"...I am so scared of what will kill me in the end for I am not prepared..."

  Pár nappal a hivatalos kiadás előtt kiszivárgott az a pár plusz szám, amit Ellie Goulding már meglévő Lights című lemezéhez kibővített verzióban vett fel, és amit Bright Lights név alatt vehetünk meg.
  A Your Songról már írtunk itt, de a bónusz lemezen szerepelt még öt vadonatúj dal (és egy nem annyira vadonatúj, hiszen a Lights iTunesról már megrendelhető volt egy ideje), melyek tökéletes kiegészítésként funkcionálnak a már meglévő számokhoz.
  A Lights még csak-csak beleillik a Salt Skinnel lezárt hangulatba, a Human viszont már teljesen más erővel söpör végig az első másodperctől, és a vers megkapó dallama után azt sem bánjuk, hogy a refrén alapja túl "Starry Eyedos" lett. A Little Dreams monotonitása ellenére a szöveg és a lány pöszesége miatt lett Ellie-sen aranyos, amire azt mondanám, hogy elfogadható, ha nem róla lenne szó, de mivel az énekesnő olyan sokszor bizonyította, hogy tud ennél sokkal jobbat is, ez rossz pontként kerül feljegyzésre. Szerencsére a Home során megszólalnak az újfajta dobok, a hangzás sokkal élettel telibb, szenvedélyesebb, érzelmesebb, Ellie játszik a hangjával, játszik a háttérvokállal, egyszerűen elragadó.
  Az Animalben aztán kicsit leesett az állam, hiszen az alap kifejezetten diszkós, és a refrén dallamának köszönhetően szabályosan szaggatottá válik. Attól függetlenül, hogy a dal maga jó, és a szövege csillagosötös, rossz értelemben tűnik ki a többi közül, nem feltétlenül raktam volna bele az új válogatásba. Az alapban a Believe Me sem változtat, megmarad a tücc-tücc, de itt már sokkal kevésbé észrevehető, hiszen legalább ugyanolyan fülbemászó, mint a Human.
  Összességében elégedett vagyok az új dalokkal, a Humantől kezdve külön egységet alkotnak az alaplemez mellé, és mindenből kapunk egy kicsit. Remélhetőleg abból is, ami ezután következik Ellie karrierjében, és ami a lány szerint sokkal érettebb lesz, és kevésbé fog a fiúkról szólni. 10/7


Read Users' Comments ( 0 )

Az a fura helyzet állt elő, hogy egyik kedvenc brit piano rock együttesem, a Thirteen Senses harmadik stúdióalbumáról már született review (itt), mivel egy ideig meg lehetett hallgatni a teljes lemezt a banda honlapján. Nagyjából fél év hallgatás után pedig végre megszületett a borító és a kiadás dátuma is, mely 2011. február 21. lesz.

A lemez ismeretében számomra elég idegen ez az album art, nem igazán passzol a Thirteen Senses stílusához, de üsse kő. Talán jelzés a stílusváltással kapcsolatban, amely érezhetően ott van az új lemez vérében.

Íme a tracklist, amely a review-hoz képest három új számmal bővült tavasz óta:

1. Crystal Sounds
2. The Loneliest Star
3. Home
4. Imagine Life
5. Suddenly
6. Animals
7. After The Retreat
8. I Saw Stars Disappear
9. Answer
10. Out There
11. Send Myself To Sleep
12. Concept
13. In The Crowding

Az első single a "The loneliest star" lesz, amely február 14-től ingyenesen is beszerezhető lesz az együttes hivatalos honlapján.


Read Users' Comments ( 0 )

"...can you feel your heart sink? I can feel mine...."

Az angol duó első lemezén, amely inkább a dance-punk címke mögött bújt meg, csak két évet emészthettük magunkat azon gondolkodván, mikor hallhatunk egy olyan lemezt a párostól, ahol a hallgatók és ők is kényelmesen érzik magukat.  A válasz máris ott szól a hangszórókban.
  Egy másodpercet sem hagynak a levegővételre: mire felocsúdhattunk volna, Steven Ansell már kegyetlen erővel veri a dobokat, Laura-Mary Carter pedig a lemez egyik legerősebb refrénjével indít az első fél perc után. Egészen a When We Wake-ig megmarad ez az elsöprő erő, a két zenész rövid pórázon tartja a hallgatóságot, azt és úgy halljuk, amit és ahogyan Carter és Ansell azt megálmodta. Okosan elosztják egymás közt a szerepeket, külön is jól szólnak, együtt pedig még jobban (Light It UpHeartsink). A When We Wake-nél megmutatkozik, hogy a Blood Red Shoes még egyszer legendás név lesz a rock történelmében, hiszen határozottan szerkesztik meg a hangzásukat, intelligensen tervezik meg a következő lépést, és folyamatosan fejlődnek. Ezt bizonyítja például az, hogy Ansellnek sikerült változatosságot hozni játékába, sokkal dinamikusabbak a dalok, és ez így van jól.
  Az album végefelé (Follow The Linesnál kezdődően) elmaradoznak az igazán slágergyanús számok, és habár mindössze negyven perces a Fire Like This, a hét perces Colours Fade, amely gigantikus hangzásával és sokat ígérő outrójával rocklegendákhoz méltó lezárást ad egy hasonlóan nagyszerű lemeznek.

10/8 - Végig jól éreztem magam a lemez hallgatása közben: hol a hanyag angol akcentus, hol a szédítő tempó, amit a duó diktál, hol pedig a szövegek csavarták el a fejem, de ha a Blood Red Shoes ezen az úton megy tovább, akkor nagy szerelem lesz. 
Kezdésnek: Don't Ask, Light It Up, Heartsink 



Read Users' Comments ( 0 )

P!nket személy szerint mindig nagyon bírtam. Hangban is ott a csaj, észben is, jól is néz ki, és elérte, hogy a pinkről ne a cuki szín, hanem egy belevaló énekes jusson eszünkbe, aki helyt tud állni ebben a kegyetlen versenyben is, ami a pop piacán manapság folyik.
  Így van, a Raise Your Glass P!nk eddigi legsikeresebb kislemeze lett, a Billboard Hot 100-as listáján negyedik helyet ért el, lekörözve ezzel az amerikai hölgyemény előző nagysikerű slágerét, a So Whatot. 
  A videó sem üt kisebbet. P!nk egyéltelműen kiáll az egyenlőség mellett, legyen szó fajról, nemről, szexuális beállítottságról, vallásról, korról vagy bármi másról. A klipben láthatunk fiúkat csokolózni, egy kövérke lányt ételbe fojtani bánatát, P!nket, ahogy megvéd egy bikát egy matadortól, ahogy emberi anyatejjel itat egy borjút, papokkal, apácákkal bújik ágyba, vagy ahogy egy balekot alakít egy sulibuliban, amint a sok unalmas alak közt mit sem törődve azzal, hogy néz ki, táncra perdül. 
  Szeretem, hogy rengeteg a szimbólum a videóban, a szám már sláger, mindenből épp elég van benne, P!nk pedig már megint megmondta. 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

Nem tagadom, hogy az idén általam felfedezett The Courteeners második albuma, a Falcon a maga kissé kaotikus mivoltával együtt is nagyon bejött, és idejét láttam egy videóklip felvonultatásának. A második single a "Take over the world" lett, amelynek először nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem, de párszor megnézve a klipet úgy éreztem, nagyon is jól tette a banda, hogy ezt adták ki.

Maga a videó szintén nem fogott meg elsőre, de ahogy megnéztem, majd otthagytam, később mégis felsejlettek a fejemben az erdős jelenetek. Merthogy sztoriban csupán arról van szó, hogyan talál egymásra két fiatal erdei körülmények közt. Ám mindezt metaforikus körítéssel kapjuk - legalábbis nekem ilyesmit sugallt az egész -, hiszen az erdőben szaladva - a lány bundában, a srác foltos ingben - igyekeznek egymásra lelni, az ösztöneiknek engedelmeskedve - akár az állatok. Így persze sikerül is, és sima happy end. Azonban a hangulat, amelyet az erdőn belüli, illetve a légi felvételek nyújtanak, valamint a dal ritmusához igazodó keresési folyamat a futással és a szerelmi jelenetekkel karöltve képesek voltak megadni nekem azt a pluszt, amely miatt a videó megérdemli a 10/8-at.



És hogy egy újdonsággal is szolgáljak: december 5-én jön az "Electric Lick" EP, amelyen öt számot találunk majd. Kettő a Falconról érkezik, kettő vadiúj finomság lesz, valamint a Yeah Yeah Yeahs "Zero" c. szerzeményének átdolgozását is hallhatjuk a lemezen.

Tracklist:
1. Scratch Your Name Upon My Lips (radio edit)
2. Three Months
3. Zero
4. Lullaby (radio edit)
5. Swear Down


Read Users' Comments ( 0 )

Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem is igazán szeretném pontozni ezt a videót, mivel gyakorlatilag nem is egy videóklipről van szó, úgyhogy inkább erről a "nem is videóklipről" szeretnék beszélni egy kicsit.
  Az Arcade Fire egy tökéletes konceptalbummal és egy korszakalkotó videóklippel (We Used To Wait) igen magasra tette a mércét, egyértelmű volt tehát, hogy a következő lépésük a legkisebb mértékig sem lesz szokványos. Nem is lett az. 
  A Spike Jonze által rendezett Scenes From The Suburbs című kisfilmből kiragadott részletek csak sejtetik, miről lehet itt valójában szó, de nagyobb vonalakban értjük, mi történik. Pár tizenöt év körüli suhanc szórakozik a kertvárosban (hol máshol), bicikliznek, nevetnek, kiszúrnak a felnőttekkel, szerelmesek, ugyanakkor amint leszáll az éj, kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben a rendezett előkertek és tökéletesre nyírt gyepek mögött. Csak elképzelni tudjuk, hogy a videó a felnőtté válásról szól, a gyerekek és a felnőttek problémáiról, a világról, amiben élünk, és az élet titkairól, amik a zárt ajtók mögött rejtőznek.
  Elkapott a hangulat, elkapott a kohézió hiánya, nem bánom, hogy a teljesség igénye nélkül vágták meg a klipet, de a teljes filmet mindenféleképpen látni szeretném. 



