"...everybody wants the next thing to be just like the first… try to catch up, motherfucker!" 

Ha a Linkin Parkról volt szó, mindig is a Hybrid Theory-rajongók táborába tartoztam, a Meteorát minden más LP anyagtól külön kezeltem, hiszen az a Meteora, a Minutes to Midnightot sosem kedveltem, hiszen kevesebb volt benne abból, ami számomra igazán élvezhetővé tette a már tizennégy éve működő kaliforniai bandát. Ő lenne Mike Shinoda.
  Itt el is érkeztünk az első ponthoz, amit kifogásolnék a lemezen. Míg az első két albumon Mike Shinoda és Chester Bennington egyenrangúak voltak (Shinoda hozta a rapet, Bennington meg a core-t), ez később a Minutes to Midnight-on teljesen eltűnt, majd rájöttek, hogy a japán-orosz-amerikai rapper teszi a Linkin Parkot főként egyedivé, de ezúttal egészen máshogy hallhatjuk viszont a tökéletes szövegeket. A Hybrid Theoryn és a Meteorán egybeolvadt a két frontember szerepe, most mintha váltogatnák egymás közt, hogy ki vigye a verset és ki a refrént. Ami azonban igazán szerethető húzás volt, az az, hogy Shinoda elég gyakran énekel (The Catalyst), sok számban szívesebben hallom az ő hangját. 
  Az album egy igazán érdekes kísérlet, elszakadnak a nu metál hangzástól, több az elektrós effekt (mindenki kipróbálja egyszer, ez nem is baj, rengeteg benne a lehetőség, és ha valaki kreatív, csak jó dolgok sülhetnek ki belőle), "Mr Hahn" például kidolgozhatta a belét is, mire összemixelte az olyan dalokat, mint a Wretches and Kings vagy a már említett Blackout.
  A szövegek inkább Mike Shinoda részéről ütnek, Chester pedig hozza a maga elképesztő hangját, hol kontrollálhatatlanul ordítozik, hol pedig szívszaggatóan énekel (The Messenger), ezek után pedig senkit nem érdekel, miről. Pedig az album egy aktuális témával foglalkozik, amit sok másik együttes is előszeretettel tesz magáévá. A "háború" témakör, mint olyan, mindig is sok lehetőséget rejtett, amit valaki vagy ki tudott használni, vagy nem. A Linkin Park ezt olyan módon csinálta, hogy tizenöt számból álló lemezét hat közjátékkal tömte meg, hallhatunk hangokat gyaníthatóan utcai harcokból, vagy éppen részleteket híres amerikai beszédekből olyan történelmi alakoktól, mint J. Robert Oppenheimer, Mario Savio és Martin Luther King Jr
  Hiába, nem sikerült, amit annyira el akartak érni. Egy ilyen albumötlethez több kell. Két kivételesen jó és egy elég jó lemez után butaság összehasonlítani a "régi Linkin Parkot" és az újat, de egy ilyen együttestől egy ilyen nagy ígéretekkel érkező anyagnál többet vártam. Többet a rapcore darálásból, a torz riffekből (új irányzat ide vagy oda), kevesebbet a fiúbandás vokálból (valljuk be, megesik: Burning In The SkiesIridescent), a közjátékokból, és mindenféleképpen többet a szétrobbanthatatlan duó együttzenéléséből.

10/7,5 - Folyamatos ellentmondásban hallgatom ezt a lemezt. Rajongóként imádom, kritikusabb, objektív szemmel nézve viszont be kell ismernem, a Linkin Park nem áll készen egy konceptalbumra. A zene jó, a csomagolásban van a hiba. 


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése