Adele - 21 (2011)

"...rumour has it she ain't got your love anymore..."

  Ha a brit női énekesekről beszélünk, mindenki első sorban említi Florence Welchet, Marina Diamandist, Ellie Gouldingot, Kate Nasht és Amy MacDonaldot, azonban botorság lenne megfeledkezni egy olyan személyiségről és hangról, amilyen a két éve még csak tizenéves Adele Adkins. Adkins akkor a Chasing Pavements című dallal szerzett magának hírnevet, elképesztő tehetségével pedig két Grammyt.
  Két évvel később befejezte második lemezét is, melyet az első (19) után ötletesen 21-nek keresztelt. Amellett, hogy ez segít emlékeznünk az énekesnő korára, azt is jelenti, hogy a kislányból nagy lány lett, összeszedte a gondolatait, az érzelmeit, a szavait, és mindent egy korrekt albumba öntött. A 19 tele van soul, jazz és blues anyagokkal, melyekhez Adele hangja tökéletes, stílusa pedig egyedi lett a brit popzenében, ugyanakkor akármilyen sikeres is volt, kiabált egy összefogó egységért, egy témáért és egy általános stílusért, amibe be lehet sorolni. (Ezúttal üzenném a last.fm-nek, hogy kéretik eltávolítani az "indie" taget a hölgy neve mellől, köszönöm.)
  Az összefogó egység és a téma megvan: Adele felnőtt, sok érzelmi válságon ment keresztül, ami (mint minden művészt) csak még több és jobb zene írására inspirálta. A stílust is kipipálhatjuk, és pop-soul címke alatt ott is hagyhatjuk, ugyanis nem jelent semmit. Az első single, a Rolling In The Deep egy komor hangulatú, gospeles "dancefloor filler", a Rumour Has It minden más dívát lesodor a színpadról, aki Adele-lel kíván versengeni, a Set Fire To The Rain egy belevaló, apokaliptikus hangulatot idéző szerelmes dal, az album záró dala, a Someone Like You pedig szívtépően őszinte, érett és gyönyörű ballada, ugyanakkor helyet kapott egy The Cure feldolgozás is (Lovesong) a lemezen, mely egyértelműen méltó az eredeti verzióhoz.
  Adele kalandozik a műfajok vékony sávján, ott viszont mindenhol, ezért szeretjük (na meg azért, mert eszméletlen jó hangja van, mely egyenesen az ember szívéig hatol), mert bátor, kíváncsi és nagyon tehetséges. Ez abban is megmutatkozik, hogy ezúttal is olyan csapatot szerzett magának, amire a legtöbb kolleginája nyugodtan lehet féltékeny (Paul Epworth, Ryan Tedder, Dan Wilson, Greg Wells).

10/8 - Talán túl jószívű vagyok, mert ez az év eleje, meg minden, de nagyon könnyen meg lehet engem kaparintani pár zongorával (I'll Be Waiting), kórussal (Take It All), és szívszaggató szöveggel (Turning Tables). Adele előtt még áll néhány sikeres album és természetesen Grammy is.

A szerző ajánlata: Rolling in the DeepRumour Has ItTurning TablesAz albumartról: Már ez is a felnőtté válást jelzi, hiszen a 19 borítóján látható szögegyenes hajat felváltották a nőies tincsek. 


Read Users' Comments ( 0 )

"...bulldozer, I think you're only one that can work..."

  A teljes véletlennek köszönhető, hogy belebotlottam a számomra egészen addig ismeretlen Cold War Kids legújabb lemezébe, melyet a napokban adott ki a kaliforniai együttes. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem az énekes Nathan Willet hangjába, és az album stílusába is. Erről a nagyobb zenekritikusok máshogy vélekednek.
  A Pitchfork ismét a mainstreamesedésbe köt bele (unalmas kifogás a 3.9-re), a Slant Magazine a monotonitásba, az NME pedig minden indoklás nélkül kijelentette, hogy a Mine Is Yours, mondjuk ki: szar. (Hozzátenném, hogy személy szerint nem adnék olyanok szavára, akik a The Decemberists The King Is Deadjét 10/4-re értékelték.)
  Hagyjuk is a professzionális elemzéseket, én az átlag hallgató fülével állok a kvartett lemezéhez, mely a legenyhébb kifejezéssel élve is dallamilag gazdag és változatos, ami egy arénát megtölteni kívánó, anno underground együttestől tökéletes, de bármilyen téren megállná a helyét. Emellett ott van az is, hogy a Mine Is Yourst a legtöbben szeretik a Kings of Leon Come Around Sundownjához hasonlítani, mint egy középszerű próbálkozást a nagyobb tömegek megnyeréséhez, azonban ne felejtsük el megemlíteni, hogy a Kings of Leon ebben megbukott, a Cold War Kids pedig tör felfelé. Hiszen ki ne akarná meghallgatni azt a lemezt, amit olyan oldalak húznak le, mint a Pitchfork és az NME? Ugyanakkor itt téved Zach Kelly és Katherine Rodgers a legnagyobbat. Az átlag hallgató ugyanis szeretni fogja az olyan hihetetlen intrókat, mint a Mine Is Yours, az Out of the Wilderness hangszerbeli és énekbeli nagyszerűségét, a Skip The Charades drámai vokálját, a Bulldozer 90-es éveket idéző hangzását, a Cold Toes On The Cold Floor játékos dallamát, a Broken Open szárnyaló vokáljait, és még sorolhatnám, míg a tracklist végére nem érek.
  Ez az, ahol a Cold War Kids felülemelkedik az olyan próbálkozásokon, mint a Come Around Sundown vagy a Contra, mert Willet csapatában megvan a lehetőség egy nagyobb tömegeket vonzó kívül-belül indie lemezt írni, és ez a Mine Is Yours.
  10/9 - Sajnálom, ha elragadtattam magam, mindössze elég már abból, hogy csak azért lehúznak négy tehetséges zenészt, mert valami újat akarnak kipróbálni. A Cold War Kids az elmúlt években nagyon jó úton jártak, a Tokyo Police Club és hasonló együttesek célközönsége ette minden szavukat, de most új ösvényre lépnek. Teljesen díjaznivaló húzás és egy nagyszerű album.

A szerző ajánlása: Royal Blue, Skip The Charades, Broken Open 


Read Users' Comments ( 0 )

  Azt már tavaly is tudtuk, hogy a Lights, mint single kiadása a Your Song és a Bright Lights miatt eltolódik valamelyest, azt viszont nem tudhattuk, hogy meddig. A válasz: mostanáig. Egészen pontosan január 17-éig Nagy Britanniának, az Egyesült Államoknak pedig március 8-ig. A videó már mindenhol elérhető, a single pedig már mászik felfelé a listákon a szigetországban.
  A klipről: Hiába szerettem Ellie-t feltétel nélkül, be kell vallanom, hogy az Under The Sheets, a Starry Eyed, de még a The Writer sem nagy kedvencem Goulding klipjei közül. Nem azért, mert rosszak, hanem mert nem azt mutatják, ami Ellie elmondása szerint lenni akar. Ő nem egy tört szívű kislány vagy egy kínosan vonagló szerelmes hősnő, hanem egy belevaló énekesnő, aki belevaló elektronikát játszik, és hála az égnek (vagyis a producer Richard Stannardnak), hogy végre ezt egy videó formájában is láthatjuk. Ellie metaforikusan a sarkára, gyakorlatilag pedig csak lábra áll a Lights klipjében, ahol látjuk tamburinozni, dobolni, táncolni és a Lights szimbólumai között pózokba állni, melyek - valljuk be - amellett, hogy nagyon szexisre sikerültek, megmutatják, hogy Goulding egy igazi frontember a saját együttese előtt, melyet ő állított össze, mely az ő által kijelölt utat járja.
  A Lights tehát látványilag is jó húzás, de leginkább jele annak, hogy Ellie sziklaszilárdan áll a brit zenei életben (és hamarosan az amerikaiban is), és legjobb, ha mindenki számol a következményekkel.
  10/9 - Jó a klip, nagyon jó. Látványos, mozgalmas, fényes, és az ember emlékszik rá még ha csak egyszer nézte is meg.



Read Users' Comments ( 0 )

 "...så eg skjenker Absolut opp i to glass av krystall, en for orgelet, og en for meg..."

  Először be akartam vallani, hogy a lustaság miatt nem írtam egész hónapban album elemzéseket, de a Violeta Violeta érkezésével rájöttem, hogy simán ráfoghatom arra is, hogy a tökéletes lemezzel akartam kezdeni az évet.
  Így van: a norvég együttes hatodik stúdiólemeze és egyben nagyszabású trilógiájának első darabja valódi mestermunka lett. Valóban nem a Maskineri által kijelölt ösvényen mentek tovább, hanem visszatértek a Maestro erához a sok orgonával, a komor témához és a kemény dalszövegekhez, amelyeket az általános elégedetlenséget kiváltó 2008-as lemez előtt hallhattunk tőlük.
  A két első single után (Philemon Arthur & the Dung, Hjerteknuser) az ember azt gondolná (ezt akkor én is megmondtam), hogy az együttes igazán felnőtt és megkomolyodott, de az idegbaj állapotát tökéletesen leíró Psycho Under Min Hatt (melynek már a címe is csábító), a hangszerelésileg sokszínű, lassan túlcsorduló En For Orgelet, En For Meg és a teljesen kaotikus, rendszertelen Femtakt Filosofi után, megállapíthatjuk, hogy az együttes talán felnőtt a császár zenekarának szerepéhez, megkomolyodni azonban sosem fognak, hiába jár már mindegyik tag a harmincas éveiben. 
  Ennek köszönhetjük, hogy a trilógia első része bővelkedik megmosolyogtató dallamokban (Din Kjole Lukter Bensin, Mor), komor, elgondolkodtató, ugyanakkor dinamikus dalokban (Diamant Til Kull, Tumor I Ditt Hjerte), melyek bármelyik koncerten megmozgatják a közönséget, de Ottesen és csapata teljesen új trükköket is bevetett, vehetjük példának az 5/4-es Femtakt Filosofit, vagy az instrumentális gyönyört, amit a Svarte Katter & Flosshatter hoz.
  Ha hibákat kéne keresnem, az outrókba tudnék egyedül belekötni. Hiába konceptalbum a Violeta Violeta, szükségtelen volt elnyújtani a Tumor I Ditt Hjerte, a Svarte Katter & Fosshatter vagy a Diamant Til Kull végét, vagy egyáltalán betenni az album outróját, a Sju Botter Tarer Er Nok, Beatricét, ami a Violeta Violeta "Med en gang eg Når Bånn"-jaként is funkcionálhatna, olyannyira felesleges. (Habár tökéletes öt perc arra, hogy átgondoljuk, mi a fenét is hallottunk az előbb, átrágjuk, megemésszük, majd ismét feltegyük lejászásra.)

10/9 - Az összes szükségtelen outróval együtt a Kaizers ismét hozta a formáját: rengeteg a kreatív hangszerelési ötlet, sokkal több hangulatú számot találunk a Violeta Violetán, miközben egy unalmas, csöpögős ballada nem került fel rá. Végig izgalmas, végig változatos, egymás után jönnek a fülbemászó dallamok, melyekre a hallgató együtt "énekelheti" a szövegeket, miközben lelkesen dobol a lábával. Csak gratulálni tudok.

A szerző ajánlata: Tumor I Ditt Hjerte, Hjerteknuser, Svarte Katter & Flosshatter 
A borítóról: Nem tudok nagyot tévedni, hogyha azt mondom, a Kaizers tavaly is, és valószínűleg idén is visz mindent az albumartokkal. Gyönyörű, történetesen köze is van a lemez tartalmához, és tartalmazza a megszokott Kaizers szimbólumokat. Csillagosötös.

 Korábbi Kaizers-review-k


Read Users' Comments ( 0 )

Nem sikerülnek úgy az album review-im, ahogy terveztem, úgyhogy legnagyobb örömünkre összegyűjtöttem pár albumot, melyek idén fognak megjelenni, szemezgessen mindenki kedvére.

  • Ritual, White Lies (január 17.) - A White Lies Ritualje pár napja felkerült az internetre (nem állítom, hogy bármelyik szerkesztőnknek meglenne, vagy ilyesmi), a várakozás az igazi rajongók számára azonban még nem ért véget. Nagyon sokan ugyanis kitartanak a hivatalos kiadásig, és mi is kíváncsian várjuk, hogy mit tartogat számunkra a három londoni rocker.
  • The King Is Dead, The Decemberists (január 18.) - Az amerikai indie folk rock együttes hatodik lemezét készül kiadni nyolc év alatt. A tucatnyi különféle hangszerrel operáló zenekar legutóbbi albumával magasra helyezte a mércét, hiszen a The Hazards of Love a tizennegyedik helyig vitte a bandát a Billboard 200-as listáján.
  • 21, Adele (január 24.) - Az angol énekesnő igen szellemesen 19 című albuma után két évvel 21-nek keresztelte a következőt, melyre minden soul és blues rajongó türelmetlenül vár. Adele 2009-ben elnyert egy Grammy díjat, és alig várjuk, hogy megtudjuk, mivel készült ezúttal.
  • Violeta Violeta vol I., Kaizers Orchestra (január 31.) - Azt hiszem eleget reklámoztam már mindenki kedvenc norvég folkbandáját, akik e hónap végére tűzték ki trilógiájuk első részének kiadását. Nem kicsit várjuk, hogy ezúttal mivel múlják felül várakozásainkat.
  • The Cold Still, The Boxer Rebellion (február 7.) - A londoni zenészek jól indítanak 2011-ben, példa erre a négytagú The Boxer Rebellion is. 2009-es Union c. lemezüket követően a The Cold Stillt az alternatív rock kedvelői már most az év legjobb albumai közt emlegetik.
  • Crystal Sounds, Thirteen Senses (február 21.) - Ismét az élen a post-britpop banda. Igaz, harmadik LP-jüket csak az nem hallotta még, aki nem akarta, de türelmesen várunk a hivatalos kiadásra, és reménykedünk, hogy az új lemez legalább olyan sikereket fog elérni, mint a zenekar 2004-es The Invitationje.
  • Build a Rocket Boys!, Elbow (március 7.) - Az indie ősrajongói összetehetik két kezüket, ugyanis a legendás Elbow Guy Garvey vezetésével visszatér idén is egy új albummal. A The Seldom Seen Kid és a 2009-es fesztiválszezon sikereit követően már alig várjuk, hogy magunkévá tehessük a banda ötödik stúdiólemezét.
  • Collapse into Now, R.E.M. (március 7.) - Ha az új Elbow-lemez izgalommal tölti el a zenerajongókat, el sem merjük képzelni, mi fog történni, ha közüljük, hogy az R.E.M. megalakulása után harmincegy évvel kiadja tizenötödik lemezét! Úgy érzem, nem sokat, de eleget árultam el azzal, hogy az albumon közreműködtek olyan nevek is, mint Eddie Vedder, Patti Smith, Joel Gibb és Lenny Kaye.
  • Untitled, The Strokes (március 22.) - New York The Strokesja még nem igazán tudja, mi lesz következő albumuk címe, és ha engem kérdeztek, az sem biztos, hogy március huszonkettedikén adják ki. A Julian Casablancas által vezetett rockbanda rajongói azonban már most alvászavarokkal küzdenek a hír hallatán, hogy kedvenceik öt év hallgatás után új anyaggal jelentkeznek.
Távolabbra nem igazán érdemes tekinteni, főleg mivel dátum nélkül is el tudjuk mondani, hogy várhatunk még lemezre idén olyanoktól, mint a Coldplay, Snow Patrol, Crossfade, Jack's Mannequin, The Fray, Foo Fighters, Patrick Stump, Panic! at the Disco, Within Temptation, Cold, Limp Bizkit, Kerli, Paramore, Death Cab For Cutie, Avril Lavigne, Duran Duran, Bright Eyes, Roxette és így tovább.
  


Read Users' Comments ( 0 )

"...I'm growin' up high, and I'll come down when I die, I'll sleep when I die..."

Útjára is indítanám 2011-et egy olyan lemezzel, amit habár nem sikerült elemeznem az év vége előtt, a legjobb albumok listájára felkerült, úgyhogy most meg is szeretném magyarázni, miért.
  A brit X Faktor nyertesének, Matt Cardle-nek az együttese lenne a Seven Summers, akik már egy ideje együtt zenélgettek, de mostani nevük alatt csak 2009-ben álltak össze, és első lemezüket is saját erejükből adták ki, mivel lemezszerződésük nem igazán volt.
  A Seven Summers elsőre egy átlagos garázsrock bandának hangozhat, de valójában a pop, a rock és a folk mindenféle hatása hallatszódik minden dalon, miközben a zenészek profikat megszégyenítő technikával pengetik a húrokat és verik a dobokat. Cardle ekkor még nem nagyon használta azóta már elhíresült falsettóját, de ha fülelünk, nem egyszer elkaphatjuk az énekes megannyi oldalának egyik legkülönlegesebbjét. 
  Míg a legtöbb, kiadótól független, szárnyát még csak bátortalanul próbálgató garázsbanda alig mer kísérletezni, a komolyabb riffeket mérföldekkel elkerülik, és leginkább csak a szerelmről írnak, addig az essexi csapat bátran ugrál a komolyabb rockszámok (Grow Up High, DirtLive Without It) és a szoftrock trackek közt (Find Me ThereJust A Day, Way To Be). Cardle úgy játszik a hangjával, mintha legalábbis tíz éve énekelne kisebb pubokban, klubokban, miközben a tagok minden mozdulatán hallatszódik a zeneszeretet, és ez a kellemes érzés szünet nélkül tart a lemez elejétől a végéig.
  10/8 - Habár minden tag legalább egy együttest a háta mögött tudhat, úgy tűnik, ezúttal rátaláltak az ideális összeállításra és hangzásra, ami előreviheti őket, és az oldalukra állíthatja Az Indie-t.

A szerző ajánlata: YoungbloodWithout YouWay to Be


Read Users' Comments ( 0 )

  Reméljük, mindenkinek kellemesen telt a szilveszter, lassan józanodtok, és készen álltok a rengeteg új albumra, amin sok-sok dolgos zenész dolgozik idén is. Mi ezúttal is azon leszünk, hogy ezek közül minél többet meghallgassunk és kielemezzünk, remélhetőleg a ti örömötökre is. Köszönjük mindenkinek, aki 2010-ben meglátogatta a blogunkat, reméljük, ez idén is így marad.
Legyetek jók!
Tia

(közben oldalra lassan kipakolászom a 2010 Legjobbjai listákat, hogy könnyebben elérhetőek legyenek ;))


Read Users' Comments ( 0 )