"...too much of anything is too much..."

Sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, hiszen eltér a blog (de legalábbis az általam elemzett albumok) stílusától, aztán úgy gondoltam, miért ne pillanthatnánk bele a tini-punk-pop világába, ehhez pedig a hét éve zenélő baltimore-i együttest hívtam segítségül.
  Nehezemre esik megkülönböztetni a hasonló pályán mozgó együtteseket (The Maine, A Rocket to the Moon, We The Kings, The Summer Set), ugyanis mindegyikben ugyanaz a felállás: nem éppen fantáziadús dob alapok, két gitár, egy basszus, és egy szépfiú, aki legkevésbé sem egyedi hangjával arról énekel, amit minden "kitaszított" és "meg nem értett" tinédzser hallani akar.
  Ahogy a fent említett együtteseknél sem, az ATL-nál ugyanúgy nem lehet dalsorrendről, vagy koncepcióról beszélni, már az szerencsés, ha öt különböző akkordot találunk (albumonként), viszont a tipikusan punkpopos dallamok itt is megvannak (Damned If I Do Ya (Damned If I Don't)Weightless). Ezeket, és a dalok nagy részét majd valószínűleg minden You Me At Six és Boys Like Girls-típusú fiatal életmentőnek fogja találni, mintha Gaskarth a fejükben olvasott volna, amiben nincs is semmi rossz. Ez is egy stílus. 
  Habár az All Time Low labdába sem rúghat a műfaj egyik kiemelkedőbb képviselője, a The Rocket Summer mellett, az ember életében eljöhet olyan pillanat, mikor szívesebben hallgatna sok elmélkedést nem igénylő, dallamos, ütemes, vidám dalokat a legkevésbé sem komplex riffekkel tarkítva arról, hogy milyen fiatalnak lenni, először szerelembe esni, sírni és a boldogságot keresni.

10/6 Nem váltam hívővé, de nem kizárt, hogy unalmas délutákon benyomom egyik-másik számukat.

Kezdésnek: Lost In StereoStella
Az albumartról: Olyan szokványos tinipunk borító. (>>link<<, >>link<<, még több >>link<<)


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése