Kezdődik az iskola, örülök, ha nem robban fel a fejem, annyit gondolkodok, azonban az Arcade Fire új videója nemhogy kicsit kiragadott a rideg valóságból, még le is nyugtatott, és úgy helyezett vissza emberi testembe. Az Arcade Fire és "pár srác a Google-től" egy egészen újfajta kísérletet mutattak be a napokban. A Google Streetview és a html5 segítségével egy teljesen káprázatos és szívmelengető videót állítottak össze, mely részben interaktív, hiszen mi választjuk ki a klip helyszínét, és a végén még egy üzenetet is írhatunk múltbéli önmagunknak, mely aztán egy igen hatásos jelenetben vezet a tetőponthoz.
  Mint említettem, a Google Streetview hatalmas szerepet játszik benne, így ha egy városnál nem érhető el elfogadható minőségű kép, akkor (véleményem szerint) nem érdemes úgy megnézni. Még Budapestről sem egészen jók a felvételek, így ha tehetek egy javaslatot, egy nagyobb várost írjatok be, a látvány ugyanolyan gyönyörű.
  A dal már magában is remek (Win Butler hangja elképesztő), de ezzel az újszerű technikával minden várakozásomat felülmúlta. Nem mondom, hogy tökéletes, de erősen a közelében jár és biztosan maradandó élményt nyújt.
  Úgy vélem, senkit nem fog bántani, ha a blog történetében először én erre egy 10/9,5-öt adok. 
A videó sajnos csak Google Chrome-ban működik, ezt itt lehet letölteni, a klipet pedig itt nézhetitek meg.



Read Users' Comments ( 0 )

Skambankt - Mantra (2010)

  Úgy tűnik, ez a nap számomra már csak ilyen single- és videóklip-elemezgetős marad.
  Miután már a Kaizers Orchestra tagjainak eddig említett mellékprojektjeit is (egy-kettőt linkeltem ide) képes befogadni az agyam, úgy döntöttem, a Skambankt-tal folytatom, mely a norvég gipsy-rock együttes gitárosának, Terje Winterstø Røthing-nak 1994-ben alakult együttese. 
  Éppen tegnap botlottam bele legújabb kislemezük, a Mantra videóklipjébe, valamivel azelőtt, hogy első albumukat (mely egy self-titled) meghallgattam. A kontraszt enyhén szólva is kirívó volt.
  A norvég hard rock banda olyan legendás együtteseket említ inspirációként, mint a Sex Pistols, a Ramones, a The Stooges és még megannyi punk rock zenekar a 70-es és a 80-as évekből. Az első lemezüket, majd az új single-t hallgatva biztonságosan kijelenthetjük, hogy punk rockerekként kezdték ők is, majd 2004-es újraösszeállásuk után kicsit enyhébb rock-kal folytatták. 
  Winterstø agyoncigizett hangja különös hangzást ad legújabb daluknak, viszont Terje még mindig inkább gitáros, mint énekes, ezt végig lehet érezni, a klipen is látni. Ennek ellenére azonban a Mantra egy igazi slágerdal lett, sokkal fogyaszthatóbb, mint bármi, amit eddig hallottam tőlük.
  Tőlem erre 10/8-at kapnak. (ez egy ilyen 10/8-as nap is akkor már)

A Skambankt negyedik lemezének kiadási dátuma szeptember 6., címe pedig Søvnløs.  
(álmatlant jelent, vagy fáradhatatlant, ebben most nem vagyok biztos)






Read Users' Comments ( 0 )

A brit hölgy videóját teljesen véletlenül találtam meg, de rögtön feltűnt, mennyire hasonlít az ugyancsak brit Ellie Goulding stílusára és hangjára. Sunday Girl (vagyis Jade Williams) azonban még csak most kezdi pályafutását. Lehetőség az van benne elég, a Four Floors-tól is egy kicsit többet kap az ember, mint amit vár. Az elektronika ott van benne határozottan, Williams hangja még kicsit stabilabb is, mint Gouldingé, és ha az idén kiadásra kerülő albumán jobban megcsillogtatja zeneírói képességeit, ő lehet Nagy-Britannia legújabb gráciája, beférkőzve a Goulding/Diamandis/Welch-trió mellé. 
  A klipről: Kicsit sok benne a hipster-életérzés, a ruhákkal és az ékszerekkel, de ha ezzel lehet elnyerni a közönség tetszését, miért ne? A hangulata homályos, és határozatlan, mint a dal refrénje a magas hangoknál, a homályos, fekete szélek, a meleg színek, a gyenge megvilágítás és a kamera szögei pedig remekül érzékeltetik a magányt és a szerelmes szenvedést, amit az énekesnő maga is előad a sarokban és a földön fekve.
  Én mindkettőre (single-re, videóklipre) 10/8-at adnék. Nem vagyok meggyőzve, hogy Williams jövője stabil lábakon áll, de örülnék, ha a debütáló lemezével megvenné magának az Egyesült Királyságot.

  


Read Users' Comments ( 0 )

A brit elektronikus banda amolyan különlegességként szerepel a zenetáramban. Sosem voltam oda az ilyesfajta rockért vagy ilyesfajta elektronikus zenéért, a DIOYY azonban elérte, hogy ez a stílus, amit általában monotonnak és unalmasnak tartok, élvezetes legyen, és kreatív.
  A zenekar 2008-as albuma után a második lemezüket 2011-re tervezik, azonban míg a rajongók várakoznak, honlapjukra feltettek egy ingyen letöltést We Are The Dead című számukhoz. A vokál ezúttal is elhanyagolható mennyiségben szerepel a dalban, a dobokon és az elektronikus effekteken van a hangsúly, és ahhoz képest, mennyire nincs hozzászokva a fülem a műfajhoz, élveztem, mert energikus, kicsit őrült, és pontosan olyan, amit egy fejlődő DIOYY-féle együttestől elvárnék. 10/8
  Zane Lowe honlapján a videóklipet is közzétette, melyben élő felvételeket vágtak össze.



Read Users' Comments ( 0 )

A brit One Night Onlyról nemrég írtam, a debütáló albumukról született elemzést itt olvashatjátok. Folytatnám a néhány napja napvilágot látott lemezükkel, amelynek sem a címadásánál, sem a borítójánál nem voltak túl kreatívak, de a számoknál annál inkább!

Nem dobtam hátast a bemutatkozó anyaguktól, mert bár imádtam (s imádom) George Craig hangját, és az együttessel megmutatta, hogy képes slágereket gyártani, valahogy hiányzott számomra az a bizonyos valami, amely megkedveltet velem egy lemezt. Hát az új, self-titled album minden kétségemet szertefoszlatta, első hallás után magával rántott, és ez talán a kisebb stílusváltásuknak is köszönhető. A fiúk ugyanis gondoltak egyet, és a több elektronikus elem mellett tették le a voksukat, és a néhol kissé retrónak tűnő szintihasználat sokat dobott a dalokon. A lemezt a gyors számok uralják, és én remekül megvoltam lassúság nélkül is.

Mi van itt nekünk?
Az album első kislemeze, a "Say you don't want it" (itt volt róla szó) tökéletesen mutatja be, mire számíthatunk a későbbiekben. Poposabb stílus, billentyűs aláfestéssel, melynek egyik legslágeresebb és legkedvelhetőbb kiteljesedése hallható ebben a számban, amelyet hamar dúdolni kezdünk, ha nem vigyázunk. S bár számomra ez a dal a lemez hadvezére, hogy így fogalmazzak, olyan erősebb katonák sorakoznak mögötte jó szorosan, mint a "Feeling fine" a nagy igazsággal a dalszövegében ("Time is a healer.."); a "Forget my name", amely erős, magasabb, "kiabálósabb" vokáljával marad meg, ezt akár még koncerten is jól lehet ordibálni; a "Bring me back down", amelyet kicsit az indítás folytatásának érzek; az "All I want", amely már annyira retró, hogy szinte az a-ha és a Wham! jut eszembe a stílusbeli hasonlóságok alapján; és a "Can't stop now", amelynek időt kell hagyni a beindulásra, de aztán magával ránt.
Fentebb az írtam, hogy nincsenek lassú dalok, és ezt az állításomat tartom is, de akadnak azért egy leheletnyivel nyugisabbak is. Ilyen a "Chemistry", amely a második single lesz, és erős a gyanúm, hogy a fülbemászó háttérvokál miatt választották, valamint ott van még a "Never be the same", amelyben George Craig végre kicsit magasabb hangszínben énekel, szépen, lassan, a többi dalhoz képest már-már balladai lassúságba merülve. Egyszerűen gyönyörű.
Mielőtt még áriát írnék erről az albumról, félretéve szubjektív rajongásomat az új anyag iránt, kénytelen vagyok belekötni a nem sokkal a lemez vége előtt sorakozó trióba. A "Got it all wrong" sokszori hallgatás után túl egyszerűnek tűnik a monoton refrénjével, valahogy az "Anything" sem maradt meg annyira, mint a többiek, a "Nothing left" pedig túl gyermekinek tűnik a lálálázással és az az alatt hallható szintis betéttel. De még e hibák ellenére is szeretem ezeket a dalokat is, mert jól illeszkednek az album rendjébe.

Ajánlatnak nem fogom a "Say you don't want it"-et adni, mert az már volt klipelemzésben is (de azért hallgassátok, abszolút favourit), így hosszas gondolkozás után végül a "Forget my name" mellett döntöttem:



Összegezve: 10/9, de még hogy! Hatalmas, pozitív csalódás volt, miután az első lemezt nem kedveltem annyira, és tényleg azt kell mondanom, hogy bejött ez a kisebb stílusváltásuk, jót tett a számoknak ez a sok elektronikus betét és a zenei visszatekintés pár évtizeddel korábbra. Jövőre a Szigeten szívesen látnám őket.


Read Users' Comments ( 0 )

Már csak nagyon keveset kell aludni, míg az ír zongorarockerek új albummal jönnek ki (aminek a borítóját nem mellesleg itt lehet látni, nagyon tetszik), addig is az első single-höz készült videó nézegetésével ütjük el az időt.
  Nem fogok hazudni, nem vagyok lenyűgözve a ténytől, hogy még mindig ugyanazt a sémát követik a klipjeikben. Gyakorlatilag, mint a Breakeven-ben, a We Cry-ban vagy a Man Who Can't Be Moved-ban, itt is van a "zenélős"-része és a cselekményes része a videónak, aminek aztán van egy jó vagy rossz (ezesetben jó) lezárása, mire mindenki elmorzsol egy könnycseppet. Személy szerint nem ettől borsódzott a hátam.
 Amit a The Script-ben mindig is kedveltem (többek között), az az volt, hogy ezt az egyszerű (mert valljuk be, semmilyen téren nem valami réteges és komplex a felépítése a dalaiknak) zenét milyen érzelmesen, szenvedélyesen és lelkesen tudják előadni. Ezúttal inkább ez ragadta meg a figyelmemet és nem a videó története, vagy vágása, hangulata, esetleg látványa.
10/6



Read Users' Comments ( 0 )

A fiatal srácokból álló brit indie banda, a One Night Only a minap adott ki új lemezt, de gondoltam, legyen meg az időrend, előkapom először a debütáló albumot, amely a Started a fire munkacímet viseli.

Mikor először hallgattam ezt a lemezt, bevallom őszintén, felfedeztem rajta pár igazán remek slágert, aztán csókolom. Egyszerűen nem ragadta meg a fantáziámat az albumra felpakolt anyag, holott George Craig hangjába hamar szerelmes lettem, kellemes hangszíne könnyedén utat talál bárkinek a fülébe. Sőt, a számokat hallgatva néha az az érzésem, mintha egy kicsit, néhol, de csak nagyon ritkán és tényleg csak nyomvonalakban emlékeztetne Tom Chaplin hangjára. De mielőtt még a Keane-rajongók megköveznének, amiért ilyen összehasonlítást tettem, én mégis felvállalom ezt, de azért Craignek megvan a saját remek torka, fiatal kora ellenére.

Akkor jöjjön már ez az album:
A fiúk nagyon jól tudták, hogy melyik dalokat kell megmutatni a népnek, így a lemez elejére pakolt, lendületes indítást biztosító "Just for tonight", "It's about time" és "You and me" megadják a jó kis alapot, de aztán itt számomra leülepszik a dolog. A főleg gitárokra építő számok valahogyan elvesznek egymás ritmusaiban, nem érzem őket annyira különállónak, annyira sajátosnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz album, mert nem erről van szó, simán hallgatható számokról van szó. Csak a gond ott kezdődik, hogy ha megkérdezné tőlem valaki, hogy na, énekeljük el erről az albumról mondjuk a "Time"-ot, akkor én csak bámulnék bociszemekkel a nagyvilágba, mert az első három számot és az utolsót, a "Hide"-ot leszámítva semmit sem tudnék visszaidézni sajnos. Na jó, még talán az "It's alright" is megmarad. De itt kifújt.

Mindenesetre ajánlatnak itt a "You and me", ennek köszönhetően ismertem meg őket, igazi pörgős dal, nem lehet nem szeretni:



Összegezve: 10/5, az új albumukhoz viszonyítva ez csupán ennyit ér számomra. Általában elvárom egy lemeztől, vagyis a rajta található számoktól, hogy igenis emlékezzek rájuk. Vagy azért, mert nagyon jók, énekelhetőek, jó a dalszövegük vagy csak éppen fülbemászó a dallamuk, vagy azért, mert idegesítő, kínszenvedés a füleimnek, ha meghallom, elmenekülnék egy sarokba zokogni vagy ilyesmi, de legalább valamiért emlékezzek rá. Itt ez nem nagyon sikerült, de az tény, hogy azért a lemez első három száma tényleg rendben van.


Read Users' Comments ( 0 )

 Végre megérkezett kedvenc skandináv indie zenekarunk új kislemeze! 
  Egy norvég rádióállomáson már huszadikán meghallgathatták a szemfülesebb rajongók (na meg azok, akik fogják a norvég rádióadókat), de már elérhető az iTunes-on és az Amazon-on is.
  A dalt az együttes már többször előadta élőben, kaptak hideget is, meleget is, de szerény véleményem szerint remek lett. Így stúdióverzióban is tökéletes. 
  Ha valaki ismeri a Kaizers stílust, tudhatja, hogy nem igazán határozható meg. A norvég zenekar a teljesen hiteles gipsy rocktól a folkon át a popig mindent kipróbált, és minden téren kitűnő minősítéssel végzett. Ezúttal sem történt máshogy. Kicsit jobban húz az Ompa Til Du Dør és Evig Pint időszakok dalaihoz, viszont hiányzik belőle a megszokott mennyiségű orgona Helge Risa részéről, és remélem nem csak nekem tűnt fel, hogy Øyvind Storesund kivételesen sok szerepet kapott a kontrabasszust illetően. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ismét hallhatóan megszólal a Bryne-i asszonykórus Terje Winterstø Røthing és Geir Zahl személyében.
  Amit sajnálok, hogy az élő verzióhoz képest a bridge hangszínén változtattak, és Janove Ottesen nem énekli ki tisztán a magas hangokat. (szerencsére a linkelt videó bizonyítja, hogy tudná, ha akarná :))

10/9 Egyáltalán nem vagyok vajszívű, vagy elfogult, ez az a zene, amit a Kaizers-től elvárunk és egyelőre évről-évre meg is kapunk. Ha a Violeta Violeta hozza ezt a minőséget, én elégedett leszek.
>>itt<< letölthetitek a dalt 

Akit érdekel, itt megtalálja az előző albumokról írt review-kat.

Ompa Til Du Dør (2001)
Evig Pint (2003)
Maestro (2005)
Maskineri (2008)
Våre Demoner (2009)  


Read Users' Comments ( 0 )

Area4 Festival - a pénteki nap!

Sok apró dolog játszott közre abban, hogy kijuthattam a németországi Area4 Festivalra, melynek a Lüdinghausen melletti reptér adott otthont augusztus 20. és 22. között. Hogy miért vállalkoztam a több mint 1200 kilométeres utazásra? Mert a pénteki nap fellépői között volt a blog hivatalosan is kedvenc együttese, az Editors, és ha már esélyt kaptam rá, hogy láthassam őket, felkerekedtem, és a német vonatok komfortos üléseibe vetettem magam, hogy elérjek a fesztiválra.

Az Area4 Festival helyszínével és szervezésével viszonylag elégedett voltam. A dülmeni vasútállomásról különbuszokkal szállítottak minket az onnan egészen távol található reptérre, ahol a már felállított sátorerdő jelezte, hogy itt bizony óriási tömegre lehet majd számítani. Az ideiglenes lakhelyek között végigsétálva láthattam, ahogy már déután fél2 körül is igencsak illuminált állapotban lévő fiatalok szlalomoztak mindenfelé, dehát a fesztivál sokaknak ebből (is) áll. A beléptetőkapuknál egyórás várakozás után, a tervezettnél fél órával korábban engedtek be minket a biztonságiak, persze csak a táskák átvizsgálása és alapos motozás után.

(forrás: area4.de)

Egyetlen színpad jutott arra a több mint 23 ezer emberre, aki ellátogatott erre a fesztiválra. Egyetlen színpad, amit szerencsére olyan szögben építettek, hogy a délután folyamán ne érjék el a tüzes nap sugarai a szórakozni vágyó embereket. Egyetlen színpad, két óriáskivetítővel, a színpadon pedig 7 együttessel aznap. A program ennek köszönhetően igen zsúfoltra sikeredett, hiszen délután 15:30-tól éjjel 1-ig fellépő fellépő hátán taposott, a dolgozóknak pedig mindig csak fél órájuk volt arra, hogy átrendezzék a színpadot. Ez természetesen nem sikerült, és később a csúszás miatt az együtteseknek is variálniuk kellett a setlistjükön (legalábbis szerintem ez történt, mert ha egy banda minden egyes fesztiválon eljátssza egy igen fontos dalát, itt pedig nem, annak oka van).

A pénteki line-up hatalmas csalódás volt számomra. Igaz, hogy az Editors miatt mentem el, de egy fesztiválhoz (ráadásul egy egyszínpadoshoz) hozzátartozik, hogy természetesen meghallgatok más együtteseket is. De amit a szervezők összehoztak, az elég gyenge lett, ahhoz képest, hogy az emberek tényleg rákényszerültek erre az egy színpadra.

(minden fellépőhöz mellékeltem egy videót, ahol lehetett, ott a fesztiválról - katt a névre)

Első fellépőként érkezett Alain Johannes:

A chilei születésű énekes első szólóalbumát októberben fogja megjelentetni, és mivel korábban főleg közreműködőként szerepelt különféle együttesekben (mint Queens of the Stone Age, Them Crooked Vultures, The Desert Sessions), amondó vagyok, hogy itt az új számaiból hallhattunk egy kis ízelítőt. Ám egy szál gitárral nem lehet fesztivált csinálni, a hangulat megalapozásától fényévekre járt az énekes, egész egyszerűen nem nagyszínpadra való. Mert aláírom, hihetetlenül erős hangja van, és igazi gitárvirtuóz, de a tombolásra kiéhezett közönségnek nem erre van szüksége. Végül 40 percnyi egy helyben lötyögés után aztán búcsút inthettünk Mr. Johannesnek.

Következett a Thrice:

Az amerikai post-hardcore banda stílusa ismét csak távol állt tőlem, miután a keményebb rock irányvonalát képviselték, gitárzúzással, ordibálással, köpködéssel megfűszerezve, nem beszélve a tombolásra vágyó tömeggel, amelyből a biztonságiak már ekkor is több, crowd surfingben résztvevő egyént szedtek ki (holott ez a "tevékenység" elvileg tiltott volt a fesztiválon). Az első sor áldása volt, hogy sikeresen elkerültük a pár méterrel mögöttünk pogózó-lökdösődő-agresszívan őrültködő embereket. Persze ez hozzátartozik egy ilyen eseményhez, és a Thrice erőteljes hard rockja csak hozzájárult a részeg fiatalok elszabadulásához. S bár nem tudtam élvezni ezt a zenét, a műfajához képest egy egészen korrekt előadást adott az amerikai banda.

Harmadik fellépőként érkezett Biffy Clyro:

Két számot ismertem a skót bandától, és izgatottan vártam, hogy vajon milyen dalaik lehetnek még. Már az eleve megdöbbentő volt, ahogy a színpadra besétált egy kiszőkített Törppapára emlékeztető, hupikék színű nadrágban feszítő, agyontetovált egyén, aki Simon Neil, az énekes volt egyébként. Az első két szám után azt hittem, valamit félreolvastam, mert nem tudtam elhinni, hogy ez valóban Biffy Clyro. Leginkább a Thrice-hoz hasonló hard rock volt, ami szinte bántotta a fülemet, de az emberek rettentően élvezték a zúzást, és folytatódott az őrjöngés. A nagy slágerek, mint a "Bubbles" és a "Many of horror" alatt előkerültek az énekespacsirták, és jöhetett a közös éneklés is. Objektív szemmel nézve ez a koncert is rendben volt, hozta a kötelező fesztiválhangulatot, és a közönség is elégedett lehetett, de hiába követeltek "one more song"-ot, a szoros időbeosztást tartani kellett.

Sokáig tartó színpadátrendezés után befutott Bela B:

A német rockénekes korábban a Die Ärzte nevű együttesben játszott, onnan volt ismerős számomra. A punk rock határán egyensúlyozó zenéjével megőrjítette a tömeget, ez persze nem is lehetett volna másképp, hisz ő volt a nap egyetlen német fellépője, ráadásul nem kis rajongótáborral. Az ötletes ruhákkal (az együttesben betöltött szerep, mint basszusgitáros, [Bass], szólógitáros [Gitarre - németül gitár] vagy a Főnök [Boss] szavak szerepeltek rajtuk) érkező banda már késésben volt, így valószínűleg egy-két számmal kevesebbet játszottak, ám ez mit sem zavarta a tomboló embereket, akik rengeteget énekeltek Bela B-vel. A frontember többször lement az alsóbb színpadra, lányok százait megőrjítve provokatív mozdulataival, sőt még azt is megengedte magának, hogy gitáros kollégáját lekapja egy szám közben. Az utolsó szám alatt masszív banánevést rendeztek a színpadon, a közönséget is megajándékozva néhány gyümölcsdarabbal, majd Bela B az oldalt várakozó koncertszervező hölgyre pillantva kénytelen volt belátni, hogy a késés miatt előbb kell befejezni őrült showját. Tényleg őrült volt, azt hiszem, a biztonságiaknak ekkor volt a legtöbb dolguk a fiatalokkal: magam is állandó rettegésben éltem, hiszen mikor felém indultak, tudtam, hogy valahogy fejem fölött fogják kiszedni a 15 másodperc hírnévre vágyakozó emberkéket. Ettől eltekintve ismét csak a fesztiválozó tömegnek megfelelő koncert volt, bár itt már nyugtáztam magamban, hogy a délután bizony az erőteljesebb rock bölcsőjévé nőtte ki magát.

Valamikor fél9 tájékán érkezett meg a már 5 teljes órája várt Editors:

Nem igazán tudom objektíven értékelni ezt a koncertet, hiszen rengeteget utaztam csak azért, hogy őket láthassam, ráadásul külön zászlóval készültem a fiúknak, és persze abban is biztos voltam, hogy rossz koncertet nem fogok hallani. A hatalmas "fénytornyokkal" és pirotechnikai eszközökkel érkező együttes nagyjából egy órát kapott a nagyszínpadon, amit tökéletesen kitöltöttek ismert slágereikkel, mint amilyenek az "An end has a start", a "Munich", a "The Racing Rats" vagy a "Smokers outside the hospital doors". Az "In this light and on this evening" és a "Papillon" alatt a tűzzel sem spóroltak a srácok, ami még több méterre a színpadtól is égető és forró élmény volt. A végig hatalmas lendületet tartó Tom Smith láthatóan élvezte a koncert minden egyes pillanatát, ügyelt arra, hogy németül köszönje meg a közönség szeretetét, sőt, ő maga is kiemelte, hogy remek társaság gyűlt ittössze. Mondjuk ezzel tudnék vitatkozni, mert nagyon hiányoltam az együtténeklést, bár közös, ritmusos tapsolásban nem volt hiány, hála a basszusgitáros Russel Leetch tapsolási útmutatóként való közreműködésének.

Nagy megdöbbenésemre az "All sparks" is helyet kapott a setlistben, kiszorítva a "No sound but the wind"-et (amit egyébként mindenhol játszanak/játszottak). De bennem erősen él a gyanú, hogy a késés miatt a fiúk úgy döntöttek, nem adják le ezt a lassú számot, hanem inkább a tempósabb slágerekre mennek rá, hogy kielégítsék a közönség tombolásra való vágyakozását.

Annak ellenére, hogy eléggé elfogult vagyok, ha Editorsról van szó, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ez bizony nem volt tökéletes koncert. Hogy miért játszottak érzékelhetően lassabban nagy slágerüket, a "Bones"-t, máig sem értem, hisz egy gyors, fesztiválra való számról van szó. A másik problémát a "Bullets" jelentette, amelynél a technika sem működött megfelelően, és így kissé kaotikus hangzásvilág kerekedett, ritmusbeli hibákkal tarkítva.

Azonban eltekintve ezektől a kellemetlenségektől, fantasztikus showt produkáltak a hamarosan stúdióba vonuló és remélhetőleg minél előbb új albumot produkáló zenészek. Az éppen akkortájt lemenő nappal a háttérben igazán hangulatos és viszonylag nyugodt hangvételű (értsd: nem volt crowd surfing, sem lökdösődés, sem más egyéb incidens) koncertet láthattunk, végre rendetlenkedéstől mentes közönséggel. Bár a tömeg nagy része egészen biztos, hogy nem az Editors miatt érkezett, mégis érezni lehetett az elégedettséget a levegőben: igen, lyen egy jó fesztiválkoncert.


E koncert után hagytam el az első sort, így a következő fellépő, a Queens of the Stone Age fellépését csak a messzi távolból hallgattam, így erről nem tudok részletes beszámolót írni, mert nem akartam ismét hard rockkal bántani a füleimet.

Nem sokkal éjfél előtt érkezett a szinte mindenki által várt Placebo (ezt már csak sajnos messziről):

A fő fellépőként itt lévő Placebo 19 számot játszott el, végig a tempós daloké volt a főszerep, Brian Molko egy percre sem állt meg pihenni, és igyekezett interaktív lenni az emberekkel. Ez nemcsak német mondataiban, hanem közös éneklésre buzdításaiban és kiszólásaiban is megmutatkozott. A banda nem felejtette otthon az olyan időtlen slágereit, mint az "Every you every me"-t, a "Song to say goodbye"-t, a "Meds"-et és a "The Bitter End"-et, és legutóbbi albumukról, a Battle for the sunról is sokat szemezgettek. A Placebo tehát erős és tökéletes zárása volt a pénteki napnak, és végül több ezer ember mászhatott vissza a sátrába/indulhatott haza az alkoholtól és az élményektől megrészegedve.

Összességében azonban inkább negatívak az élményeim a fesztiválról. Tényleg nem tudom megérteni, mit keresett Alain Johannes egy ilyen eseményen, zenéjével képtelenség egy nagyszínpad kapacitását kielégíteni. Aztán a szervezők nem nagyon variáltak a zenei stílusokkal, és főleg egy rétegnek próbáltak kedveskedni, ami egyetlen színpaddal talán nem a legjobb ötlet, hiszen nem lehet mind a 23 ezer ember rockrajongó. Szerencsére az Editors minden negatívumot feledtetni tudott egy röpke órára, így minden körülmény ellenére is azt mondom, hogy mindent megért az Area4 Festival.

(U.i.: az első fotó a hivatalos oldalról van, a többi kép a sajátom, kéretik nem lopkodni, köszöntem!)


Read Users' Comments ( 0 )

Ra Ra Riot - Boy *videóklip*

  A Ra Ra Riot körül pillanatok alatt hatalmas lett a felhajtás. Boy című EP-jük után villámgyorsan kiadták Orchard című LP-jüket, és már itt is az új videó. Személy szerint még csak az EP-t hallottam, az album letöltésével beszerzésével még akadtak problémáim, de addig is lássuk a klipet.
  Az első gondolatom az volt, hogy ez nagyon Vampire Weekend-es. (Nem butaság, ugyanis az Orchard elkészítésében Rostam Batmanglij is segédkezett). Nemcsak hangzásban, de ebben az indie-s felállásban is a macskákkal meg a kézi szintivel.  Nem beszélve magáról a videó inkoherens koncepciójáról. Maga a dal a megszokott RRR single anyag, mint a Can You Tell is volt a The Rhumb Line-on. 
  Ami keserűvé teszi a látványt, az John Ryan Pike hiánya (a dobos ugyanis 2007-ben elhunyt), és ahogyan azt azóta is kezelik. Gabriel Duquette már egy ideje tagja a zenekarnak, de a Boy videója is tökéletes példa arra, hogyan szorítják a háttérbe. Azt ugyan nem tudom, hogy szándékosan, vagy csak így jött ki, de elég elszomorító.
  Azonban: Engem ismét kilóra megvettek a vonósokkal, minden különösebb ok nélkül tetszenek a lámpások és a táncoló bácsika a végén. 10/8


   


Read Users' Comments ( 0 )

Monrose - Ladylike (2010)

"...I only dance to a mono beat..."

