Speakeasy Tiger - The Public (2009)

Egy hatalmas véletlennek köszönhetően hallottam ezt a lemezt, mert számomra teljesen ismeretlen a denveri Speakeasy Tiger, és valójában egy másik együttes albumára hajtottam, aztán őket kaptam. És most már boldogan nyugtázhatom magamban, hogy végre ismét van egy olyan banda, amelynek női vokálját nem utasította el a 95%-ban férfihangokra beidegződött fülem.

(Mostanában még nem is láttam ilyen fantasztikusan szép album artot, eszméletlenül hangulatos.)

Első nekifutásra úgy voltam a The Publickal, hogy na ez nekem aztán nem fekszik. Nem tetszik az énekesnő, Kyle Simmons hangja, valahogy a dalok sem ragadtak meg elsőre, mondtam magamban, ebből bizony nem lesz pozitív kritika. Aztán gondoltam, nem kéne megítélni egy hallgatás után, meg hát hogyan írhatnék róla, ha nem is emlékszem arra, mit hallgattam. És milyen jól tettem, hogy megadtam ezt a második esélyt, mert azóta sem tudom felfogni, merre jártam az ismerkedés fázisában, hiszen igen jó számokkal van itt dolgom.

Ütős kis rockbanda van terítéken, amelyben merészen használják az elektronikát, de ha úgy kívánja, akkor akár a zongorát is segítségül hívják beugrónak az együttes tagjai. A Speakeasy Tiger nagyszerűen mutatja be, miként lehet kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket, mindezt körbefogják a markáns gitáralapok, amelyek elengedhetetlenek egy jó rockbanda stílusához. Bár nekem továbbra is gondjaim vannak az énekesnő hangjával (egyszerűen a hangszíne nem tud megragadni, sokáig idegesített, és most is csak a sokszori hallgatás után vagyok olyan szinten, hogy jobban el tudjam viselni), mégis belátom, hogy beleillik a Speakeasy Tiger arculatába, és rendesen odatette magát a dalok többségében.

Mi van az albumon?
Még véletlenül sem ajánlom, hogy az első számmal, az "I was born"-nal kezdjünk. Nem is csodálkozom, hogy ez nem szippantott be, mert össze-visszának érzem, meg nem mondom, hol a refrén, hullámzik a ritmus, szóval hagyjuk is. Az "Oil rising" megdöbbentő indításával ragad meg: mintha egy pár évtizeddel korábbi popdalba csöppennénk, amely végig fenntartja ezt a nosztalgikus érzést a szintinek köszönhetően, de azért szerencsére szépen átfordul egy kicsit rockosabb dalba is, egy némileg megjegyezhető refrénnel - bár ez még mindig nem adta meg azt a löketet, hogy beleszeressek az együttes zenéjébe.
Letudva a kezdést, megérkeznek a "hé-erre-már-felkapom-a-fejem"-számok. A "Limbs"-ben végre felerősödik Simmons hangja, plusz kapunk zongorabetéteket is, kiegészülve hangzatos gitárszólókkal is, szóval jó ez, jó ez. A "Not something you need"-"She says"-"Death of you" egy erős triót alkot így a lemez közepén, bár utóbbi számot egy hangyányival gyengébbnek érzem az egész albumhoz képest, valamiért nem sikerül emlékezni rá sokadszori hallgatás után sem.
A lemez csúcspontja egyértelműen a "Coma state head", amely egészen fantasztikus módon kombinálja az emlékezetes elektronikus részeket a dal közepén megnyugvást hozó zongorával és Simmons felszabadultan szárnyaló hangjával. Le a kalappal.
Ahogy a "Limbs"-ben, úgy az "Awake"-ben és a "The Public"-ban is felfedezhető a magasabb hangnemben kalandozó vokál, amely sokat ad ezekhez a dalokhoz, szerethető refréneket generálva mindeközben. E dalok közé úszik be a maga lassabb tempójával a "Can't trust myself", ami igazi furcsaság az alapvetően erős és pörgős rocklemezen, de kellett egy ilyen is. Nagy kár viszont, hogy az énekesnő nem élt a lassú balladák eszközeivel, az átélése egyenlő a nullával, alig éreztem valamit a dal hallgatása közben, inkább csak annyi maradt meg, hogy kellemes a dallam, de semmi több. Zárásnak egy igazán vegyes érzelmeket kiváltó szám, az "Up in armor", amely indító ritmusaival akár egy Nightwish-dal is lehetne, de a picit filmzenés hatásokat felváltja a szólógitár egy időre, majd vissza az első hatásokhoz, és így tovább, hullámzik, mint a Balaton viharban, és a szólógitárnak köszönhető csak, hogy emlékszem valamire a refrénből. A "Coma state head"-hez hasonlóan itt is a szám közepén van egy belassulás a zongorával, és ez a hangszer innentől kezdve végig jelen van a maga mélységével. Kaotikus az egész, barátkozni kell vele.

Ajánlatnak a "Coma state head", mely nagyjából jól reprezentálja a banda stílusát:



Összegezve: 10/7, mert nem tetszett az indítás, és nem mindegyik dal olyan egyedi, mint amilyennek lennie kéne ilyen jó elektronikus alapok mellett. De a pontszámhoz itt van még plusznak a csoda jelenléte, miszerint tetszett egy női énekes. Bár Simmonst több helyen idegennek érzem, nem mindenhol passzol a hangszíne a számokhoz, ez most már nem is számít, mert idén távozott az együttesből, és Katrina Stone váltotta, úgyhogy kíváncsi leszek, más hanggal mit hozhatnak ki a zenéjükből a bandatagok.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése