A 2001 óta fennálló együttes tavaly robbantott bankot nagy visszatérésével - a Danger Days november 22-én jelent meg és kollektív tetszést váltott ki mind a rajongókból, mind a kritikusokból, a pár fanyalgót leszámítva persze, akik szükségszerűen megjelennek, ha egy banda stílust vált. Az első két album emo punk-rockos zúzása és a The Black Parade színpadias érzelmessége után a new jersey-i srácok egy sokak körében népszerű ötlettel álltak elő: legyen hát ez egy konceptalbum.


A dalokat magában foglaló keret egy DJ, Dr. Death Defying kalóz-rádióadása, az ő hangját és átvezetőjét többször is halljuk még az első szám után, sőt, én még néha hiányoltam is, nem lett volna baj egy kicsivel több ilyen kitekintés. Érezhetően érettebb az a módszer, amivel ez a lemez felépül, még akkor is, ha már pár dal után felmerül bennünk a gondolat: ezeket a számokat már sokan és sokszor megírták a banda előtt. Ilyen momentum a Sing inspiráló himnikussága, a Na Na Na vagy a Party Poison klasszikus rock&roll beütése, a Destroya és a Save Yourself, I'll Hold Them Back pedig minden további nélkül elmenne egy-egy Lostprophets számnak. De a kirobbanó energia szinte mindig elviszi a hátán az egészet, és azért nem vagyunk ötletek híján sem. Ilyen egyedi pillanatokat kínál a Planetary (GO!), amely az egyik legütősebb dal a sok közül, vagy a The Kids from Yesterday című önvallomás. Amelyik szám nem az eredetiséggel fog meg, az a fülbemászó dallamokkal (Bulletproof Heart), de megesik, hogy az ember talán egy rövidke gitárszóló miatt szereti meg az adott nótát (Summertime). Mondhatjuk, hogy a kezdeti menetelés után a végére természetesen "leül" kicsit az album, de a Destroya biztos felébreszti az embert, ráadásul az amerikai himnuszt is sikerült becsempészni az egyik dalba. Az utolsó szám, a Vampire Money pedig egy reakció arra, hogy a bandát is felkérték, hogy írjanak egy dalt a New Moon című Twilight-filmhez. Kilógni kilóg a koncepcióból, ám rendkívül szórakoztató.

Ami végig tetszett, az az erős gitármunka, ez jellemző az együttesre már a kezdetektől, technikás és fülbemászó egyszerre. A Danger Days-en az énekes Gerard Way is már nagyjából levetkőzte korábbi szenvelgő énekstílusát, nem mondom, hogy szerencsére, hiszen akkor és ott ennek is megvolt a funkciója. Bár nem mondanám a rockvilág legfelismerhetőbb hangjának, nagyon jó dolgokat tud művelni néha.

Miközben kitaláltam az végső pontszámot, azon gondolkodtam, hogyan ellenpontozzam fenti nem túl hízelgő kijelentésemet, miszerint már ezerszer megírt és elgondoldolt dalokról beszélünk itt. Két dolog is eszembe jutott. Az egyik persze maga a koncepció, ami lazán összefogja ezeket a számokat és a videóklipekkel együtt egy jól megfogható, érdekes világba helyezi őket. A másik pedig az őszinteség. Egy percig sem éreztem úgy, hogy ez valamiféle hamis színjátszás lenne. Ha megváltják a világot, ha buliznak, ha szenvednek, ha dühöngnek, ha inspirálnak - azt mind úgy is gondolják. És ez nagyon jó.

Hogy ez a banda eddigi "legvidámabb" albuma, az is biztos, de maga a koncepció tartogat többé-kevésbé már bejáratott üzeneteket is: ellenállás az automatizálással, a szürkeséggel, az érzelemmentességgel szemben, önfeláldozás, kiállás önmagadért és egy ügyért - és persze közben parti ezerrel. Az egész valahogy összeáll, közben pedig kapunk egy tökös rockalbumot, nos, szerintem valahogy így kell ezt csinálni. 10/9


Read Users' Comments ( 0 )

Rooney - Holdin' on *videóklip*

Fogadnom kellett volna rá, hogy ez lesz a következő single az Eurekáról, hisz a "Holdin' on" abszolút az egyik legslágeresebb dal a Rooney nyári korongjáról. De hogy nem ilyen klipet képzeltem el hozzá, az is biztos, bár a helyzet legalább nem olyan tragikus, mint anno az "I can't get enough"-nál.
Maga a videóklip megfejthetetlen, értelmetlen, de mégis szimpatikus a maga fura módján. A lazulás, a szabadság a központi téma, ennek égisze alatt a srácok erdőn-mezőn-réten keresztül futnak, ugrálnak, vagy csak zenélgetnek néhány csésze tea mellett, esetleg vívókarddal "leszúrják" egymást; hát van ez így, ha kiszabadulunk a négy fal közül. A véletlenszerű és mindenféle logikát nélkülöző képsorok értetlenkedést szülhetnek a klip megtekintése során, de van valamiféle rejtett és bájos hatása a végeredménynek. A kis Rooney-rajzfilm pedig tüneményes ötlet volt. 10/7




Read Users' Comments ( 0 )

Még egy hete sincs, hogy debütált a brit One Night Only legújabb kislemeze, karöltve egy friss videóklippel, de a visszhangok alapján egyértelmű, hogy a srácok valamit nagyon eltaláltak az új szerzeményükkel. Csak az nem tudja, aki nem akarja, hogy melyik üdítőital reklámzenéjéről van szó, de tény, hogy még a magyar tévéadók (plusz a mozik!) is előszeretettel sugározzák a "Can you feel it" aláfestő dallamaival rendelkező hirdetést. Mert ez eszméletlenül fülbemászó lett.
Az együttes sosem a szomorkás vagy éppen nyálas dalairól volt híres, hanem inkább a pörgés és a pozitivizmus áradt a zenéjükből. Az új single esetében sincs ez másképp: a klipben megvalósuló felszabadult szórakozás himnuszává váló "Can you feel it" nem is kaphatott volna tökéletesebb körítést maga köré, mint az önfeledten bulizó és zenélő fiatal rajongótábort, akik három percre a fellegeket is megjárják. A dal hallatán pedig magam is át tudnám élni a videóban látottakat, szóval a kifejezés hatékonyságáért csak 10/9 lehet a végeredmény.




Read Users' Comments ( 0 )

 "...Hey! We are a hurricane! Drop our anchors in the storm.."

Azt, hogy a Panic! at the Disco szándékosan vált ilyen kiszámíthatatlanná, nem tudhatjuk, de egészen biztosan sokak megkönnyebbültek, mikor harmadik, Vices & Virtues című albumuk első kislemezét a The Ballad of Mona Lisát meghallották. A dalt hallgatva inkább tippeltünk egy régebbi Panic!-féle hangzású lemezre, mint a Pretty.Odd. által kijelölt út folytatása. Azt viszont csak akkor tudhatjuk meg, mi is a mára már csak a dobos Spencer Smithből és énekes Brendon Urie-ból álló zenekar következő lépése, ha bele is hallgatunk a Vices & Virtuesba.
  Annyit a második track (Let's Kill Tonight) után meg lehet mondani, hogy a The Ballad of Mona Lisa nem ad teljes képet a Vices and Virtues által képviselt irányzatról. A dallamvezetés gyakran a hagyományosan 2005-ös erára emlékeztet (The Ballad of Mona Lisa, Hurricane, Nearly Witches (Ever Since We Met...)), de ezúttal kaptunk nyálas balladát is (Always), kategorikus punk-rockot (Trade Mistakes, Let's Kill Tonight), és minden valószínűség szerint a dalszerző Urie életébe tavaly előtt beköszöntött szerelemnek köszönhetjük a romantikus vallomásokat is, Panic! stílusban (Sarah Smiles, The Calendar).
  Összességében véve a hangzás érettebb, lassabb, és visszafogottabban, de jobban hasonlít az együttes régi felállására, amit kétségkívül Ross és Walker kiválásának köszönhetünk. Ugyanakkor mivel Ross volt a fő szövegíró, most, hogy elment, nem egyszer feltűnnek klisék is, amiket egyszerűen a két megmaradt tag ötlettelenségének tudunk be (MemoriesSarah Smiles).
  Ennek ellenére végig friss az album, változatos, pörgős, aztán lelassul, komolyságban és intenzitásban is sokat ingadozik, de végül a Nearly Witches végére leülepszik a harminc percnyi anyag egy hatalmas, nagyszabású (mégis csöppet komolytalan) szerzemény keretében. Lesznek olyan dalok, amikre emlékszünk és amikhez azonnal visszatérünk, a többi emésztenivaló: ízlelgetni kell őket, ismerkedni velük, és gondolkodni, vajon mi jön ezután.

10/8 - A Vices and Virtues végülis egy kreatív, változatos keveréke az első két albumon domináló hangzásnak, dacára annak, hogy egységes téma tekintetében feltűnően kicsapongó.
Szerző ajánlata: Let's Kill TonightHurricaneThe Calendar
/érdemes beszerezni a bónusz dalokat is, nem kapcsolódik szervesen az albumhoz, de megéri meghallgatni őket/


Read Users' Comments ( 0 )

 "..things are shaping up to be pretty odd, little deaths in musical beds.."

  Ha valaki visszaemlékszik a Panic! at the Disco körüli felhajtás utáni időszakra, észreveheti, hogy egy csapásra eltűntek. Nem azért, mert drogproblémáik voltak, vagy mert megváltozott a line-up, hanem mert a második albumuk egyszerűen nem tett eleget az elvárásoknak. A rajongótáboruk nagy része még mindig azegyértelműen tiniknek címzett, lázadó témájú, uptempo, pörgős dalokat várta, és amit helyette kaptak igencsak lelombozó lehetett.
  A lemez máris egy közleménnyel kezd "Oh, how it's been so long, we're sorry we've been gone. We were busy writing songs for you..", ami egy ügyesen elrejtett váddal konkrétan a magas elvárásokra reagál, majd egy figyelmeztetéssel folytatja: "You don't have to worry cause we're still the same.." Mintha csak tudnák, hogy ez az album bizony nem mindenkit fog lenyűgözni, de aggodalomra semmi ok, hiszen ők még mindig ugyanaz a négy fiú, akiket megszerettünk három évvel ezelőtt.
  Erre a "Nine in the Afternoon" című második dal azonnal rácáfol. Nem tudjuk, hová tűntek az elektromos gitárok, nem tudjuk, merre a tököscsávó attitűd, de úgy tűnik, hogy az Urie/Ross/Smith/Walker négyes rájött: nagyon is jóláll nekik a jólfésült rockcsapat felállás. Pretty. Odd. című lemezükön ez azonban túl jólfésültre sikerült. A minimális "ompa-faktor" még mindig megvan, a baroque pop bizonyos elemei is megvannak, minden dalban van egy hook, de a single dalokon kívül (That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Northern Downpour) nem táncoltatja meg a hallgatót, így bátran kijelentem: a Panic! at the Disco elpoposodott. Ezzel nincs is nagy baj, hiszen egy Panic! kaliberű együttes leginkább magasról tesz az elvárásokra, ugyanakkor olyan őszintétlenek ezek a bárgyú, együgyű kis dalok, hogy nem hisszük el, hogy ők ezt a kicsit The Beatles/The Beach Boys hatások által kikövezett utat választották volna.
  Azoknak viszont, akiket ez nem érdekel, és csak egy nyári délutáni langyos tingli-tanglira vágynak, melegen ajánljuk a Pretty. Odd.-ot. Ryan Ross andalító hangja, Brendon Urie ellaposodó szövegírói készségei és a már annyira bevált, most mégis lecsupaszított hangszerelés minden bizonnyal kielégíti az igénytelenebbeket.

10/6 - Minden dalban megvan a lehetőség, mindegyik "egész jól hangzik", nekünk viszont nem "egész jó" kell, hanem "elsöprően überkúl". Nem baj, hiszen "you don't have to worry cause we're still the same.."
A szerző ajánlata: That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Mad as Rabbits 


Read Users' Comments ( 0 )

Miután kitárgyaltuk az albumot, vessünk egy pillantást a Within Temptation új albumához készült legelső kisfilmére is, amely a Faster című dalhoz készült videóklipet is magában foglalja.

Azért jó ez a videó, mert az egyik főszereplő, Mother Maiden narrációjával tulajdonképpen mindent összefoglal, amit feltétlenül tudnunk kell a történethez. Miután ránk villantja sötét pillantását, nyilvánvalóvá válik, hogy annak ellenére, hogy a hölgy is valamiféle természetfeletti szerzet ő is, az éjszaka teremtményeivel küzd és gyűjti legyőzésük érdekében hadseregét. Akik bizony többnyire szintén valamiképpen bukott lelkek. A fekete-fehér film megmutatja nekünk a fontosabb szereplőket, felvillant pár mozzanatot és nagyon jól hangulatot is fest. Aztán elkezdődik a Faster, mely az album hangzásvilágát hívatott valamennyire reprezentálni (ennek ellenére, bár nagyon tetszik a dal, azt is mondhatnám, hogy nála csak 'jobb' és komplexebb számok vannak az albumon). Megmutatja a banda jelenlegi arcát (Sharon még mindig hihetetlenül gyönyörű), ők zúznak egyet nekünk, ahogy kell, aztán végül még egy kis ízelítőt is kapunk a következő filmből is.

Az egész együtt nálam megérdemel egy 10/9-est, tessék csak rákattintani a play gombra!



Read Users' Comments ( 0 )

Kisebbfajta hiátusom után egy olyan együttes új lemezének beharangozásával térek vissza, akikről érdekes módon eddig még nem esett szó nálunk, ők a holland szimfonikus metál-rock Within Temptation. Március 25-én jelenik meg ötödik albumuk The Unforgiving címmel, négy évvel a legutolsó siker, a The Heart of Everything után.


Az album kezdettől fogva egy koncepció része volt, mellyel együtt jár három kisfilm és egy képregény is. Egy olyan történetről van szó, melyben gonosz lényeket vadászunk, megbocsáttatunk és bosszút állunk, szeretünk és gyűlölünk, azaz minden adott egy nagyszabású zenei aláfestéshez is. A teljes történet valószínűleg csak a képregény elolvasásával fog tisztázódni, addig is nézegethetjük a sorban megjelenő kisfilmeket, és kibogozhatjuk a sztori részleteit a dalszövegekből is.

Többször több helyen is kimondták már, hogy Sharon den Adel énekesnőnek van talán a 'legkedvesebb' hangja napjaink metálmezőnyében, és amellett hogy én társítanám az 'erőteljes' és a 'karakteres' jelzőt is, ezzel csak egyet tudok érteni. Valószínűleg a banda is így van ezzel, azt mondhatjuk, hogy mint eddig is sokszor, a The Unforgiving is túlnyomóan a hölgy torkában lapuló ajándékra épít. Az hangszeres alap filmzenei felfogásra utal, kevés szóló, néhány kórus és sok helyen szimfonikusok, a dallamvilág viszont sok helyen már-már poposnak vagy slágeresnek hat (Sinéad, Faster), de azért megjelennek itt vaskosabb számok is (Iron, A Demon's Fate, In The Middle Of The Night). A dalok rettentően átgondoltak (volt is rá ideje a bandának) és érzelemmel teliek. Érdekesek a néhol felbukkanó pop-, esetleg dance-szerű hatások is. A koronát az egészre az énekesnő átélése teszi fel, még az eddigiekhez képest is több színt és érzelmet sikerült felfedeznem az előadásmódjában; itt elsősorban a szívszaggató Lost és a hátborzongatóan 'gonosz' Murder érdemes említésre. Az átélés persze nem is meglepő, ha egy történetet és azon keresztül sokféle érzelmet próbál elmesélni az ember egy albumon.

Furcsa módon akármennyire is konceptalbum, végül is nem a 'nagyszabású' jelzőt használnám rá, hiszen egy fokkal könnyedebb anyag annál, mint amire számítottam. A lezáró Stairway to the Skies is csak érzékeltésszerűen epilógus jellegű. Az egésznek inkább olyan hatása van, mintha egy-egy kis mozaikrészletet próbálnának lefesteni a történetből, nem pedig elhadarni az egészet, és emiatt ha az embernek fogalma sincs róla, mi van mögötte, akkor is egy tökéletesen élvezhető album lesz.

Örömmel látjuk tehát, hogy a Within Temptation újra meg újra és továbbra is képes megújulni, közben pedig folytatni, amit eddig elkezdtek, ötlethiányban sem szenvednek, az albumot pedig hallgatni fogjuk, köszönhetően a slágeresség és a komplexitás tökéletes arányú elegyének. 10/8



Read Users' Comments ( 0 )

"...I for one won't stand for this, if this scene were a parish, you'd all be condemned..."
Azért mertem a Panic! at the Disco első albumával kezdeni, mert csak így van értelme a legújabbról is írni. De ahhoz, hogy megértsük, ők miért csinálják azt, amit, íme egy kis zenetörténet.
  Az 1980-as években a hardcore punk nagy nevei a műfaj körüli erőszak elleni, és a figyelmet a társadalomról az egyénre összpontosítani kívánó mozgalmak következtében át kívánták alakítani ezt a stílusirányzatot, mely hivatalosan a washingtoni Rites of Spring 1984-es megalakulásával indult el. A straight edge filozófiát lecserélték melodikus gitárokra, a midtempót az érzelmekre, kitörtek a hardcore punk korlátaiból, a 90-es években pedig előbb az underground kultúrában jelentek meg az újonnan született stílus úttörői (post-hardcore), majd a popkultúrában is, és egy férfias ugrással meg is érkeztünk az új évezredhez.
  A modern emo mozgalmak kevésbé hasonlítanak bármire is, amiről ez a stílus eddig szólt, de egye fene, jöjjön, aminek jönnie kell. Az új évezredben sok zenekar feltűnt, mint a műfaj új képviselői, akiknek csak minimális népszerűségre sikerült szert tenniük kis országunkban (Jimmy Eat World, Weezer). Ezek a Joy Division és The Cure-féle post-punkból erednek, amiknek virágkora nagy ívben elkerült minket. A nagyobb hisztit a tinilányok körében olyan nevek vívták ki, mint a Green Day, My Chemical Romance, Fall Out Boy, Paramore és egyéb Fueled by Ramen termékek. Néhányan levetkőzték ezt a sztereotípiát, néhányan máig sem, a Panic! at the Disco pedig úgy döntött, tesz zenéjébe egy csavart. A burlesque/cabaret/baroque pop legmegkapóbb elemeit sikerült összevonni vonósokkal, maszkokkal, a komolyzene legtipikusabb alkotórészeivel és powerpop effektekkel. Nem kontármunka.
  A Fever You Can't Sweat Out című első albumuk mindaz, amit az előbb felsoroltam. A téma még mindig az egyén érzelmei, de nem érvágós, megríkkatós módon, hanem pattogósan, vidáman, hogy az átlag hallgató is mosolyra derülhessen. (Hiszen az emo emocionálist jelent, annak pedig - ellentétben a közhiedelemmel - nem feltétlenül kell negatív érzelmekről szólnia.) Ezen a lemezen vannak felesleges autotune effektek (Nails for Breakfast Tacks for Snacks), címek, melyeknek közük sincs a dalhoz (There's A Good Reason These Tables Are Numbered Honey, You Just Haven't Thought Of It Yet), intermezzók (Intermission), tipikusan tinibugyi-szaggató dalok (Lying Is The Most Fun A Girl Can Have Without Taking Her Clothes Off) és egy ütős ars poetica is (I Constantly Thank God For Esteban). Ami viszont az egyik kedvencem: egy nyálas ballada sem csúfítja a látképet. Az énekes, Brendon Urie hangja pontosan arra való, amire használja, nem a legegyedibb, de fényévekkel jobb, mint a többi kaliforniai szakmabelinek, és természetesen az akkor még tizennyolc éves fiú előszeretettel tetszeleg az ügyeletes szívtipró szerepében.

10/9 - A Fever You Can't Sweat Out joggal van számontartva az új évezred legmeghatározóbb punkrock albumai között. Ez az a fajta lemez, melynél nem számít, melyik számot hallod, biztosan megmozgat, megmosolyogtat, szórakoztat, leköt.
A szerző ajánlata: I Write Sins, Not TragediesI Constantly Thank God For EstebanLying is the Most Fun...


Read Users' Comments ( 0 )

Manchester Orchestra. Híresek Andy Hull senkiével össze nem téveszthető hangjáról, az élet kérdéses területeit feldolgozó szövegeikről és kicsit slow rockos, igencsak kitűnő stílusukról.
  És most visszatértek. ("Visszatértek", el sem mentek.)
  Első sikeresebb albumuk után (Mean Everything to Nothing) ismét új lemezzel jönnek ki (május 10), az első single pedig a címadó dal lett, Simple Math. Ez a szám is a slow rock frontot erősíti, borzasztóan fülbemászó, emellett azonban nem tudjuk elereszteni a fülünk mellett, hogy mennyire elkezdtek függeni a "vers-kórus-vers-kórus-bridge-kórus" sémától, mikor eddig ez nem volt túl jellemző. (Habár már az előző albumon is feltűnt helyenként, itt viszont már tagadhatatlan.) Nem tudjuk, hogy ez mennyire osztja meg majd a rajongótábort, egyelőre működik. A Simple Math egy érzékeny rockballada hazugságokról, titkokról és szexről. Ha az új albumon minden dal csak legalább ilyen jó, nagy baj nem lehet. 10/8



Read Users' Comments ( 0 )

A Fleet Foxes nevű együttest nem olyan régen fedeztem fel magamnak, és habár még nem egészen őrülök meg értük, érdekes kutatásokba kellett magam belevetnem, hogy megértsem, miről énekelnek. Az egyik legkülönösebb elmélkedésbe legújabb kislemezük hallgatása közben süppedtem bele, nem volt egy egyszerű anyag.
  A mesélő az énekes, Robin Pecknold. Arról beszél, hogyan tanította arra már gyermekkorától a társadalom, hogy csak egyéniségek léteznek, és csak ezzel az idealista képpel lehet előrejutni, miközben pedig felnőtt, arról kezdett álmodni, hogy szeretne valahová tartozni, amivel jót tehet a világgal, amivel megakadályozhatja, hogy rossz dolgok történjenek. Egyszerűségre vágyik, de cselekedni akar. Akár egy kis gyümölcsöskertben is szívesen dolgozna, erről beszél a végén. El szeretné tölteni az idejét egy egyszerű, de tisztességes munkával. A dal üzenete az, hogy nem szabad leragadni ennél a független ideológiánál, hanem mindenkinek ki kell vennie a részét a társadalomból, mint egészből azzal, hogy azt csinálja, amihez ért.
  Kellemesen csalódtam, és nagyon tetszik. 10/8



Read Users' Comments ( 0 )

A The Orchardról írt review-mban mindössze háromszor hangzott el, hogy a Boy-on kívül a Too Dramatic az egyetlen kislemeznek való dal az amerikai folk/indie pop zenekar második lemezén, úgyhogy most csak a világ legnagyobb "megmondtam"-jával tartozom nekik.
  Lényeg a lényeg, nem ért meglepetésként, hogy a már említett szám lesz a második single és videóklip, a végeredményt pedig izgatottan vártam, hiszen a The Orchard annyira van elszúrva, amennyire csak lehet, de még szórakozhatunk, bulizhatunk jót azon, ami maradt.
  A Too Dramatic amúgy remek kis alapanyag bármilyen videóhoz, az együttes pedig Andrew Thomas Huang irányítása alatt (aki olyan klipekért felelős, mint a Delphic Doubtja vagy The One Am Radio Credible Threats videója) a lehető legjobb utat választotta. A stop motiont remekül alkalmazva a dal dinamikájának megfelelően épül fel ez a mesevilág színes hegyekkel és virágokkal, miközben kel a nap, a felhők tovasuhannak az égszínkék égbolton, az együttes tagjai (a hölgyek, Alexandra Lawn és Rebecca Zeller, ezúttal is lenyűgözőek, ha szabad megjegyeznem) pedig egy (viszonylag hanyag) greenboxban zenélnek (habár lehet, hogy szándékosan lett kicsit igénytelen a greenscreen, hiszen hozzá is ad a képi világ mesésségéhez). Külön köszönet, hogy most a dobos Gabriel Duquette-et sem dugták el a háttérben, hanem hagyták érvényesülni.

  10/8 - Nekem nagyon tetszett, főleg a vége, mikor majdnemhogy "kitör" a refrénnel a sok effekt is. Szép munka.



Read Users' Comments ( 0 )

A progresszív/elektronikus rockformáció második albumának első kislemezéhez készült videóklipjét ezennel minősíthetetlennek nyilvánítom, úgyhogy mostantól single-ként kezelem ezt a dalt.
  Oké, a funky majmok megérkeztek, vettük, ütős a dal, a fiúk (és egy lány) őrültek és őrülten jók, de miért ismételgetik magukat állandóan? Rendben, a dal oda van téve, szeretjük, de teljesen ugyanúgy hangzik, mint bármi, amit eddig csináltak. Nem tudtuk, mibe keveredtünk az előző albumnál, de reméltük, hogy most kiderül. Ha nem, hát nem (hiszen még az alap is ugyanaz, mint a 2008-as album legtöbb dalánál), hajlandóak vagyunk még várni, de a feltett lécet nálam ezzel homlokkal leverték. 10/6 




Read Users' Comments ( 0 )

Azt tudtuk eddig is, hogy a Linkin Park szorgosan munkálkodik az "apokaliptikus rock" műfajának kőbe vésésén, azt viszont nem értettük, mire való az a két videó, amit elénkdobáltak a Thousand Suns kiadása óta. A The Catalystre rámondtuk, hogy egy poszt-apokaliptikus képet kíván festeni, a Waiting for the Endről viszont nem tudtuk mi lehet. A Burning in the Skies már kicsit felvilágosítja az embereket, hogyan megy a dolog.
  Ez a videó a vihar előtti csendet ábrázolja (egy slow motion videóval hála az égnek, abból amúgy sincs elég mostanság), azt, hogy mit fogunk elveszíteni ebben az öngyilkos folyamatban, amit az életünknek nevezünk. A videón nincs mit beszélni, az élet minden egyes szakaszát bemutatják, a tanulást, a bulizást, egy család életét, kisgyerekeket, tiniket, időseket, mindent. Majd jön a végzetes pillanat, amikor minden ránk borul, eljön az Ítéletnap, miegymás. Itt ér véget a Burning in the Skies, és kezdődik el a Waiting for the End, ami mostmár minden bizonnyal a vihar végéig tartó várakozást jelenti, amikor mindent sötétség vesz körül és az ember megbánja a bűneit, a The Catalyst - mint már említettem - a poszt-apokaliptikus helyzetet mutatja be, és várhatóan lesz még egy single lezárásként (Iridescentre tippelnék, vagy a The Messengerre).
  Konceptalbum mellé koncept-videószéria is jár.

Viszont amiről beszélünk most, az a Burning in the Skies, tehát ő kap egy 10/5-öt, mert fantázia van benne, látvány és megragadó elemek azonban kevésbé.



Read Users' Comments ( 0 )

White Lies - Ritual (2011)

 "...if I'm guilty of anything, it's loving you too much..."

  A White Lies Death és To Lose My Life kislemezeikkel két éve egy szempillantás alatt a figyelem középpontjába került. Olyan nevek mellé sorolták őket, mint az Interpol, az Editors, Echo & the Bunnymen, Joy Division, ami hatalmas felelősséggel is járt. A Harry McVeigh által vezetett trió azonban megállta a helyét a brit zenei piacon, a fesztiválszervezők előszeretettel hívták meg őket a nevesebb színpadokra, hiszen eszméletlen jó koncerteket adtak/adnak, s mikor bejelentették, hogy stúdióba vonulnak második lemezük megírásához, az elvárások már az egekben voltak.
  A csend az együttes körül nem tartott sokáig, idén januárban ki is adták Ritual című albumukat, melynek felvezető kislemeze, a Bigger Than Us mindenkit megnyugtatott, hogy a White Lies bizony nem egy hamar felkapott és hamar is ereszkedő csillag lesz a britek borús egén. 
  Én annyira nem bíztam volna el magam. Habár az új albumon is megvan majdnem minden, amit eddig szerettünk a zenekarban (McVeigh senkiéhez nem hasonlítható, kissé beteges orgánuma, a gitárok, amik szintetizátornak hangzanak, a szintetizátorok, amiket gitárként használnak, na meg a gyomorban morgó basszus), azonban mintha kicsit févállról vették volna a feladatot a fiúk.
  A tíz számos album alatt két-három dalnál többnél nem is értjük, miért került fel a lemezre. Az Is Love jó lenne egy akármilyen post-punk együttes intrójának, de nem a White Liesnak, a Peace&Quiet és The Power&The Glory számok ígéretesek, de végülis mintha félúton megunták volna az írásukat, igénytelen a hangszerelés, hiányzik belőle az az újítás, ami miatt felkaptuk a fejünket a Farewell to the Fairground hallatán, a Strangerst pedig csak akkor vettük észre, mikor single lett belőle - azóta sem értjük, miért.
  A Muse-ra szinte alig emlékeztető Holy Ghost környékén azonban találunk pár karakteresebb szerzeményt (Streetlights, Turn the Bells), melyek visszaidézik azt az izgalmat, már-már extázist, amibe a rajongó került ezeket a gigantikus Depeche Mode-szintű mesterműveket hallva.