  Nem mondanám, hogy pánikolnunk kéne az évvégi összesítés miatt, hiszen 2010 is sok albumot termelt, és az évnek még korántsincs vége. Már írtam sok albumról, melyek esélyesek a "Best of..." címekre, most viszont egy olyan lemezt szeretnék bemutatni, mely leginkább a "Worst of..."-ra pályázhatna.
  A Monrose számomra mindig is egy érdekes együttes volt. Nem hallgatok ilyen zenét, a német zene maga már nem éppen szívem csücske, és akkor még nem is említettem meg, hogy egy "csajbandáról" van szó, ami meg pláne elüt az általános ízlésemtől, de valamiért két éve nagyon megszerettem őket. Gondoltam, sosem árt, ha könnyedebb zenére kapcsol az ember, amiben nem kell elmerülni, vagy mélyebb értelmet keresni, és nagyon örültem, mikor láttam, hogy új lemezt adtak ki.
  Nem tudom, mit vártam. Temptation című lemezük egy egyszerű kis pop anyag, nem sokminden ragadt meg onnan, az I Am viszont már egy határozottabb album, melyen egész jók a szövegek, a dallamok fülbemászóak, rövid és érthető minden, mint egy jó poplemez. 
  Mindenkit, ismétlem mindenkit elér ez az úgynevezett olcsó "elektrósodás", nem számít, hogy indie, experimental, vagy Monrose. Megvan minden a Ladylike-on, amit a Viván meg az MTV-n is hallhatunk. Eltorzított hangok, ügyetlen elektronikus effektek, buta rímek, Mandy, Senna és Bahar hangjukat alig egy-két számban engedik ki tisztességesen, pedig milyen szépen szóltak az előző lemezeken!
  Igazi lotyópop ez, ha szabad így fogalmaznom.
 
10/2 A végén találtam két számot, amit még hallgathatónak neveznék (Catwalk V-O-G-U-E és Mono), de ezen kívül nagyot csalódtam. Egyedül a Like a Lady single borítóját találom viccesnek és találónak.
  


Read Users' Comments ( 0 )

A banda 'középső két albumával' kapcsolatban kicsit bajban vagyok, elsőre, és még sokadikra is olyanok nekem, mintha testvérek lennének, nem éppen ikrek, de igazán hasonlóak. A The Fall of Math kavargó rendezetlensége és a 2010-es album nagy váltása között sikerült két olyan albumot összehoznia az együttesnek, amely nagyszerűen mutatja meg, hogy mire is képesek, mégsem válik az egész unalmassá, mert mindig van miről beszélniük.


A One Time for All Time 2005-ben jelent meg, kilenc számot tartalmaz, s így a legrövidebb (37 perces összesen), és véleményem szerint a legkiegyensúlyozottabb 65dos-lemez. Nincs olyan nagy eltérés a számok hosszai között, mint a többi lemezen, minden dalnak fontos és eltérő szerepe van, és mind külön egészet alkot. A lemez tartalmazza az együttes történetének pár legszebb pillanatát, és jól egyensúlyoz a progresszív rock, a math rock és az elektronika határmezsgyéjén.

A felvezetést egy hosszasan építkezőnek tűnő, a végén mégis kirobbanónak tűnő dal, a Drove Through Ghosts to Get Here jelenti, nem kell csalódnunk, aki a The Fall of Math súlyosságát várja, az meg is kapja a kötelező zongorafutamokkal együtt. Az Await Rescue a dobokban erősít be, nem dallamban, hanem ritmusban és dinamikában erős. A következő 23kid halkan és lassan indul, aztán hangos lesz és gyors, végül halkan és lassan fejeződik be, mondhatni ez az album balladája, az egyik kedvencem.
A Welcome to The Times szabályos 65dos-dal, inkább a virtuozitásra mint a dallamosságra helyezve a hangsúlyt, a Mean Low Water pedig lelassít, helyenként megcsillantva a gitárok és a zongora fontosságát ebben a zenében. Aztán jön két dal, amelyek rövidebbek, átmenetibbek mint a többi, inkább amolyan hangulatfestés ez, főleg a The Big Afraid-del. Az utolsó előtti dal a 65 Doesn't Understand You, amely egy idegesen kalapáló math rock-dal tökéletesen összecsengő dobokkal és elektronikával.
Végül következik az együttes történetének szerintem legtökéletesebb száma, a Radio Protector, amiről nem szeretnék beszélni, nálam abszolút kedvenc, és meg lehet hallgatni (sőt, nagyon ajánlatos), mert iderakom a bejegyzés végére.

Összességében nekem az album 10/7-et jelent, néhol középen van egy kis üresjárat, túl sok csűrés-csavarás és matekozás, de tagadhatatlanul hozza a formáját. Gyakorlottabb füleknek ez is kitűnő ismerkedés lehet a bandával, de én tényleg tartanám az időrendet, ha lehet. :)

Íme a Radio Protector, ami nálam belopta magát az all-time-favorit dalok sorába.





Read Users' Comments ( 0 )

Erősen gondolkodtam, hogy talán össze kellene sűrítenem egy elemzésbe a banda másik három, korábbi lemezét, de aztán letettem róla. A legutóbbiról is külön írtam, ezekről is külön fogok, még ha egy kicsit rövidebben is.

Az ugyanis a helyzet, hogy a stílusváltó We Were Exploding Anyway előtt a 65daysofstatic zenéje elég jól tartotta magát egy bizonyos sémához, ami így a védjegyükké is vált. Zúgó, erős gitárok, őrült, virtuóz dobpergés, elektronikus effektek és helyenként zongoraalap. 2004-es The Fall of Math című bemutatkozó lemezük ezt mind tartalmazta, felépítése kicsit mintha történetmesélést sugallna, és maga a zene kissé kiforratlan még, legalábbis ha a következő két anyagot nézzük, amelyek nekem sokkal átgondoltabbnak tűnnek, mint a The Fall of Math nagy kirohanása. Ennek ellenére tökéletes első album ez, olyan legendás számokkal mint a Retreat! Retreat! vagy a Fix the Sky a Little.


A kezdés mintha valóban sugallna egy sztorit az album mögött, ki-ki döntse el szája íze szerint, hogy milyet, én kifejtettem már az előző review-ban, hogy milyen hatást vált ki belőlem a zenéjük.

"The explosion that destroyed our city, razed our homes and transformed our fields into wasteland was nothing compared to what is now happening to those that survived..." - így kezdi az első dal. Az album számomra felosztható jól megragadható, erőteljes dallamú számokra (Retreat! Retreat!, I Swallowed Hard, Like I Understood, Aren't We All Running?), valamint elkalandozóbb, bonyolultabb szerkezetűekre (Install a Beak in the Heart..., Fix the Sky a Little), ahol inkább az elszállós progresszivitás és a hangulatteremtés érvényesül. Valamint ott vannak még az átvezető dalok, amilyen az első szám, a Default This vagy a The Last Home Recording, maga a címadó dal pedig azt hiszem, mintha valami etalon-példánya lenne annak, amit úgy szoktak hívni, math rock.
Mindez színesen, változatosan előadva valami olyan keverékben, ami tömör, zúzós, súlyos dalokat eredményez, melyeket ennek ellére nem nehéz hallgatni.

Számomra a banda legkönnyebben megszerethető és megemészthető albuma ez, mindenképpen ezt ajánlom ismerkedésre, elsőként a single-ként is kijött Retreat! Retreat!-et érdemes lecsekkolni, valamint az Aren't we all running?-ot, amely nekem egy kicsit mindig kilógott a sorból ott az album végén; olyasmi mint valami ráadás a tulajdonképpeni lezáró szám után.. de még milyen ráadás!

Itt is hagyom hallgatózásra, valamint a végeredményt, hogy ez az album bizony egy 10/9-es. Nem egy olyan majdnem 10/10 hanem egy tényleges 10/9.




Read Users' Comments ( 0 )

"...if you come a little closer and I'm going to pull your hair..."