Read Users' Comments ( 0 )

"...and I can't breathe without you and I don't..."

  A lemez meghallgatása előtt szilárd meggyőződésem volt, hogy Josh Groban vért izzadhatna, akkor sem tudná felülmúlni az Awake-et. Efelől már nem vagyok egészen biztos. A négy évnyi szünet után megjelenő Illuminations megérte a várakozást. Félelmetes, ahogy Josh Groban operába illő hangjával úgy énekel fel minden dalt - legyen az pop, világzene, easy listening vagy klasszikus -, hogy a más műfajhoz szokott füleknek sem kényelmetlen csak azért, mert más
  Az album egy könnyed előjátékkal kezdődik, melyben a zongora és a vonósok dominálnak, majd fokozatosan lépdelünk előbb egy nagyzenekari dalról (Bells of New York City), egy már jól ismert és szeretett darabon (Hidden Away) és egy-két filleren át (Au Jardin Des Sans-Pourquoi) a lemez fénypontjára, a Voce Existe Em Mimre. A War At Home már csak egy zseniális levezetése a tetőpontnak, ami után a maradék időt a London Hymnből és a Straight to Youból tölthetjük elmélkedéssel, emésztgetéssel, hiszen nem egy egyszerű anyagról beszélünk.
  Groban öt különböző nyelven is énekel az albumon, és habár az angol dalok vannak egyértelmű többségben, már-már furcsa az énekest anyanyelvén énekelni hallani, olyan hitelesen ad elő franciául (Au Jardin Des Sans-Pourquoi), olaszul (L'Ora Dell'Addio), portugálul (Voce Existe Em Mim) és latinul (London Hymn). Egyes vélemények szerint ez csak takarja a szegényes szöveget, de egy ilyen kijelentésnek nincs is jelentősége, ha figyelembe vesszük a tényt, miszerint Groban nem egy minden téren járatos dalszövegíró, és az ereje a hangjában van a szövegei helyett.

  Nem is a szöveggel, sokkal inkább a hangszereléssel voltak problémáim. A lemez fulladozik a hegedűkben és egyéb vonós hangszerekben, teljes mértékben elnyomva az akusztikus gitárokat, melyek tökéletesen funkcionálnak a háttérben, de sajnos csak a háttérben. A másik észrevételem a dobok közel teljes hiánya volt. Bármelyik dal végére el tudok képzelni egy gigantikus dobszólót vagy egy visszafogott alapot, melyek csak jótékony hatással lennének a kevésbé emlékezetes darabokra (Galileo, Au Jardin Des Sans-Pourquoi, If I Walk Away).
  10/9 - Más értelmezésben, de ugyanolyan kalandozó, mint az Awake, bizonyítja Groban fejlődő zeneszerzői készségeit, és habár hangjáról már semmit sem kell bizonygatnia, az is a helyén van.

Kezdésnek: Voce Existe Em Mim, Love Only Knows, War at Home 


Read Users' Comments ( 0 )

Több részletét sem értem ennek a videónak, és még többet kifogásolni is tudnék, úgyhogy essünk neki.
  Az valamilyen szinten Hayley Williams "védjegyévé" vált, hogy minden videójában különböző hajszerkezettel áll elő, s a szőke Brick By Boring Brick-Hayley után a teljes mértékben pink Hayleyt csodálhatjuk meg. Ez eddig rendben van, Williams akár kekire is festhetné a haját, az is jól állna neki.
 A Lady Gaga-koppintás már kevésbé. Elismerem, hogy nem az együttes rendezte a videót, és beleszólásuk is kevés volt, ugyanakkor a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy gyakorlatilag lerombolja az egész élményt. Ez eddig egy. Kettő: Hayley Williams egyszerűen nem színész, ezért hiteltelen volt a pincebeli nagyítós jelenet, valamint a zenélős és a házban játszott rész is. Az utolsó vágás már csak kegyelemdöfés, hiszen a csattanó nem is csattan, és ezzel kivégeztük a videót. 
  10/2 - Az egész az ötlettel bukott el. Egy olyan videó, ami véletlenül hasonlít egy másik nagy bukásra már alapból ellenszenves.



