ezért sem tudtam megjósolni, vajon melyikhez csinálnak videót legközelebb. A Nobody's Perfect langyosabb anyag, mint a Do It Like A Dude, de a lány hangját tökéletesen engedi a felszínre törni, hogy ha valaki csak ennyit lát Jessie-ből, észrevegye, hogy torokban hiba nincs, kincs viszont annál inkább.
  A videóban az tetszett, hogy számomra tökéletesen leírja azt a zaklatottságot, világtól elzártságot és bűntudatot, amit az ember érez, miután emberesen elszúrt valamit egy kapcsolatban (legyen az szerelmi, barátság, akármi). Mindezt Jessie J csillogós, sajátos rúzsos, őrült parókás világába öltöztetve nekem teljesen rendben volt. 10/8





Read Users' Comments ( 0 )

És akkor folytassuk az érthetetlen és kibogozhatatlan videók sorát, a listán ugyanis a VersaEmerge Figure It Outja a következő.
  A Fixed At Zero színvonalat tartja, története viszont csak olyan szinten van, hogy látjuk hőseinket végigvonulni egy erdőn, aztán, nos... eltűnnek. Sierra Kusterbeck nem tátog valami ügyesen, viszont az előadás része még mindig olyan VersaEmerge-es lett, olyan kúl, olyan kísérteties, olyan sötét, mint amilyen a Fixed At Zero maga is. Nem bánnám, ha egy történet első része lenne a Figure It Out videója, melynek folytatását és megoldását további klipekben tapasztalhatjuk meg. 10/7





Read Users' Comments ( 0 )

Josh Groban inkább az elképesztő és gyönyörű dalairól híres, semmint legendás videóiról, azonban senki nem panaszkodik, ha újabb négy percet kell eltöltenünk zenéjének hallgatásával, és előadójának nézésével.
  A Higher Window videóját nem is igazán tartom egy jó videónak, hiszen ebben még történet sincs (kivéve, ha az alcím a "Nagy Zongoraszállítás"), ugyanakkor Josh videóit nem szabad olyan szemszögből nézni, mint egy olyan együttes klipjeit, akiknél igenis számít, hogy milyen videókat adnak ki, mert ezzel promótálják őket a csatornák. Groban esetében nem ez a helyzet, ő inkább a szépség faktorra megy, ahogy a Hidden Away-nél, úgy itt is megvolt a zongorás jelenet, az éneklős jelenet, és valamilyen különös oknál fogva a "Josh egy rakás idegennel zongorát szállít" jelenet is. Nem gondolnám, hogy ez bármilyen jelentőséggel bírna, éppen ezért egy csöppet zavar is.
  Josh lehet Josh, egy videóklip attól még videóklip marad, és ez egy nem túl kiemelkedő darab. 10/5




Read Users' Comments ( 0 )

Bruno Marsot kevésbé szeretem, mint... lássuk csak, bárki mást, első albuma azonban nem is lett olyan rossz, kivéve, hogy valami összekeveredhetett a tervezés során, ugyanis kétlem, hogy bárki is kislemeznek akarná választani a The Lazy Songot.
  Mindegy is, megtörtént, és Olly Murs Busy-jével ellentétben, amennyire emelgettem a szemöldököm első nézésre, hogy mégis mi ez a borzalom, ugyanannyira mára megtanultam szeretni ezt a kis bolondos videót.
Lényegében semmi lélegzetelállító nem történik, Mars és pár majom majomkodik egy nem túl minőséginek tűnő kamera előtt, aminek eredményeképp megkapjuk a házi videó hatást (egy ügyes húzás). Aztán pedig ott van ez a nagyon kis egyszerű tánc, ami végülis minden, ami a klipben történik, az említésre méltó része viszont, hogy ezt különösebb vágás nélkül oldották meg, hátbaveregetés és süti jár tehát a koreográfusnak és természetesen az ezt kivitelező szereplőknek is.
  Ennyi végülis a klip lényege, amilyen lusta a dal, olyan lusta a videó is. 10/6





Read Users' Comments ( 0 )

Olly Murs - Busy *videóklip*

Amennyire viccesnek találtam ezt a videót először, annyira idegesít, hogy végülis egy jó nagy rakás ....
  A Busy egyike a legjobb daloknak Murs első lemezén, hiszen vidám, ritmusos, kényelmesen rövid és a végtelenségig rádióbarát. A hozzá készült videó pedig alapjában véve arról szól, hogy Olly Murs teljesen bekattan, és egy saját maga által készített babával készül leélni életét. Ezt kombinálva a szemüveggel és a kötött pulcsival minden adott egy passzív-agresszív szociopatához, aki aztán kinyírja a családját és véres leszámolást tart a közeli óvodában, azonban mindössze egy születésnapi partinak lehetünk részei, melynek során elgondolkodhatunk, hogy akkor Rose most valódi-e, vagy ki látja annak, és ki nem, és készen álljunk tárcsázni a 911-et. Egyáltalán nem illik a dalhoz, egyáltalán nem is humoros, Olly többi videóját nézve pedig egyenesen katasztrofális.
  Egy nagyon jó kis dal ment így pocsékba sajnos. 10/2




Read Users' Comments ( 0 )

Közel két héttel egy tökéletes Kaizers Orchestra koncert után ismét összepakoltunk, és utunkat ismét Bécs felé vettük, hogy megnézzük az Ausztriában csak a Waking Up turné keretében immár negyedszerre fellépő denveri együttest, a OneRepublicot.
  A 2007-ben meglepetésszerűen felbukkanó öttagú formációnak sikerült kitörnie az "egyslágeres" skatulyából, miután a rádiók agyonjátszották Timbaland Apologize remixét, és 2009-ben kiadta második, Waking Up című lemezét. Az All The Right Moves és Secrets kislemezeket minden valamire való adó rongyosra ismételte, a Marchin On a német futballválogatott hivatalos dala lett a világkupa idejére, a Good Life megjelenése és sikere után pedig úgy tűnik, hamarosan egy dokumentumfilmet is kiadnak (legalábbis erre a spekulációra adnak jelet a banda körül történő események). Száz szónak is egy a vége, nagyon jól megy nekik, mi pedig alig vártuk, hogy végre mi is megtapasztalhassuk a csodát élőben, úgyhogy mikor már négy órával a kezdés előtt egy kisebb tömeg rajongóval találtuk magunkat szembe a bejárat előtt, tudtuk, hogy most egészen mással állunk szemben, mint mikor legutóbb erre jártunk.
  Mesélhetnék arról, hogy a OneRepublic rajongók egészen más természetűek, mint a Kaizers rajongók, sokkal erőszakosabbak és törtetőbbek, vagy arról, hogy legalább kétszer hazudtak nekünk a bejárat hollétéről, mire megtaláltuk, hol kell bejutni a koncertterembe, de a bosszúságot, amit az ember úgyis minden gig alkalmával megtapasztal, csak félre kell tenni, és ismét egy hibátlan előadásról beszélhetünk.
  Mert volt abban valami keserédes komikum, hogy az előzenekar (Norbert Schneider, hogy nevén nevezzük az elkövetőt) nem hogy meghozta volna, de majdnemhogy el is vette a kedvet a főattrakciótól, vagy abban, hogy azok a tizenéves kislányok, akiknek sikerült beállniuk az első sorba, arra használták ezen szerencséjüket, hogy végig kamerázzanak, vagy facebookozzanak, abban, hogy a legelső slágernek tekintett legendás Apologize közben minden hangosítás felmondta a szolgálatot, ami az elmúlt ötszáz koncert alatt nálunk történt meg először, vagy abban, hogy valaki teljesen szégyentelen módon feldobott egy melltartót a színpadra, zavarba hozva ezzel nem csak az együttest, de a józanésszel rendelkező rajongókat is.
  Minderről Ryan Teddernek és csapata nem tehetett. Azért viszont teljes mértékben őket hibáztatjuk, hogy ismét és újra megmutatták az élő zene szépségeit.


/Nortbert Schneider/

Az első két dal alatt (Made For You, All The Right Moves) komolyan aggódtam, mert az egész együttes olyan távolságtartónak, majdnemhogy ridegnek tűnt. Aztán a közönség is észhez tért, és a banda is felszabadultabb lett, mikor eszméletlen partihangulat lett úrrá a helyen a szemtelen, bemondós Everybody Loves Me kezdetekor. Emellett örömmel jelentem: nem legenda a pletyka, Ryan Tedder tényleg ki tud énekelni minden hangot, amit a stúdióban, és még annál többet is. Erre volt jó példa az eztán következő rövid dalbetét, melyben a U2 With or Without You-ját véltük felfezeni, csak éppen két oktávval magasabban, mely egyfajta tisztelgés is volt a zenekar részéről egyik legnagyobb kedvencüknek.
  Két dalt játszottak a Dreaming Out Loudról, ezek egyike a Stop and Stare volt, melyet természetesen mindenki kitörő örömmel köszöntött, a dübörgő együtténeklésbe pedig talán még a föld is beleremegett. A nagy klasszikus után mindenki megtörölte könnyektől és izzadságtól nedves arcát, majd Tedder elővett egy basszusgitárt, mely állítom nagyobb volt, mint maga az ember, és eljátszott egy ritkaságot második lemezükről, a Lullaby-t. Ezt személy szerint nem tartom jó döntésnek. Annak ellenére, hogy albumzáró, valamelyest elüt a többi daltól, és kevésbé karakteres, mint a hangulatban és tempóban testvérének tekinthető Fear (amit nem játszottak, ugyebár).
  Valamelyest meghökkentő és abszurd volt a kontraszt a Lullaby és a következő dal között, mely legnagyobb meglepetésünkre ismét egy feldolgozás volt, a manapság minden zenecsatornát, rádióállomást, földrészt és bolygót meghódító Adele Rolling in the Deepje. Van benne valami szépség, hogy mikor az énekes egy olyan dalt ad elő Adele-től (akinek amúgy két dalt is írt új lemezére), amihez speciel semmi köze, a közönség legalább úgy tudja a szöveget, és legalább annyira becsüli meg ezt a gyöngyszemet, mintha az együttes sajátja lenne. A felgyorsított, pár hanggal magasabbra helyezett cover után jött a szerencsés katasztrófa, amely végülis kedves emlékként tárolódik el szerintem mindenki emlékezetében.
  A zenekar legnagyobb, legelső slágere, az Apologize folyt éppen javában a színpadon, mikor minden elhalkult, és a közönség (nem mintha bánta volna) arra kényszerült, hogy hangosan énekelve folytassa, amit Tedder és csapata valamilyen titokzatos oknál fogva nem tudott végigjátszani. Az énekes kétségbeesetten váltogatott a mikrofonok között, zenészei pedig lassacskán rájöttek, hogy téphetik a húrokat és üthetik a dobokat ahogy csak akarják, a hangosítás ugyanis teljesen felmondta a szolgálatot. A közönség zúgó együtténeklése egészen addig volt nagyon megható, míg rájöttünk, hogy nem szándékosan hagyták, hogy magunktól búgjuk a dallamot, és mikor az énekes bevallotta, hogy hosszú percekig el sem tudta képzelni, miért énekel mindenki az övétől különböző ütemben. Történnek ilyen incidensek, ugyebár, én inkább örülök neki, személyesebbé tette a hangulatot.