10/7 - A White Liesnak az a szerencséje, hogy Alan Moulder (ex-Depeche Mode) előnyös szögben mártotta bele a mancsát az együtes kreatív munkásságába, ezért van elég vértől és izzadságtól csöpögő szerelmi vallomás is a lemezen (Bad LoveCome Down), ami fényévekkel jobb összképet ad a Ritualról.
A szerző ajánlata: Bad Love, Holy Ghost, Streetlights 
Az albumartról: Álmodtunk vele rémeket, igen, köszönjük szépen.


Read Users' Comments ( 1 )

Sajnálatos módon sok együttesnek a "hiatus" (szünet) szó soksok évet jelent. Dave Grohl azonban egy olyan bolygóról jött, ahol ez azt jelenti: "kezdjünk bele még egy projektbe két legendás zenésszel, majd miután azzal (is) nyertünk egy Grammy-t, térjünk vissza a már jól bevált Foo Fighters felálláshoz". Ez a kikacsintás a hard rock kvartettől alig tartott egy évig, máris stúdiónak esett a négy jómadár (pontosabban öt, hiszen a The Colour and the Shape albumuk után kivált gitáros, Pat Smear ismét a Foo Fighters line-upját erősíti).
  Minden bizonnyal Smear visszatérésének köszönhető, hogy kidobáltak zenéjükből minden kifinomultságot, bölcsességet és tisztaságot, amit az Echoes, Silence, Patience & Grace c. legutolsó albumukhoz használtak, és háromszázhatvan fokos fordulattal felvették a The Colour and the Shape ritmusát.
  A szám zúzós, a háttérvokálba ezúttal is beszállt az együttes több tagja (ami szerintem nem olyan okos döntés, tudván milyen eszméletlen hangja van Grohlnak főleg egy ilyen kaliberű dalhoz), van kiabálás, gitártépés, dobszóló, a kliptől azonban nem vágtuk magunkat hanyatt (még annyi minimális kohéziója sincs, mint a The Pretendernek, amihez hasonlítani lehet).
 A klip ezért 10/3-at kap, a single viszont egy 10/7-essel megnyert minket.


Read Users' Comments ( 0 )

Lykke Li Wounded Rhymes című albumának első kislemezével (Get Some) nem is volt olyan sok probléma, egyszerűen csak megdöbbentő volt látni a kis Lykkét egy szertartásban, ahol a szexualitás a középpont.
  Az I Follow Rivers már sokkal természetesebb, jobban illik ahhoz a lányhoz, akit eddig ismertünk, habár a téma most sem valami szívderítő. Adott a katona (akit Fares Fares alakít, egy sikeres és elismert svéd/asszír színész), akit követ egy titokzatos, sötét árnyék. A férfi menekül a múltja, a bűntadata és az árnyék elől, de azok nem engedik el, és ahogy a dal egyre feszültebb lesz, úgy a macska-egér játék is kiéleződik. Hősünk végülis elesik és a földre zuhan, hősnőnk, Lykke Li, aki a halál/sors szerepét tölti be pedig letérdel mellé, és mintha megbocsátana a bűneiért, megcsókolja, de a tekintete az utolsó képen elárulja, hogy a megbocsátás áldozattal is jár. 
  Tetszik a videó, mert a férfi valóban egy élet által megviselt valaki, nem pedig egy Brad Pitt, Lykke Li pedig nem a tökéletes végzetes szépség képében tetszeleg, hanem egy félelmetes, fekete ruhás szörnyetegében, aki ha utolér, magával ragad. Mikor a közepefelé elkezd futni, ott sem úgy suhan, mint egy könnyed pillangó, hanem mint egy rettegett bestia. 10/9


Read Users' Comments ( 0 )

"...you're my river running high, run deep, run wild..."

  Lykke Liről (eredeti nevén Li Lykke Timotej Zachrisoon) és első lemezéről (Youth Novels) sokminden elmondható az egyeditől kezdve a lehangolón át a hangilag instabilig. Mindenközben persze igen szórakoztató is, a svéd kislány minden erejét beveti, hogy kitűnjön a tömegből, s ez az erőlködés az olyan eredeti dalokon át, mint a Breaking It Up, Little Bit, I'm Good I'm Gone teljesen természetesnek tetszik. A gyermekhangú énekesnő, aki különben csupa művész felmenőkkel rendelkezik (apu zenész, anyu fényképész) ezt a naív, törékeny maszkot próbálja magával levetni legújabb lemezével, melynek a Wounded Rhymes címet adta.
  Lykke korántsem ragaszkodik a svéd folk szokványos elemeihez. Nem csoda, hiszen eleget élt külföldön (Portugáliában, Nepálban, Marokkóban, Indiában, de még az Egyesült Államokban is), hogy minden kultúra meghatározó műfajaiból összegyűjtsön egy csokornyit. Youth Novels című albumán talán túl messzire vitte a kislányos képet a Little Bithez hasonló dalokkal, ezért van, hogy ami rögtön szemet/fület szúr az embernek, az a magas hangok hiánya, több kiabálás, kevesebb ugrálás az oktávok között és persze az "I'm your prostitute"-féle megnyilvánulások. A kis Lykke bizony felnőtt.
  Sokat énekel összetört szívekről, kísértő múltról és izzadságtól csöpögő szenvedélyről, de ettől még egyáltalán nem lehangoló a lemez. Sőt, sokkal könnyedebbnek, testhezállóbbnak hat, mint a Youth Novels.
  Ami a hangszerelést illeti, a láb- és csörgődobok, a visszhangzó elektromos gitárok, a morgó basszus és az elektronikus effektek hiánya minden kétséget eloszlat affelől, hogy Lykke vajon az electronica úttörői közé tartozik, avagy sem. 

10/8 - Ez a lemez tele van dinamikus slágerekkel, chillout balladákkal és önkifejező történetekkel. Összességében Lykke továbbra is egy kreatív művész, aki megállná a helyét a világ bármely részén, és a Wounded Rhymes határozottan több egy félénk szárnypróbálgatásnál.

A szerző ajánlata: I Follow Rivers, Get Some, Rich Kids Blues, Youth Knows No Pain


Read Users' Comments ( 0 )

"...darkness is a harsh term, don't you think? Yet, it dominates the things I see..."

  Rég volt már, hogy előrángattam egy régebbi lemezt (már amennyire a 2009-esek réginek számítanak), de a Marcus Mumford által vezetett kvartett az elmúlt napokban egészen hozzánőtt a szívemhez, és mivel úgyis nagy körülöttük a felfordulás mostanában, hát íme egy elemzés. 
  Mivel az együttes country/bluegrassnak van címkézve, úgy gondoltam, kiselőadást kéne tartanom Bob Dylan jótékony hatásáról a műfajban, Laura Marlingról, a The Avett Brothersről, arról, hogy a country hogyan hódította meg a szigetországot, aztán rájöttem, hogy ez mind felesleges abból a szempontból, hogy a Mumford&Sonst mindenki szereti. Nem is csak azért, mert sikerült egy ilyen ritka, leginkább észrevétlen műfajjal betörniük a brit zenei piacra, és komolyabb elismerést szerezniük (még egyszer, ki is nyerte meg a BRITS "Album of year" díját?), hanem mert egyszerűen nagyon jók! 
  Az együttes minden tagja legalább kismillió hangszeren játszik, köztük a legszokatlanabbakon (elektromos bendzsón, kontrabasszuson, tangóharmónikán és mandolinon), mely a legkülönösebb hangzást adja dallamilag már eleve folkos zenéjüknek. Az olyan dalokkal, mint a Winter Winds, Roll Away Your Stone vagy Timshel ír country-s elemeket is felvonultatnak az albumon, mely Marcus Mumford enyhén Andy Hullos csengésű hangjával sziklaszilárdan áll a lábán. A dalszövegek pörgősek, a bendzsó megunhatatlan, az ember legszívesebben táncra perdülne ott helyben, ahol meghallja a The Cave vagy a Little Lion Man ismerős-ismeretlen gitár alapjait, és az egész olyan rendben van, semmit nem változtatnánk rajta.
  A zenekar ugyanakkor nem számít arra, hogy az átlag hallgató elég tapasztalatlan (=szűk látókörű) annyira, hogy egy-két szokatlan hangszerrel le lehessen venni a lábáról, nincs szó biztonsági játékról, kísérleteznek rockosabb hangzással (Dust Bowl Dance, Thistle&Weeds), de csöndessebb, lassabb dalokkal is (TimshelAfter the Storm), ami csak sokoldalúságát mutatja.

10/9 - Nemes egyszerűséggel nincs okom pontot levonni (egyedül az alapszabály, hogy nincs 10/10, legalábbis amíg én írom ezeket a review-kat). Bármilyen nagy nevű bandától mesterműként jönne le ez a lemez, egy pár éve alakult kvartett első próbálkozásaként csupán örömzenélésre pedig egyenesen elsőosztályú.
A szerkesztő ajánlata: The CaveWinter WindsLittle Lion Man
Az albumborítóról: A jövő hetet is szétasszociálhatnánk a kirakatról, mégis úgy gondolom, egyszerű, de nagyszerű és a hangszerek kipakolásával megmutatják, nem mindennapi zenekarról van szó.


Read Users' Comments ( 0 )