Read Users' Comments ( 2 )

Bárkinek, aki egy kicsit is szereti ezt az imádnivaló angol lányt, nehéz megszólalni egy ilyen dal után. Az eredeti szám Elton Johné, Ellie viszont egy olyan élményt adott azzal, hogy felénekelte a saját változatát, amit senki más nem tudott volna. Arról már mind tudunk, hogy Miss Goulding hangja valahol az "amindenit" és a "csodás" között helyezkedik el félúton, most viszont olyan érzékenyen és szerényen adja elő, hogy szem nem marad szárazon. Ami még jó ebben a verzióban, hogy nem kell taglalni, hogy Ellie milyen tehetséges, vagy hogy mennyire szerethető, egyszerűen megható élmény hallgatni a Your Songot, és már alig várom, hogy karácsonykor elővegyem, és azokra gondoljak, akiket igazán szeretek. Ez egy ilyen érzelmes dal, és pont. (10/9)

 

Ellie emellett egy második másfeledik albumon is dolgozott, mely a Lights után a Bright Lights címet kapta, és november 29-én kerül kiadásra. A bővített lemezen ugyanaz a tíz dal fog szerepelni, mint a már említett Lightson, plusz még hét új szerzemény. (A beígért Lights kiadása single-ként ezért maradt el, mivel új kislemez helyett Goulding egy új nagylemez mellett döntött.)
  A bónusz tracklist tehát a következő: Lights, Human, Little Dreams, Home, Animal, Believe Me, Your Song, az albumborító pedig így néz ki:




Read Users' Comments ( 0 )

Úgy tűnik, a Kaizers Orchestrának semmit sem szabad elhinni. Nyár elején még olyan hírek keringtek az interneten, hogy szeptemberben jön ki első kislemezük az új albumról, a második single majd januárban, a már említett lemez pedig februárban. Ehhez képest két hónappal a Violeta Violeta volume I megjelenése előtt már három single virít az együttes diszkográfiájában. A fiúk nem bírnak magukkal, mi pedig örömmel szerezzük be az újdonságokat minden adódó alkalommal. 
  Ezúttal En for orgelet, en for meg című dalukat adták ki a fiúk jóval a tervezett előtt. Nem tudni, miért, én nem is tartom feltétlenül jó ötletnek ilyen korán "lelőni" a meglepetést, a rajongó bennem mégis végtelenül örül. 
  Az új kislemez sokkal könnyedebb hangvételű. Nem akkora falat, mint a Hjerteknuser vagy a Philemon Arthur & the Dung, jobban hasonlít a Maestro stílusára, és előszedték a kontrabasszusnál helyet foglaló Øyvind Storesundot is, aki most a dalban hallható füttyszóért felelős. A második vers végén hallhatunk egy rap betétet egy hölgy előadásában, és különös módon a vendégszereplő jelenléte most sem zavaró (már a Maskineri Den andre er megjén sem volt az). A hangszerelés hozzásegít a pattogósabb hangzáshoz, a dallam pedig csak ugyanannyira fülbemászó, mint minden más Kaizers-sláger.
  10/9 - Ennyi idő után sem találok kivetnivalót az együttesben. Írjanak bármit, keringőt, popot, rockot vagy indie-t, hibátlanul csinálják, és több mint tíz év együttzenélés után ez nem is csoda. 
Az albumartról: Nem tudom, hová tudnak még fejlődni ezek a borítók, mindegyik gyönyörű.


Read Users' Comments ( 0 )

  Ha az ember jobban belegondol, már a foci VB óta nem lehetett hallani a coloradói együttesről, akkor is csak azok tudhatták, hogy Marchin On című daluk lett a német válogatott hivatalos dala, akik jobban figyelték az eseményeket. Azóta, leszámítva az időnkénti helyzetjelentést a Good Life forgatásának helyszínéről, a rajongók újdonságok nélkül maradtak egészen máig, amikor is a OneRepublic brazil rajongóinak képviselete posztolta a kész művet youtube-on. Nem tudni, honnan szerezték meg vagy hogy mikor veszik le (gyanítom elég hamar), de egyelőre még itt van, szabad nézelődni.
  A videóban mindössze az együttes tagjait látjuk vidéken barangolni: Tedder kedvesen elfütyörészik, csörgődobjával játszadozik, lelkesen ugrál körbe-körbe, láthatóan kényelmesen érzi magát. A többiek ezúttal is kevesebb szerephez jutottak, de mindenhova követik Ryant, és ha a felvétel megkívánja, belepillantanak a kamerába. Ami nekem nagyon tetszett, hogy hangulatvideót csináltak a Good Life-ból. Egyfajta igazán jó, kellemes élet képét lefestve ezzel, és ha elképzeljük a megannyi lehetőséget, amit még ki lehetett volna belőle hozni, hamar rájövünk, hogy ez volt a leghelyénvalóbb.
10/7 - Nyilván nem ütött akkorát, mint anno az All The Right Moves, de a Good Life egy imádnivaló dal, és mi más járna mellé, ha nem egy imádnivaló videó öt hétköznapi sráccal, amint élvezik az élet szépségeit.



Read Users' Comments ( 0 )

Mint azt szinte minden alkalommal megjegyzem, mikor a The Scriptről van szó, Írország büszke fiainak erőssége nem az ütős videóklipek készítése. Amiben viszont mindig is jók voltak, az az, hogy csupán jelenlétükkel, arcjátékukkal (itt főleg az énekes Danny O'Donoghue-ról van szó) olyannyira felerősítik a dalban már meglévő amúgy is heves érzelmeket, hogy az emlékezetes maradjon akkor is, ha a klip nem alkot újat. A Nothing pedig már eleve a kedvenc számom a lemezről, nem volt csoda tehát, hogy a videót jó száznegyvenes pulzussal vártam, és mikor megérkezett, nem csalódtam.
  Megszoktuk már, hogy a The Script-videók történeteket mesélnek el a szerelemről, és ezúttal sem történt máshogy. A fiúk itt maguk játsszák el a sztorit, miszerint Power és Sheehan elviszik barátjukat (aki egyértelműen most élt át egy szakítást/szerelmi csalódást), jól leitatják, majd Írország utcáin kezdenek téblábolni, s ezt követően az "enyhén" illuminált állapotban lévő O'Donoghue leugrik egy hídról. Azt mindenkinek a saját képzelőerejére bízzák, hogy szándékosan tette-e, vagy csak az alkohol hatása miatt, de a víz alatti jelenet közben a vak is láthatja az érzelmeket és a szenvedést, arról nem is beszélve, hogy Danny akkor is csak énekel, mikor a halál torkából rántották vissza. 
  10/8 - Nagyjából ezerszer jobb videó, mint a For the First Time. Örülök, hogy végre Glen Power és Mark Sheehan is megmutathatták magukat egy videóban, még akkor is, ha most is Danny volt a főszereplő. Tetszik ez az ellenállhatatlan báj és szeretet, amivel kezelik a saját zenéjüket.
A borítóról: Nagyon tetszik ez a téma, bár ez a kéz nem annyira szép, mint a többi a Science&Faith és a For the First Time borítóján.
  


Read Users' Comments ( 0 )

"...everything I cherish is slowly dying or it's gone..."

  Nem vagyok rajongó, sosem voltam, de ahogy minden átlagos zenerajongót, engem is jó érzéssel tölt el egy ötletes gitár riff, fülbemászó dallam vagy egy okos szöveg. A banda új lemezén ezek mindegyikéből van elég, nekem mégsem tűnt összességében kielégítőnek az album.
  Az egész borzasztóan hosszadalmas, elnyújtott, ami leginkább Caleb Followill hangjának köszönhető. Az énekest nem popdalok feléneklésére szánta az ég, de nem is pattogós, gyors dallamokéra. Jó viszont hallani, ahogy játszik hangi adottságaival, erre a Mary a legjobb példa. Nem állítom, hogy sikeres a kísérletezés, viszont kreatív, még több színt hozva ezzel a dalba. 
  Miután megállapítottam, hogy Followill tehetséges énekes, csak még ő nem tud róla, sikeresen három részre különítettem el a lemezt, melyek csak helyenként fedik egymást. Az első hat-hét szám az, ami jobban sikerült, elragadó, ügyesen felépített és roppant izgalmas, elég csak az első három számot meghallgatni, mindegyik remekmű (főleg a Pyro, képtelenség róla leszakadni), az őket követő Mary bizonyítja, hogy a négy testvér igenis szereti a kísérletezést, és helytállnak, ha saját zenéjük más szemszögből való megközelítéséről van szó.
  Ezután a The Face és a No Money közt elhelyezkedő pár szám erejéig beváltják ígéretüket, miszerint nyugis, tengerparti hangzást próbáltak megidézni a lemezre, és inkább első, Youth and Young Manhood című albumukhoz hasonlít leginkább. Valóban így van, de fel is merül a kérdés: miért most adták ki a lemezt? Ügyetlen tervezés, én azt mondom, sokat veszített így a hatásából.
  Az album maradék pár száma már csak átlagos levezetés, mindenki megemésztheti magában az eddig történteket, és eldöntheti, ad-e még egy esélyt a lemeznek.

10/6 - Nem fogok hazudni, sokkal többet vártam. Az Only by the Night egy nagyon jól sikerült lemez volt, és miközben senki sem várta, hogy azon az úton fognak továbbmenni, én nagyobb csodára számítottam pár ügyes slágerdalnál és relaxációs beach-rocknál.
Kezdésnek: RadioactivePyro


Read Users' Comments ( 0 )

Metric - Fantasies (2009)

Csodálkozva láttam, hogy erről az albumról még nem született review, én pedig most hallgattam, ráadásul nagyon rég írtam már ide a blogra, szóval íme, következzék most a kanadai indie rock együttes legutolsó albumának boncolgatása.