/Őszintén szólva nem sok kép született, és még annál is kevesebb jó kép. Elsősorban azért, mert inkább élvezni akartam a koncertet, másrészt pedig borzasztóan ügyetlen vagyok a kamerával ;)/


  A következő két dal már különösebb probléma nélkül lezajlott. Az All This Time egyike a nagyon kevés szerelmes OneRepublic-számnak, és olyan egyszerűen, mégis érzelemmel teli adták elő, hogy pár percre midenki szíve megtelt romantikával és rózsaszínnel. Egy másik ritkaság volt az ezután játszott szám, a Missing Persons 1&2, melynek csak az első részét kaptuk meg, de az is elég volt némi összeboruláshoz és együtténekléshez. 
  Mindezek után történt, hogy Ryan Tedder bevallotta, már egy ideje írogatnak egy következő, harmadik lemezre (ezt követően a hallgatóság csak jellegtelen sikoltozásra volt képes), és csak "a móka kedvéért" ki szeretnék próbálni, hogyan hangozna az egyik félkész daluk élőben. Az említett félkész dal a Life in Color címet viseli, és a Bécsben előadott verziója (mely igenis nagyon késznek tűnt) jelzi az első alkalmat az elmúlt két évben, hogy a zenekar új dalt adott elő. Miután ezt az infót mindenki elraktározta magában, meghallgathattunk egy jó kedélyű, optimista, Good Life-kaliberű dalt, melynek pattogós ritmusa hamar beleragadt az ember fejébe, a kórus szövegét a dalt végére már kívülről fújtuk, a szám végeztével pedig mindenki lelkesen és a lehető hangosabban próbálta a fiúk tudtára adni, hogy hivatalosan is jóváhagyjuk az új szerzeményt.
  A setlist végére érkezvén eljátszották a lehető legjellemzőbb záródalt, a Marchin Ont, melynek szövegében mindenki magára ismerhetett egy kicsit, ismételten lehetett együttzúgni a háttérvokált vagy ötszáz izzadt, fáradt, rekedt rajongóval, míg a zenekar tagjai magára hagyták a továbbra is buzgón éneklő közönséget.


  A "hosszabbításban" megkaptuk a OneRepublic új lemezének egyik legnagyobb slágerét (Secrets), mely számomra valamivel eseménydúsabban is telhetett volna, a koncert során először éreztem úgy, hogy ez most nem jött át 100%-osan, de betudtam ezt annak, hogy a dal nincs éppen a kedvenceim között.
  Azonban ha még nem lett volna elég a feldolgozásokból, egyszerre hármat is kaptunk, egybeolvasztva ugyan. Ben E. King 1961-es Stand by Me-je a legillumináltabb vendéget is megmosolyogtatta, csakúgy, ahogy a The White Stripes Seven Nation Army-ja minden valamire való zenerajongót megugráltatott, és Justin Timberlake Sexy Backje után már nem volt olyan ember a teremben, aki ne akarta volna, hogy az este örökké tartson.
  Ez azonban nem volt lehetséges, főként mivel eljött a három dalos ráadás vége, amit a nagyszerű, legnagyobb hangzású Waking Up jelzett. Egyszerre mindenki rájött, hogy ennek itt és most vége lesz, ha akarjuk, ha nem, úgyhogy úgy kell bulizni, hogy az méltó legyen az együtteshez, az előadáshoz, és mindenhez, ami eddig történt. A hallgatóbarát szöveget mindenki magasba emelt kezekkel harsogta, mi vethettünk egy utolsó pillantást az est hőseire, ők pedig ránk, úgy mosolyogva, hogy habár több száz helyen koncerteztek, elhittük, hogy ránk bizony mindig emlékezni fognak.
  A Waking Up gyönyörű outróját sajnos csak felvételről játszották (valamire ugyanis le is kell vonulni), és nem volt több visszatapsolás, olyan hamar elküldtek minket a kordontól, mintha addig sem szabadott volna ott lennünk.


  Az együttes később a bécsi Operaháznál egy teljesen akusztikus, teljesen közvetlen kiskoncertet is tartott teljesen ingyen (az én és a velem tartó csapat életének egyik legnagyobb tragédiája, hogy arra már sajnos nem tudtunk kimenni, de az elmondások alapján az sem múlta alul a nagykoncert színvonalát).
  A fent említett gesztus, és a felette említett soksok szépség, ami az előadás során történt arra a következtetésre juttatott, hogy a OneRepublic lehet, hogy luxusbandának számít, mégis ők a legközvetlenebb srácok, ezt megmutatták többször is a zenéjükkel, azzal, hogy élőben még jobban szólnak, mint lemezen, meglátszott a közönséggel való kommunikálás és a koncert után rendezett meet&greet során is, amikor azt is megtudhattuk, hogy ők még mindig nem elérhetetlenek, és bármikor nagyon hálásan elbeszélgetnek a rajongóikkal. Így kell ezt csinálni.

/Egy érdekesség: történetesen hangi bizonyítékunk van arra, hogy Ryan megígérte: a harmadik album után ellátogatnak kies hazánkba is. Reméljük, tartja a szavát ;)/


Read Users' Comments ( 2 )

A Clare harmadik kislemezéhez készült klip első látásra ismét egy látványvideónak tűnhet, ahol a stylistok annyi ruhát és parókát tudnak hősnőnkre aggatni, ahányat csak tudnak, aztán lassan beugrik, hogy ez meg az, honnan ismerős. (Példának okáért, vak, aki nem látja az Adele/Lady Gaga/Marina hasonmásokat, és személy szerint nem tudom kiverni a fejemből a Florence Drumming Songjának környezetét, főleg miközben a dobos lány végigsétál a folyosón.)
  A videónak távolról sincs köze a dalhoz, sokkal inkább harmadik klipként nagyzol azzal, hogy ezek után már Clare is a női előadók nagyjai közé tartozik. Ez ugyan még nem igaz, de igazán gyors tempóval halad ahhoz, hogy ránk cáfoljon, mintha csak azt mondaná: én is tudok ilyet csinálni, még jobbat is. Hát akkor lássuk.  
10/7



Read Users' Comments ( 0 )

"...I'm not afraid of danger in the dark, I no longer love you..."

  A mozgalom, mely a brit nők brit popzenében való elhelyezkedése körül/érdekében indult egy pár éve, mostanra az olyan erős karakterekkel, mint Florence Welch, Ellie Goulding és Marina Diamandis, megállíthatatlan lett. Legújabb és legjobb bizonyítéka ennek Clare Maguire, az ír gyökerekkel rendelkező angol hölgy, aki a BBC listájára már debütáló albuma előtt "2011 legígéretesebb előadója" néven került fel. A szerencsének, vagy talán a sorsnak köszönhetően, hogy első kislemeze, az Ain't Nobody azonnal hallgatók ezreinek figyelmét hívta fel erre a törékeny lányra elsöprő erejű hanggal.
  Clare Maguire-nek valóban egy kincs van a torkában és egyáltalán nem fél használni. Középszerűen összetett elektronikus/diszkós alapokra énekel olyan energiával és magabiztossággal, amit legutoljára tényleg csak Marina debütáló lemezén hallottam. Nem mindennapi orgánumát Annie Lennoxéhoz és Stevie Nickséhez hasonlítják, azonban a birminghami hölgy nem bújik el fátyolos susogás mögé ezzel a szokatlan hangszínnel, és ezt már az intro utáni második dalban (Freedom) megmutatja, ahol is őserővel robbant az igencsak lírainak ígérkező dalban. Ez jellemző a lemez további negyven percére is. A dinamikus dalokban (The Shield and the SwordHappiest Pretenders, Lucky) az ütem, Clare hangszínének sokoldalúsága (ami már csak a Sweet Lie és a Break These Chains közti kontrasztban mellbevágja a hallgatót), a drámaiság, a lassúbb számokban (FreedomBullet, Sweet Lie) pedig az alap mozgalmassága tartja felszín felett a lemez, hogy az végig friss maradjon. Aztán ott a két utolsó szám, melyek közül a This Is Not The Endben hősnőnk szívszaggató őszinteséggel teríti ki minden lapját, a Luckyban pedig egy igazi dögös albumzárót kapunk.
  Úgy gondolom, ez a tizennégy darabból álló dalcsokor egységesen épül egy elektronikus/diszkó/pop mag köré összetartó téma nélkül, de végig a Light After Dark marad, egy lemez, amire még sokáig emlékezni fogunk, és ami után még sok-sok újat szeretnénk hallani ettől a nagyszerű, tehetséges lánytól. 10/8

A szerző ajánlata: Ain't Nobody, The Shield and the Sword, Happiest Pretenders 


Read Users' Comments ( 0 )

 "Oh, god, you gotta make it stop!!"

Mikor Foo Fightersről kell írnom, mindig zavarban érzem magam, mert azért egy ilyen kúl zenekarról kell tudni egy-két dolgot, hogy az ember joggal bírálhassa őket. A számomra (eddig) non-plus-ultra Echoes, Silence, Patience & Grace után valamelyest felbátorodtam, hiszen az, és az utána kiadott anyagok (Wheels) jobban illettek az általam preferált stílusú zenéhez, testhezállóbb volt a hallgatásuk, és a kritizálásuk is, úgyhogy mikor meghallottam, hogy Dave Grohl hetedik albumához összecsődít egy rakat rocklegendát, producert, régi Nirvana-tagot azért, hogy hat album után egy garázsban tudják felvenni az új lemezt, padlót fogtam.
  Milyen lesz a hangzás? Mi lesz a koncepció? Megint csinálnak egy tizenakárhány trackes In Your Honort, vagy inkább One by One-os lesz? Olyan nincs, az megismételhetetlen, ráadásul Pat Smear is visszajön, akkor még régebbre mennek vissza a The Colour and the Shape-hez? Lezúzzák az arcunkat, vagy langyosvízben álldogállhatunk megint, mint a 2007-es lemez után?
  Ezek és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a White Limót és a Rope-ot kiadták, amely kettősnek sikerült jól összezavarnia. A Wasting Light teljes egészében azonban helyretett mindent.
  A Foo Fighters tehát a Nirvana Nevermindjának producerével, Butch Viggel, a Germs, a Nirvana és a Foo Fighters egykori (és visszatérő) gitárosával, Pat Smearrel, és a Nirvana alapítótagjával és basszerosával, Krist Novoseliccsel karöltve valóban egy garázsba húzódtak vissza, hogy felvegyék a banda hetedik, Wasting Light című lemezét. A lemezen ennek a hangzásnak azonban semmi nyoma. Igen, egy ilyen legendás együttes megteheti, hogy egy koszos garázsban csinálnak albumot, de akkor az hangozzon is úgy. A plusz egy gitárnak inkább van erőlködés szaga, mint felejthetetlen slágeríze, ugyanakkor a dallamtalan egyáltalán nem igaz rá.
  A szövegek, csakúgy mint eddig, nem ütnek nagyot, elvégre Grohl lehet nagyszerű gitáros és énekes, a ritmus jobban benne van a lényében, mint a gondolat és az érzelem. Ezt bizonyítandó, hogy szinte végig a háttérvokál mögé rejti a hangját, vagy másik négy gitárral (A Matter of Time), esetleg eszeveszett, végtelen sikoltozással (White Limo)  takarja azt el.  
   Amik emlékezetessé teszik a lemezt, azok inkább azok a dalok, melyek dúdolhatóak (ArlandriaMiss the MiseryWalk, Dear Rosemary), vagy headbangre alkalmasak (White LimoBridge Burning), de még mindig és továbbra is hiányzik az a dallamosság, az a zúzás, az a keménység, amiért a The Pretendert, a Best of You-t és az All My Life-ot istenítjük. 
   A jó pontok listájára írható fel viszont a fillerek hiánya, a fenomenális kezdés és finálé, a The Colour and the Shape jótékony hatásai, az énekelhető dallamok és a Bob Mouldnak és Novoselicnek köszönhető 80-as évek punk hangzása, melyek bőven ellensúlyozzák a hiányosságokat. Így lett ez nálam 10/8 
  Azt mondják, legenda nem születik kétszer, Dave Fuckin' Grohlnak mégis minden egyes húzásával sikerült szétszednie a házat, és ismételten bebizonyította, hogy egy ilyen erős csapattal a háta mögött nincs ok aggodalomra.

A szerző ajánlata: Arlandria, Dear Rosemary, I Should Have Known, Walk 


Read Users' Comments ( 0 )

A május tizedikei megjelenéshez közeledve egyre több gyönyörűség szivárog ki a lemezről (ahogy az ilyenkor lenni szokott). A Simple Math hivatalos lyrics videóját nézegetve sokan tanácstalanul álltak az új dal elé, aggódva, hogy a Manchester Orchestra is a Kings of Leon útjára lép elpoposodásban, én azonban emiatt nem ráncolom a homlokom. Az első videó az azonos című albumról ugyanis a "tökéletes" szinonimája is lehetne.
  A dalról ebben a bejegyzésben már mindent elmondtam, amit tudtam, úgyhogy íme bővebben a klipről.
  Az egy megszokott koncepció, ha életútról szóló dalokat írnak az együttesek, hogy a videó is a múlt felemlegetéséről, gyermekkori képek visszaidézéséről szól, ami egy elcsépelt, ócska húzás is lehetne a Manchester Orchestráról, azonban ebben mégis van valami. Valami, ami lehet a videóklipekben nem megszokott nagyszerű színészi játék, a cseppet bizarr környezetbe ültetett higgadt dal, a megannyi motívum és kibogozható rejtély vagy a videó végén nyitva hagyott történeti szál "hibája". Értelmezhetünk mindent úgy, ahogyan szeretnénk, meg ahogyan tudunk. Az apa és a fiú kapcsolatát, a kicsi Andy lány iránt érzett szerelmét, a kórházi szobás jelenetet, és a végén természetesen a nagy kérdésre is lehet különböző válaszokat adni.
  Ezért jó ez a videó. Hangulata van, külön élettere van, formáló és formálható. 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy a youtube kiváltság, nem jog, azért mégis bosszantó, mikor a fél világ hét hete gyönyörködhet egy videóban, Európának pedig úgy kell lesnie, mikor szíveskedik a VEVO engedélyezni az itteni IP-címeket.
  Legyen is mindegy, végre mi is megtekinthettük az első videót az együttes negyedik lemezéről, és személy szerint én kellemesen csalódtam. Nem vagy rajongója az Augustana-videóknak, mert először is állandóan rosszul választják ki a kislemezeiket, a videók pedig nem karakteresek, nem másznak bele az ember agyába, az éjszaka közepén is az "ez most mit jelent?" kérdéssel kínozva a hallgatót/nézőt, pedig ez igencsak feküdne a zenekarnak.
  A Steal Your Heart videója sem fog álmatlan éjszakákat okozni, viszont a megannyiszor melankólikusnak, depresszívnek beskatulyázott fiúk ezúttal csupa-csupa szeretettel vonják be környezetüket, beleértve a rajongókat, s mindenkit, aki hallgatja őket. Aki szereti a szívecskéket és a tüzijátékokat, annak ez egy tökéletes videó, hiszen a látvány igazán elragadó. Az egyszerűség, a szépség és Dan Layus továbbra is kínos (de imádnivaló) mozdulatai a kamera előtt jellemzik, miközben igazán semmi nem történik, csak szép dolgokat nézegethetünk három és fél percig. 10/7



Read Users' Comments ( 0 )

Augustana - Augustana (2011)


 "...I'm risin' up slowly and getting higher, I've been living with a whole in my heart..."

Az évek során Kalifornia ezer és egy tinipunk bandát szabadított a világra, egyik kiemelkedő mestermunkájának nevezhető viszont a mintától tökéletesen elütő Augustana, akik az egyszerű zongora rock felállásban nyolc éve nyomják az ipart. Első albumuk, a Miswest Skies and Sleepless Mondays észrevétlenül tűnt el a tetthelyről (nevezetesen a kampuszról, ahol azt az öt fiatal felvette), és egészen addig senki nem halott róluk, míg 2006-ban ki nem jöttek kislemezükkel, mely elsőre meghódította Amerikát, s minek címe Boston volt.
  A zenekar a popkultúrába szilárdan beékelődött sláger után is ért el sikereket, a hírverés körülöttük azonban igen mérsékelt volt, 2008-as Can't Love, Can't Hurtjük után (melyről két zseniális single is született) úgy tűnt, sosem hallunk róluk ismét, szünetről és feloszlásról suttogtak, majd az Epic Records úgy döntött, ad nekik még egy esélyt, mielőtt kiteszi a szűrüket. Ezt ilyen nyíltan persze nem mondták ki, de mind tudjuk, hogyan mennek a dolgok ilyen helyeken.
  Dan Layus, háta mögött egy már jó ideje megújult zenekarral úgy döntött, ennek köszönhetően a hangzást is átalakítják, hogy az őszintébb legyen, nagyobbat üssön, meg a kecske is jól lakjon, miközben a káposzta megtarthatja a szerződését a kiadójával.
  Az első kislemez negyedik, self-titled lemezükről a Steal Your Heart lett, mely mindenkiben felébresztette a kíváncsiságot és az érdeklődést, hiszen megmaradt Augustanásnak, de hajaz Brandon Flowers bemutatkozó lemezének fontosabb motívumaira is, poposabb is, langyosabb is. 

  Ha szabad megnyugtatnom a felfokozott hangulatban várakozók tömegét, az album pontosan azt adja, amit a Steal Your Heart ígér. Fülbemászó dallamokat, szerelemtől, az újrakezdés szelétől és The Killers/Brandon Flowers hatásoktól csöpögő zenét, mely szerencsére egyáltalán nem ordít arról, hogy a fiúk túlságosan próbálkoznak, sőt! Ha valakinek ez sem elég, távolról  Can't Love, Can't Hurt telt hangzású gitárpop dalaihoz hasonlíthatnám (I Still Ain't Over You, Either Way I'll Brek Your Heart Someday), ha akarnám (nem akarom).
  Tizenegy szám alatt kapunk One Tree Hillért kiáltó slágeres nótákat (Counting StarsSomeone's Baby Now), lélekemelő örömzenét (Shot in the DarkJust Stay Here TonightWrong Side of Love), és slowrockos, bárszéken üldögélős, füstös reflektorfényes üresjáratokat szerzeményeket (On the Other SideHurricane, You Were Made For Me), melyeket mind egy csokorba fog Dan Layus megérett, rekedtes hangja.
  10/8 - A legutóbbi albumuk által felállított lécet távolról sem ugorja meg, az All The Stars and Boulevards szintjéről pedig ne is beszéljünk. Azonban! Ajánlom szerelemben lévő fiataloknak, Can't Love, Can't Hurt rajongóknak, és azoknak, akik szeretik érezni, hogy a zene szépsége halhatatlan.

A szerző ajánlata: Shot in the DarkJust Stay Here TonightBorrowed Time
Az albumartról: 10/-9 Mivel egy, sosem voltam rajongója az együtteses borítóknak, hacsak nem találtak ki valami ötletes koncepciót, kettő, az együttes elméletben öt tagú, most akkor mi van?


Read Users' Comments ( 0 )

Ha szabad megjegyeznem, a The Script nagyon rossz a kislemezek kiválasztásában (Talk You Down, The Man Who Can't Be Moved, For the First Time és most ez), és ezalatt nem azt értem, hogy ezek a dalok rosszak, csupán azt, hogy közel sem mutatják meg az együttes legjobb oldalát. Ez lehet szándékos választás is, hiszen ha valaki megkedveli a gyengébb számaikat, a jobbakat hallva majd biztosan örök szerelmbe esnek velük, ugyanakkor ez elég kockázatos is. 
  Az If You Ever Come Backet hallgatva már régóta az az érzésem, hogy a Science&Faith egyik leggyengébb daláról beszélünk (a Long Gone and Moved Onnal egyetemben), úgyhogy reméltem, hogy egy kielemkedően jó videóval kompenzálhatják a választás helytelenségét.
  Akármennyire is szeretem a The Scriptet, ezt ismételten nem találták el (csakúgy ahogy a For the First Time-mal is mellélőttek), viszont végre vittek egy csavart a videóba, amitől mégis egészen szerethető lett, és jószívvel fogadjuk be az együttes klipjeinek sorába. Különösen az tetszik benne, ahogy az "I'll leave the door on the latch if you ever come back" és egyéb csöpögős szavaknak egészen más értelmet adtak a drogos lány történetével, és ahogy O'Donoghue a végén felénk rúgja a széket (vajon hányszor rontotta el, mielőtt sikerült felvenni?), sokkal inkább tűnik egy jótékonysági kampánynak, mint videóklipnek.
  10/6 - Nem borzasztóan rossz, de többet és jobbat vártam. Megmarad a Talk You Down-féle klipek szintjén.


Read Users' Comments ( 0 )

Habár eddig még nem sokszor adódott rá alkalmam, de mikor koncertekről írok beszámolót, sosem jelent gondot megtalálni a megfelelő szavakat, most viszont nem kis bajban vagyok. A Kaizers egy azon együttesek közül, akiket élőben látni egészen földöntúli élmény, úgyhogy míg keresgélem a megfelelő jelzőket, úgy gondolom, illő lenne az egész eseményről beszélnem.
  Onnantól hogy kiderült, hogy a norvég együttes legújabb albuma után egy turné keretében kimozdul a skandináv országokból, és eljön egészen Bécsig, addig, míg pénzt is kerítettünk rá, a kurzorom végig türelmetlenül álldogált a "Jegyrendelés" gombocska felett, hiszen ilyen lehetőség nem mindennap adatik meg egy magyar rajongónak. Április másodikán, szombaton pedig izgatottan kerekedtem fel (nővérem (egyben társszerkesztő), Helyna kíséretében) és utaztam el egészen a Gasometernek nevezett négy hatalmas egykor gáztározónak használt épületig, mely most bevásárlóközpontként és kultúrális központként funkcionál. 


Az egész hely tulajdonképpen óriási, és talán csak rossz időt fogtunk ki, de különösen kevés ember járta a pláza emeleteit. Azt már nem lehet tudni, hogy a bajos beengedés, az angol nyelvű útbaigazítás és az úgymond "főbejárat" elrejtése vajon a rendezvényszervezők hibája-e, de hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor a sokadik lefutott kör után ráleltünk a kordonokra és egy csapat osztrák rajongóra, amint a beengedést várják. A bejutás folyamata zavartalanul telt, és mivel alig lézengett ott akkor néhány ember, az első sorba jutni is gyerekjáték volt. Minimális várakozás után aztán megérkezett az első előzenekar, Bernhoft.


  A norvég fiatalember nagyon lelkesen és ügyesen zenélt az akkor még csak maroknyi emberből álló embercsomónak. Kezdetben nem vettem észre, de két gitárral és egy tucatnyi pedállal előbb eljátszott egy, két esetleg három alapot, amit felvett és kirakott a hangszórókra ismétlésre, úgyhogy amit ő a dal elején egyszer-kétszer eljátszott vagy gitárral, vagy a hangjával, az a dal végéig később kíséretként szolgált, amire ráénekelt. A zenész - polgári nevén Jarle Bernhoft - egy Tears for Fears feldolgozás és a közönség együtténeklése közepette két gitárját felfogva kitáncolt a színpadról.


  A második előzenekarra sem kellett többet várni, a szlovák Billy Barman kevésbé hangos éljenzés által kísérve jött fel a színpadra (hiszen addigra már mindenki a főattrakciót akarta látni). Zenéjüket a gypsy rock jellemezhetné, egy kevés garage rock utánérzettel, és persze a szlovák szövegek is megtették hatásukat. Eleinte nem villanyoztak fel annyira, de az előadás végére megcsinálták a hangulatot, jó bulit rendeztek, maradandó élmény volt.
   

  Egy rövid fél órás szett után Billy Barmanék a biciklit, a személyzet pedig a hangszereiket tolta el, hogy teret adjon az olajoshordóknak, a gigantikus doboknak, az orgonáknak, a kontrabasszusnak és Janove Ottesen egyedi mikrofonállványának. Egy végtelennek tűnő intro dallam végtelennek tűnő ismétlése után besétált az öt Kaizer (öltönyben, nyakkendőben, elegánsan), helyet foglaltak hangszereiknél és belecsaptak az igazi intróba, miközben a közönség fülsiketítő zajjal köszöntötte őket (habár közel sem volt teltház). Egy-két perc után bebillegett a már említett énekes, Janove Ottesen is. 
  A koncert lényegében három részből állt. Az első szekcióban a hagyományosan gypsy rock dalaik legjobbjait játszották el (Delikatessen, Djevelens Orkester, Señor Torpedo, legnagyobb meglepetésemre Veterans Klage, Sigøynerblod és persze az elmaradhatatlan, megunhatatlan Resistansen). A múlt heti belga koncertet látva aggódtam, hogy a közönség nem lesz túl aktív, de kellemesen csalódtam. Az osztrákok (a tengernyi norvég, rengeteg dán és néhány svéd rajongó mellett) lelkesen énekelték együtt a szövegeket (már amelyikeket ki tudták ejteni), a tagok pedig ezt a pengetők tucatszám való osztogatásával, kézfogással és mosolyokkal hálálták meg.


  A végtelennek tűnő "HALLELUJA" maraton után a személyzet kitolta az első függönyöket, és mögöttük megjelent egy képernyő, melyre később képeket vetítettek ki. Ez volt a második szegmense a shownak, ahol a Violeta Violeta trilógia első albumáról játszották el szinte az összes dalt (Philemon Arthur & The Dung, Femtakt Filosofi, Din Kjole Lukter Bensin Mor, En for Orgelet en for Meg, Diamant til Kull, Psycho Under Min Hatt, Svarte Katter & Flosshatter, Hjerteknuser, Sju Bøtter Tårer er Nok Beatrice). A már most legendás kislemez-dalokat dübörgő tapsvihar fogadta, a zenészek legkisebb mozzanatait ujjongás kísérte, az összhang a zenekar tagjai közt szemet- és fületgyönyörködtető volt. 
  A csúcspontot számomra akkor érte el a koncert, mikor a Svarte Katter & Flosshatter közepén Helge Risa, az orgonista felállt, megafonján keresztül elharsogta a bridge pár sorát, majd elővett egy fésűt, színpadiasan megigazította a frizuráját, majd helyet foglalt a billentyűk mellett. Ez a jelenet annyira elegáns volt, hogy a közönség nagy része félájultan rogyott össze, miközben a lehető leghangosabb zajt próbálták kipréselni torkaikon. 


  A koncert harmadik, végső eleme a klasszikus Kaizers-dalok előadása volt. Habár az olyan legendás dalok, mint az Evig Pint, Ompa til du dør, Knekker deg til Sist kimaradtak, de a megtapasztalhattuk a Bøn fra helvete eszeveszett dobszólóját, a Kontroll på kontinentet alatti együttesbemutatást, és végül a nagy finálét, a Maestrót. Az említett finálé ismét együtténeklésbe torkollott, melynek végén a rajongók torkaszakadtukból ordították a "Sving din hammer" és "Maestro" sorokat, hogy méltó módon búcsúztassák Ottesent és csapatát.


  Csakhogy ennyi még se nekünk, se nekik nem volt elég. Egy újabb OTDD klasszikussal, a Bak et Hallelujával tértek vissza a fiúk a színpadra egy rövid ráadás erejéig, majd egy szokatlan lezárással, a Min Kvite Russerrel (melyet Janove az egyik olajoshordón üldögélve, egy szál orgona által kísérve adott elő, miközben zenész társai a színpadon sétálgattak, sörözgettek, beszélgettek, és láthatóan élvezték a dülöngélő, zúgó rajongótábort) ismét levonultak, ezúttal végleg.


   Összességében egy olyan tökéletes koncertnek lehettünk tanúi, amin habár nem történt semmi olyan, amit bármelyik más előadásukon ne láthatnánk, mégis egy életre megmarad az emléke. Janove néha mint egy kisgyerek, táncikált, ugrándozott, hergelte a közönséget, Geir a legelképesztőbb gitárszólókat nyomta le, Helge a tőle megszokott halálos profizmussal és eleganciával játszott az orgonán, Rune magas cilinderében tépte a dobokat, Øyvind elragadó elszántsággal szaggatta a húrokat, Terje pedig minen mozzanatával bizonyította, hogy ő márpedig a legkúlabb ember ezen a planétán. Láthatóan színpadra születtek, hálásak minden egyes nézőtéren álló rajongóért, és még ha az az alig háromszáz ember legalább hat különböző nyelvet is beszélt, két órán át nem volt szükség szavakra, csak a hordók dörömbölésére, a feszítővasak csilingelésére és az orgonajáték visszhangjára.

Az előzenekarok:

 Korábbi Kaizers-review-k


Read Users' Comments ( 0 )