A Metric 1998-ban alakult Torontóban, de első albumukat csak 2003-ban sikerült kiadniuk, s azt követte még kettő 2005-ben és 2007-ben. Négytagú banda, az énekesnő Emily Haines, aki gitáron és szintetizátoron is játszik.
Az általános vélekedésem, miszerint mennyire fantasztikus együttes is lehetnek ők, hiszen annyiszor és annyi felől hallottam ezt róluk, kicsit megingott, mikor a Twilight körüli felhajtásnak köszönhetően az Eclipse (All Yours) című számuk volt az, amit legelsőnek meghallgattam. Engem kissé elkedvetlenített a dolog, elég 'langyi' az a dal, attól függetlenül, hogy szép, de ne hagyjuk magunkat becsapni! A Fantasies nagyon jó anyag, és bár a korábbi munkáikat még most is csak futólag ismerem, feltámadt az érdeklődésem azok iránt is.




Összességében úgy gondolom, a címhez is nagyon passzoló hangulatú lemezt sikerült összerakniuk, változatos és érdekes dalok sorakoznak itt. Kiforrott a stílus (kissé puhábbnak és álmodozóbbnak tűnik, mint az együttesre eddig jellemző zene), ráadásul elsőre magára is vonja az ember figyelmét, megjegyezhetőek a dallamok és a ritmusok. A dalokra jellemző a dob kiemelkedése, a karakteres gitárfutamok, a változatos a hangzás, főként a szintetizátor hangulatkeltő szerepe miatt (Twilight Galaxy, Collect Call, Stadium Love), valamint - és ez azért több esetben kevésbé pozitív dolog - a repetitív dallam és szöveg, főleg a refrénekben (Gold Guns Girls, Blindness). Az viszont nagyon szerencsés, hogy ügyesen pakolták egymás után a számokat, ha jön is egy gyengébb dallamötlet (Satellite Mind, Front Row), a keletkező űrt rögtön betölti egy másik, jobb szám. És ugyan még nem láttam be, miért is olyan nagyon jó énekesnő Emily Haines, kétségtelen, hogy a hangja illik a hangszeres világhoz, ráadásul azért néhol valóban megmutatja, hogy tud énekelni (Collect Call).

Rögtön az első Help I'm Alive című dalról beugrott, hogy egy jó fél perccel hosszabb, mint lennie kellene, ebben az esetben például nem előnyös a sok ismételgetés, ezt azonban kiváltja a hatásos dobkezelés és a dalszöveg párhuzama, végül nem válik unalmassá a dal. Szerencsére a Sick Muse már hibátlan ebből a szempontból - és más egyéb szempontokból is. A következő fénypont, rögtön az elmélázó, gyönyörű Twilight Galaxy után a Gold Guns Girls, az album másik slágerszáma. Az album második fele hullámzó, de kis gyakorlás után meg lehet szeretni a Collect Callt és a Gimme Sympathy sem fog annyira kilógni már a sorból. A Blindness építkező, középen jelleget váltó stílusa után pedig ügyes húzásként kapunk egy zajos, hangoskodó dalt a végére, ez a Stadium Love - a cím igen jól reprezentálja, miről van itt szó.

Nekem jó élmény volt hallgatni ezt a fajta indie rockot, sokszor ragadt a fejembe egy-egy dallamrészlet, és a szövegvilág is tetszett. Hangulatos album, helyenként azonban nagyon hiányolok egy kicsivel több dinamikát, hangos-halk váltakozást vagy akár valami hangszerelésbeli változtatást, hogy ezek a nagyon jó dalok kevésbé legyenek simák, lineárisak, egyöntetűek.
Nagyon erős 10/7 lett ez így.

Ajánlat ismerkedéshez: Gold Guns Girls, Sick Muse, Stadium Love





Read Users' Comments ( 0 )

"...collective arrival, we share the same space..."

  A Klaxons azon együttesek egyike, akikről sosem képzeltem volna, hogy kedvelni fogom. Habár az Atlantis to Interzone-nál már pillogtam nagyokat, mégis volt egy olyan elragadó szenvedély a Myths of The Near Future káoszában, ami nem akart elengedni.
  Ezért is vártam izgatottan az angol indietronica banda új lemezét, na meg azért is, mert első kislemezük, az Echoes elképesztően magasra tette a mércét. Azt nem állítom, hogy azt sikerült megütni, de általában jó véleménnyel vagyok a Surfing the Voidról. 
  Kezd három eszméletlenül erős dallal: az Echoes, a The Same Space és a címadó Surfing the Void az együttes három külön arcát mutatják be. Az Echoes az indie rockos, rádióbarát Klaxonsra hoz példát, a The Same Space már kaotikusabb, komolyabb, de még mindig elfér a zenecsatornákon, a Surfing the Void viszont már egy egészen elborult, pszichedelikus pop oldala a zenekarnak.
  Ennek ellenére azonban hátulütője is van annak, ha egy Klaxons-féle zenekar igazán felnő és megérik: kevesebb az őrült elektronikus effekt, tehát az indietronica veszített a hatékonyságából, és mintha már nem is kiabálnának annyit ezek a fiúk, mint szoktak. Ez több mindennek betudható, főleg annak, hogy a Polydor azért nem adta ki már 2009-ben ezt az albumot, mert szerintük túl experimental volt, és ezért a bandának át kellett írnia egy-két apróságot.
  Legyen is ez mindegy, a Klaxons majdnem megállíthatatlanul robog tovább gyakran funkys (Twin Flames), időnként dobcentrikus (Venusia), máskor pedig gitárközpontú, már-már kedves (Future Memories) számaikkal. A Surfing the Void egy tökéletes nagytesó szerepét tölti be elődjéhez képest, kockázatmentesen és szakadatlanul köti le végig a hallgatót (igaz, alig negyven perces a lemez). 

10/8 - Mutat új dolgokat, pár régi trükköt is bedob, és a végén elégedetten vehetjük ki a lejátszóból az albumot. (Ez legyen így, vegyetek CD-ket, sok banda csak így tud turnézni menni, hajráhajráhajrá!)


Read Users' Comments ( 0 )

"...i'll wake up in a thousand years with every ghost I'm looking through..."

  Miután felfedeztem ezt a tehetséges, ízig-vérig amerikai zenekart (különben lazán aláznák a legtöbb brit indie-bandát), minden alkalommal, mikor felmerült a nevük, úgy éreztem magam, mint egy védelmező anya, akinek vigyáznia kell törékeny lelkű kisfiaira (és lányaira, hiszen ne felejtsük el a vonós hangszereknél helyet foglaló Alexandra Lawnt és Rebecca Zellert). 
  Hamar rájöttem, hogy nem kell úgy félteni Wes Milest és együttesét, remekül elvannak ők egyedül is. 2010-ben kiadtak egy EP-t, majd rögtön egy LP-t is, ami nem rossz, ahhoz képest, hogy a The Rhumb Line alig két éve jött ki. Stílusban nem újítottak, nem is baj. Ez a hagyományos indie-zene csellókkal és hegedűkkel megtoldva egyedi hangzást kölcsönöz a bandának, Miles hangjáról nem is beszélve. A stílus tehát megvan, a hang is megvan, sikerült szerezni egy gyönyörű borítót is, a lemezzel magával viszont már nem stimmel valami.
  Langyos. Hosszadalmas. Felejthető. Hiányzik a dinamika. Amennyire el voltam ájulva első, Boy című kislemezüktől (és annak videójától), annyira nagyot csalódtam az egész lemezben. Míg a The Rhumb Line-nál legalább négy igazán ütős, igazán emlékezetes slágerdalt is találhattunk (mindössze tíz számból), addig a The Orchard esetében ez kifújt a Boynál. Nem kétlem, hogy rengeteg munka volt összehangolni a hangszereket, de a már említett Boy és a Too Dramatic után már biztos voltam benne, hogy ez megy nekik, hiszen a The Rhumb Line-on is sikerült már.
  És mégsem. A Ra Ra Riot olyan szinten hű csak magához, hogy még mindig jók a könnyed dallamok komponálásában, és a világért sem dőlnek a kardjukba, ha ez és ez most nem úgy hangzik, ahogy kéne, de úgy gondolom, több idővel és önkritikával rájöhettek volna, hogy mi hiányzik. Elég csak összehasonlítani (és igen, össze kell hasonlítani, mert egy fejlődő szakaszban lévő fiatal zenekarról van szó) egy Ghost Under Rocksot vagy Can You Tellt a The Orchard erősebb dalaival (Too Dramatic, You and I Know). A törődés a saját zenéjük iránt, az hiányzik, de veszettül.

10/4 - Nem érzem, hogy ők maguk szeretnék, amit most csináltak. Ha ők sem szeretik, én hogyan?
Kezdésnek: BoyToo Dramatic
Az albumartról: Egyszerűen gyönyörű.


Read Users' Comments ( 0 )

Scanners - Violence is golden (2006)

Münchenben jártam, ahol volt szerencsém a Rooneyt élőben látni (beszámoló előbb-utóbb még várható erről a koncertről), és az előzenekar szerepében a brit Scannerst köszönthettük. Általában mindig tűkön ülve várom, mikor jön az a banda, akikért mentem, és nem igazán szoktam fülelni, mikor a felvezető együttes játszik. Igaz, eddig nem sok nagykoncerten voltam, de kijelenthetem, hogy a Scanners végre le tudott kötni, sikeresen el tudták feledtetni velem, mennyire várom már a Rooneyt. Ez pedig nagy teljesítmény, főleg egy olyan bandától, ahol ismét női énekessel kellett megbarátkoznom.

A talán inkább az alternatív rock felé hajló, de sok helyen indie-ként is elkönyvelt együttes két férfi-két nő felállásban, Sarah Daly vezényletével már a debütáló albumukkal is képesek voltak lekötni, annak ellenére, hogy Daly hangja nem túl különleges, és a hangszerek alkalmazásában sem újítanak nagyot. Mégis valahogy megfogtak, mert jó, hogy többször is becsatlakozik háttérvokálként Matthew Mole és Amina Bates, akik egyébként vagy a gitárokkal vagy az elektronikus szerkentyűkkel vannak közelebbi kapcsolatban. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Scanners élőben elég erős ahhoz, hogy utána arra vágyakozzon az ember, hogy ismét hallja őket. Azt nem tudom, hogy egy ilyen élmény nélkül milyen lehet első hallgatásra az album, de inkább a nehezebben emészthető, időt igénylő lemezek közé sorolnám.

A dalok tekintetében többféle kategóriát is felállíthatunk. Megvannak azok a számok, amelyeknél kell egy kis beindulási idő, mielőtt ránkszabadul a rock: ilyenek a "Joy", a "Lowlife", az "In my dreams", a "Changing times" és a "Violence is golden". Hopp, így összegyűjtve akkor majdnem a fél album. Persze ez nem negatívum, nekem semmi bajom nem volt az ilyen felvezetésekkel, amely az "In my dreams"-nél teljesedik ki a legütősebb módon.
Vannak az olyan erősebb számok, mint a "Bombs", ahol a gitárszólók uralmát élhetjük át, az "Air 164"-ben éneklés alig, de pörgés az van, a "Raw" pedig az elektronikus elemeivel kapott el.
A kicsit tempót vesztett dalok a lemez második felére maradtak, így aki csillapodni akar, az ráharaphat a "High flier"-re, ahol eltűnnek a gitárok, és marad a szintis pötyögés a dobkísérettel, vagy a "Look what you started"-re, ahol a szólórész kicsit a Coldplay-féle "In my place"-re emlékeztet, egyébként meg nagyon lazulós szám, a végére egy kis felszívással, de ott van még az "Evil twin" is, ahol a gitárokkal próbálnak meg hozzátenni valamit az egyébként igen gyenge vokálrészhez.

Ajánlatnak az "In my dreams":



Összegezve: 10/7-et megkapja, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy jobb-e, mint a Speakeasy Tiger, de végül úgy döntöttem, ugyanannyira értékelem őket, mert Sarah Daly hangja sokkal jobban tetszik, ezerszer kellemesebb hangszíne van, bár a Scanners lassabb számai meg gyengék a fent említett banda összképéhez képest. Persze ha valaki elektronikával tűzdelt rockra vágyik női énekessel, akkor mindkét banda erősen ajánlott.


Read Users' Comments ( 0 )

 "...lovers are loving, but lovers, they hate me too..."

Elterjedt szokássá vált most már minden olyan együttest, amiben a háttérzenészek fiúk, az énekes pedig egy lány, Paramore-koppintásnak nevezni. Ez így volt a VersaEmerge-nél is (ott sincs sok valóságalapja), a Hey Mondayt viszont egyenesen ostobaság a Paramore-hoz hasonlítani, főleg mivel Cassadee Pope sem hangban, sem stílusban nincs olyan szinten, mint Williams, együttesének műfaja pedig megakadt a tinipunknál. Helyesebb lenne tehát azt mondani, a Hey Monday olyan, mintha a We The Kings énekese egy lány lenne. 
  Most, hogy ezt tisztáztuk, rátérhetünk a banda legújabb EP-jére. 2008-as stúdióalbumukat követően idén egy mindössze hatszámos szösszenettel ijesztettek rajongóikra, mielőtt 2011-es LP-jüket kiadnák. Ez mindenféleképpen hatással volt karrierjükre, hiszen ütős kislemezükkel, mely az I Don't Wanna Dance címet kapta, az USA-n kívül végre Európába is be tudtak szivárogni.
  Pope hangja hosszútávon idegesítővé válik, mivel igen vékony és magas, szövegeit pedig a legnagyobb jóindulattal sem hívhatnánk összetettnek vagy mélyenszántónak, az olyan dalok viszont, mint a már említett I Don't Wanna Dance vagy a Where Is My HeadMr. Pushover és Wish You Were Here (tehát közel az egész EP) jó kis bulizós, amerikai tinis légkört teremtenek, és aki fogékony az ilyen nem túl tartalmas, de tempós slágerdalokra, annak a Hey Monday most kedvére tett.
  10/8 - Nem tudom, miért kedvelem mostanában a tinipunkot, Pope-ék egyszerűen elragadóan csinálják.


Read Users' Comments ( 0 )