  Mikáról már írtunk egyszer, nem is olyan régen, ezért inkább nem is ismételném el az általános dolgokat az angol úriemberről.
  A vak is láthatja, hogy mind kinézetre, mind hangzásra a The Boy Who Knew Too Much a Life In Cartoon Motion folytatása, egyfajta második rész, ezt az énekes is bevallotta. Még mindig tinédzser éveivel foglalkozik a dalokon keresztül, boncolgat olyan emészthető és mindennapi témákat, mind a felnőtté válás és a szerelem, de mint mindig, most is igen okosan és finoman mind a dalszövegek és a hangszerelés tekintetében.
  Ahogy azt megszokhattuk, a gyorsabb, vidámabb számok vannak többségben, üde dallamokkal (Blue Eyes, az egyik kedvencem), és habár nincsenek Happy Ending kaliberű dalok, a zongora még mindig határozott alapot nyújt a legtöbb dalnak (Good Gone Girl, Touches You), majd jönnek a szívszaggató balladák, a By The Time (melyben a gyönyörű háttérvokált Imogen Heap-nek köszönhetjük) és az I See You
  Az album a slágeres első félidő után (We Are Golden, Rain, Blame It On The Girls, melyekből a kislemezek is készültek), homlokegyenest átfordul a "fura" kategóriába. Kezdve a kedvenc triómmal (One Foot Boy, Toy Boy, Lover Boy), melyeket sokkal inkább egy sétahajózáson hallhatnánk a bárban, meg aztán ott van a Pick Up Off The Floor, melynek csak idő kell, hogy megragadjon az ember fejében, majd ki is végeztük az egész albumot.

  Amiért ez az egész nagyon szórakoztató, az a könnyedség, amivel Mika kezeli az élet és a zene dolgait. Nem látszik, hogy stresszelne a hangszerelésen, vagy a dalok felépítésén, mert van benne még legalább egy albumnyi ötlet. A fejhang még megvan, de minek ellenkezni, már régóta megtanulhattuk, hogy ez teszi őt azzá a szerethető előadóvá, akit három éve megismerhettünk.

10/8 - A Dr John-t nem érzem az albumra valónak, és a végén említett triónál sem éreztem, amit az első lemez minden dalánál, hogy mind egy-egy történetet mesélne el, ők csak úgy... ott vannak.
Ajánlatnak: én kezdeném nyugodtan az elejéről, kelt akkora hangulatot az első pár szám, hogy a végén könnyebben elfogadjuk a gyengébbeket.


Read Users' Comments ( 0 )

Diego - Peripheries (2009)

"...nothing to fear but no one to trust and so it gets even..."

  Talán furcsán hangzik ez, de nem sok szlovák együttest ismerek. A Diego-t is csak annak köszönhetem, hogy Pozsonyban ők nyitottak az Editors-nak áprilisi koncertjükön. Már akkor sem volt velük semmi bajom, szokatlanul élvezetessé tették a hosszú várakozást.
  2009-es albumukon is angolul énekelnek, folytatják a 2006-os self-titled lemezükön megszokott letisztult indie-s vonalat a hegedűnek köszönhető folk-hangzással.
  Egy öt perc hosszú dallal indít az öttagú zenekar második albuma -elég felelőtlenül, ha engem kérdeztek-, ami szinte észrevétlenül lebeg tovább, majd a Keep Your Head Down-nal igazából is elkezdődik a Peripheries. A gitár-centrikus dalok egytől-egyig fülbemászóak, annak ellenére, hogy az énekes hangja nem valami kiforrott (Cold Water Love Songs). Az album közepénél jönnek megint a hosszabb dalok (Broken Parts, All There Is), végig követik a bevált módszert: telepakolni gitárral meg lábcinnel mindent, hogy teltebbnek, zsúfoltabbnak hangozzon.
  Véleményem szerint az énekes egy rettentően szimpatikus és lelkes férfi (láttam élőben zenélni, azért mondom), de nem ártana egy új, egyedibb hang, ami a dallamilag kevésbé emlékezetesebb számokat (Lights) is kedvelhetőbbé tehetné. 
  A Diego még nagyon az utazás elején jár, sokat kell még tanulniuk a saját lehetőségeikről, képességeikről és határaikról, azonban jó hír, hogy az olyan dalok, mint a Here For No Reason vagy az Enough To Breathe (személyes kedvenc) biztatóan hangzanak. 

10/6 - Nem tudom, Szlovákiában mennyire ismert a zenekar, remélem, elég támogatást kapnak ahhoz, hogy tovább folytassák a zenélést, és egyre jobbak és jobbak legyenek. Megérné, ugyanis a minőség javuló tendenciát mutat az előző lemezükhöz képes.


Read Users' Comments ( 0 )

"...jag skulle alltid vara den som stod bakom dig..."

  Tehát mit is tudunk a Kentről? Nem sok emberből nézném ki, hogy a zenekar nevének említésére csettintgetve kutassanak emlékezetükben infók után, majd kinyögjék: "Az a svéd együttes, ugye?" Igen, az a svéd együttes, kár, hogy itthon alig ismerik őket. Pedig nem éppen ma kezdték a zenélést. A svéd alternatív rockbanda húsz éve alakult, kilenc stúdióalbummal és megannyi zenei elismeréssel büszkélkedhetnek, emellett hazájukban és az észak-európai országokban nem kis népszerűségnek örvendenek.
  Mivel nem ismerem túl régóta őket, kénytelen voltam némi kutatómunkát végezni a zenéjükkel kapcsolatban. 2007-es albumuk nem kicsit osztja meg a hallgatóságot. Sokan úgy gondolják, ez már nem a jó öreg Kent. Szerintem ezen alig kell meglepődnünk, hiszen ha a mainstream-nek számító együttesek sorra kezdenek eleketrósodni, az északiak - akik márpedig nem keveset tudnak a jó zenéről - miért ne tennék?
  A lemez ettől függetlenül még remek. Megvan benne a rock, még mindig sok a gitár, bejönnek a szintik, és a hangzást akár a Kråkesølv-éhoz is hasonlíthatnám. Ugyanaz a gyakran melankólikus dallamvezetés egy gyengécskének tűnő, mégis tapasztalt énekhanggal (Joakim Berg), és az instrumentális és az énekes részek összecsengése. Gyönyörű.
  A legtöbb dal elég hosszú, akinek nem volt még dolga Kent-féle zenékkel, annak nagy falat is lehet, ezért olyan dalokkal kezdenék, mint az Ingenting (személyes kedvencem, valamint a lehető legpoposabb dal a lemezen), Generation Ex (egy példa a rockosabb számokra), Berlin (és egy az elektronikusabbakra). Az albumon még helyet kaptak az ütemesebb szerzemények (Vy från ett luftslott), és némi melankólikus, chill-out anyag is (Sömnem).

10/6 - Kétségtelenül kell egyfajta hozzáállás az albumhoz, nem árt, ha már van tapasztalata az embernek más skandináv területről érkező együttessel. Számomra kicsit hosszadalmas lett a lemez, vagy grandiózusabb hangzás kéne, ami végig leköt, vagy rövidebb dalok.


Read Users' Comments ( 0 )

Hogy őszinte legyek, nem ezzel az albummal akartam kezdeni a brit elektronikus-experimental-progresszív-math-rock együttes bemutatását, ám valahogy mégis így alakult, főleg mivel ez az anyaguk idei, így még inkább érdemes rá figyelmet fordítani.

A jelenleg négy tagból álló banda 2001-ben alakult, és ez a lemezük a negyedik a sorban. Nevükre vonatkozóan többféle elmélet is létezik: lehet egy el nem készült film címe, melyhez a zenét írták volna, vagy egy pszichológiai kísérletre utal, mely a fehér zaj emberekre gyakorolt hatását vizsgálta, netán ezek voltak Hitler utolsó szavai, esetleg a CIA által végrehajtott 65 napos guatemala-i propagandahadjárathoz kapcsolódik, melynek során blokkolták az ország kommunikációs rendszerét. Bármelyik is az igazi ok, ezen ötletek azért adnak valamiféle benyomást, keretet a zenéhez.
Én időrendben ismertem meg az albumaikat, így szerencséje tanúja voltam a változásnak, amin átmentek; nem biztos, hogy ha a We were exploding anyway lett volna az első élményem, ennyire megszeretem őket. Az első, The Fall of Math című album masszív gitáros, zajos, súlyos dobokkal telepakolt progresszív zenéje, valamint a két másik album után, melyek szintén ezt a vonalat követték, csupán több zongorával és kísérletezéssel, ez az album elsőre így is túl drum&bass-nek, túl automatikusnak és monotonnak tetszett.


Szó ami szó, az elektronikus jegyek megszaporodtak, szinte keresnem kellett azokat a motívumokat, amik az előző lemezeken nyilvánvalóak voltak: a jellegzetes dallamokat szinte elnyomja a dübörgő alap és a fura elektronikus hangszínek, más a dalok struktúrája, több az 'üresjárat' és zongorát csak elvétve találunk. Ám szerencsére egy fontos dolog, a hangulat, az megmaradt.
Minden egyes albumuk esetében valahogy úgy képzelem, hogy ha kitörne egy forradalom vagy polgárháború, és lenne egy titkos, rejtett forrásból sugárzó rádió, az ilyen zenét játszana a pincékben meg óvóhelyeken bújkáló forradalmároknak. Kicsit elrugaszkodott ötlet, tudom. De ez a hatás számomra összenőtt az együttessel, és szerencsére megmaradt ezen a lemezen is, az olyan dalok, mint a Crash Tactics vagy Weak4 még mindig emlékeztetnek a 'régi 65dos'-ra, amit egy kicsit jobban preferálok.

Persze sokaknak nem jött be a váltás, dance-nek és unalmas elektronikának bélyegezték az albumot, én azért még kíváncsi vagyok, mit kezdenek ezzel. Egy kicsit ugyan bánom, hogy mostanság szinte minden banda elmegy elektronikába, úgy tűnik, észrevették, hogy lehet játszadozni a szintetizátorral, de ha jól csinálják, felőlem rendben.

Örülök, hogy a Mountainhead és a Crash Tactics az album elejére került, virtuozitásukkal és gyorsaságukkal ellensúlyozzák a potenciális megdöbbenést, hogy mi a fene ez. A Dance Dance Dance című dallal már nehezebb valamit is kezdeni, agyat tisztító dobok és monotonitás, de még talán belefér, főleg mert a végén visszatérnek a gitárok. A Piano Fights nevéből is adódóan kicsit zongorás, kicsit játékos, könnyű szeretni annak, aki a korábbi albumokat szerette. A következő két dal számomra kedvenc: a Weak4 átgázol az emberen, mint egy tank, mint egy riadó, semmi köze a 65dos-stílushoz, mégis visszahozza annak hatását, a Come to me pedig a maga 8 percével, lassabb építkezésével és ügyetlen mégis odaillő vokáljával szerez megkönnyebbült perceket az embernek, végre egy kicsit kiengedhetünk.
A Go Complex-el újra visszatér a megvadult elektronika, a Debutante pedig igazi hangulatteremtő, lassabb és hosszabb lélegzetű dal. A végére pedig kapunk egy számomra kicsit érthetetlen tízperces opuszt, a Tiger Girl-t ami szép és jó, tehát hallgatható, viszont bőven elég lett volna 5 percben elmesélni. Mondják, hogy élőben katartikus hatása van, úgyhogy elnézem a dolgot én is, de azért szerintem kicsit túl van lihegve.

Elsőre, ismerkedésnek mindenképpen a Crash Tactics-t vagy a Weak4-et ajánlanám, reprezentálja az album egészét, rögtön utána a Come to me-t, ami ugyan hosszú, de megéri, megmutatja, hogy 'még mi lehetett volna'.

Bármit is terveznek a fiúk a jövőben, vevő vagyok rá, de nem kétséges, hogy az összes albumuk közül ez tetszik a legkevésbé.
És még így is 10/7.
Íme a Weak4, ami nem is annyira weak.




Read Users' Comments ( 0 )

"...you've done enough, he's still alive and he's breathing on his own..."

  A brit indie bandával való megismerkedésem szerencsére Shooting Star című dalukkal kezdődött, ami egyszerűen gyönyörű, ugyanakkor kellemetlenkedő bogarat ültetett a fülembe: ezt én már hallottam valahol. Tapasztalataim alapján az ilyen együttesek dalai általában a Grey's Anatomy egyik epizódjába illenének bele, vagy a One Tree Hill-ébe, amivel nincs is semmi baj, mégis, mintha egy kaptafára készülnének az ilyen számok.
  Az Air Traffic azonban mégis más. Hajaz kicsit a Keane-re, a Coldplay-re, a Snow Patrol-ra (akikkel 2006 második felében együtt is turnéztak), viszont megvan bennük az az egyedi képesség, hogy olyan dalokat írjanak, melyek ismerősen csengenek, de nem találjuk párjukat, és meg sem unjuk őket két hallgatás után. A már említett Shooting Star, vagy a Charlotte, Empty Space és Time Goes By című szerzemények mind ilyenek. Kellemesek a fülnek, hiszen az énekes Chris Wall dialektusa és hangja egyike a zenekar azon stílusjegyeinek, ami megkülönbözteti őket mondjuk a Scouting For Girls-től (és a többi számtalan indie együttestől). Egy másik igen fontos elem a zongora, ami ugyan Coldplay-gyanússá teszi őket, de mégis ki bánja, ha olyan szépen szól és épül bele a lemez legszebb részeibe.
  Egy szubjektív ok arra, hogy az Air Traffic figyelmet érdemel: 2006-ban Zane Lowe Never Even Told Her Name című dalukat az év legjobb felvételeként adta le a BBC Radio-n. 

10/7 - Habár ez a jobbféle 10/7, a sok szép és jó mellett, amit elmondtam, az olyan számok, mint az I Can't Understand, Get In Line és I Like That nem keltenének túl jó első benyomást, fantáziátlanok a lemez többi részéhez képest. Ezért javasolnám a Time Goes By-t és Shooting Stars-t ismerkedésre.


Read Users' Comments ( 0 )

  A brit Maxïmo Park frontembere együttesének harmadik, "Quicken the Heart" című lemezének megjelenése után egy évvel szólókarriert indít, debütáló albumát (Margins) pedig idén október 11-én adja ki saját lemezcégén keresztül. Hát akkor lássuk...
Smith úgy nyilatkozott, hogy a Maxïmo Park ettől függetlenül még létezik, és új énekest sem kell keresniük, de ahogyan az mostanában egyáltalán nem meglepő, nem érezte a zenekar stílusához illőnek azt, amit a lemezre pakolni akart. A honlapján fellelhető egy ingyen letöltés egyik számához, a North American Drift-hez. (itt kell regisztrálni, aztán e-mailben elküldik a linket)
  Ha a Maxïmo Park-hoz kéne hasonlítanom, inkább a Quicken the Heart-ra hajaz, de sokkal líraibbnak tűnik, nem olyan egyértelműen indie, és nekem nem is feltétlenül tetszik. Nem vagyok oda a szólólemezekért igazság szerint, nem látom sok értelmét, főleg hogy Paul Smith kihangsúlyozta, nem kívánja sokáig egyedül folytatni a zenélést.

  Az elvárásaim nem túl magasak, de nagyot csalódni sem szeretnék, az októberi megjelenést pedig kíváncsian várom.

Tracklist:

'North Atlantic Drift'
'The Crush And The Shatter'
'Improvement/Denouement'
'Strange Friction'
'While You're In The Bath'
'This Heat'
'I Drew You Sleeping'
'Alone, I Would've Dropped'
'Dare Not Dive'
'I Wonder If'
'Our Lady Of Lourdes'
'The Tingles'
'Pinball' 


Read Users' Comments ( 0 )

Sziget: harmadik nap

EZ Basic, Papa Roach, Gentleman and The Evolution, Mika, 30 Seconds to Mars 

  
(kép: Simonyi Éva)
 
Nem tagadom, mindig is a nyugisabb szigetelők közé tartoztam, napijeggyel, otthon készített szendviccsel és kevés költőpénzzel, aki beáll a kívánt koncertre, aztán szépen hazamegy.
  Tavaly az észak-ír/skót Snow Patrol-t volt szerencsém megtekinteni élőben (nagyon jó volt), idén pedig hosszas szájhúzás után befizettem a pénteki napra a tizenkétezer forintot. Se Mika, se a 30 Seconds to Mars nem tartoztak a kedvenc előadóim közé, de hát a Szigetre ki kell menni, így hát ha nincs ló...
A hőség fullasztó volt, így még órákkal a főattrakciók előtt leheveredtünk az MR2 színpad elé, hogy meghallgassuk az EZ Basic nevű magyar együttes előaását. A színpad előtt összeverődő "tömeg" egy vidéki tornatermet nem tudott volna megtölteni, de a zenekar lelkesen adta az aláfestő zenét a felszálló repülők nézegetéséhez, és az esti koncertekre való rápihenéshez.

 
(ahol nem írtam ki külön, ott a képeket én készítettem,
de mivel nem valami jó a gépem, a minőség is olyan lett, sajnálom)


 
 Miután sokadszorra megállapíthattuk, hogy a legtöbb magyar alternatív együttesnek csak egy karakteres hang hiányzik, elvonszoltuk kitikkadt tagjainkat a Nagyszínpad elé, ahol már a Papa Roach díszletét készítették elő.
Sosem érdekelt/tetszett különösebben a kaliforniai együttes zenéje, ezúttal viszont különösen ráhangolt az estére Jacob Shaddix és csapatának előadása. Volt elég az "oldschool shit"-ből, játszottak új dalt is, megvolt a szükséges mennyiségű lökdösődés, énekeltetés, nem egyszer repültek emberek a tömeg feje fölé, és ha emlékezetem nem csal, egyedül Dave Grohl-t hallottam két szám közt ennél is többször kimondani a "fuck" szót és különböző változatait.
Papa Roach-ék most jártak először nálunk, de úgy tűnt, élvezik a koncertet, a közönség pedig ezt kellőképpen meg is hálálta.

  

Mire a színpad megszabadult a "Papa Roach" feliratú gigantikus lepeltől, és besoroltunk a színpad elé (már amennyire lehetett), addigra már elkezdődött a német Gentleman legújabb, The Evolution nevű zenekarának koncertje, melynek fő témája új albumuk, a Diversity volt. A füves cigi füstje mindenhova elért, úgyhogy alig lehetett levegőt kapni, de még azok is lelkesen emelték két ujjukat magasba, akik egy kukkot nem tudtak a szövegből, vagy még életükben nem hallottak a zenekarról (mint szerény személyem).

  

  Az énekes, egy teljesen korrekt, szimpatikus fazon volt, akin látszott, hogy elhiszi, amiről énekel, egészséges mennyiségű elektromos gitárral kísért reggae-t játszó zenekara pedig nagy embertömeget vett rá a csápolásra és szende dülöngélésre. Szokatlanul sokan énekeltek együtt a kalapos, kék pólós, sármos frontemberrel, aki szakadatlanul ugrált, énekeltetett, mosolygott és gerjesztette az embereket német létére meglepően hiteles jamaikai kiejtésével, és sosem felejtette el megünnepeltetni velünk "a jobb holnapot". 
A rasztahajú, átszellemült tekintetű fiatalok lassan kiszivárogtak a nézőtérről, majd felváltották őket a megszállottabb Thirty Seconds to Mars rajongók, és persze azok, akik a Gentleman-t követő angol-libanoni származású Mikát akarták megnézni.
  Egy héttel ezelőttig még fogalmam sem volt mit fogok kezdeni Mika koncertjén, hiszen egy szót sem tudtam a legnagyobb slágereiből, később aztán seperc alatt megragadt minden dal, ahogy azt a review-ban is írtam pár nappal ezelőtt.



    Ahogy a holdas, virágágyásos, csontvázas díszlet leereszkedett, megjelent az alapot szolgáltató zenekar, felhangzott a ritmusos "Mika! Mika! Mika!" kántálás, s végül beugrált maga a show főszereplője is.
  Mika egy percre nem állt meg, együtt táncolt, énekelt, ugrándozott vokalistájával, aki a kis fekete szoknyájával, foszforeszkáló szemfestékével és szakadatlan mosolyával imádnivalóan ropta a színpadon.
Az énekes nem egyszer magyarul is megszólalt, ami minden bizonnal az este legaranyosabb pillanatainak tudható be (ezt bizonyította a minden magyar szónál kitörő dörgő tapsvihar), nem beszélve a komikus jelentekről, amiket a zenekara tagjaival játszott el.
Mika minden híresebb dala elhangzott, lassabb számokat alig játszott (Happy Ending, Blue Eyes), zongorázni is láthattuk, ugrált, zászlót rángatott, "trombitált" (Stuck in the Middle) legyilkolta a zenészeit, aztán magával is végzett (Love Today), visszatért az élők közé, és a ráadásban még jópárszor lenyűgözött minket. A Sweet Dreams feldolgozása után a kukákon dobolás már csak hab volt a tortán. Úgy gondolom, mindenki elégedetten távozhatott a Nagyszínpad elől, egy tökéletes, szórakoztatő előadás után.


Ha egyáltalán akart valaki távozni. Az idei Sziget (de mindenesetre a pénteki nap) legjobban várt fellépése még hátra volt. A Thirty Seconds to Mars rajongók közül sokan már délelőtt óta a kordonnál szobroztak, hiszen mind ki voltak éhezve egy magyarországi koncertre, nem csoda hát, hogy kis híján félájult állapotban sikerült csak kijutnom biztonságosabb terepre a megvadult fanok közül.
Az amerikai rockbanda (hogy aztán progresszív vagy emo, azt mindenki önmagában rendezze le) lassan kezd a luxusegyüttesek közé besorakozni, így hát, ha ha Jared Leto nem akar énekelni, akkor nem is fog, és ha ő moshpit-et akar látni, akkor az meg is fog történni. Nem egyszer álltak meg, mert az énekesnek nem tetszett, hogy nem ugrál mindenki, vagy mert énekeltette a közönséget (szokatlanul sokszor, hozzáteszem), védelmére szóljon azonban, hogy a hangosítás botrányos volt: Tomo gitárja túl hangos volt, Leto mikrofonját pedig alig lehetett hallani, hiába jelezte ezt többször is a technikusoknak.
A Mars megtette azt, amiért idehívták: lejátszották kedvenc dalainkat, készülő DVD-jükhöz felhívtak pár embert a színpadra a Kings and Queens alatt, majd miután Jared Leto meggyőzött minket, hogy "ez volt élete legjobb koncertje", elvonultak.

 
(kép: innen)

Az est fénypontja mindenféleképpen Mika volt, a mélypont pedig az eszetlen tömeg, akiknek oly sok év után nem sikerült felfogniuk, hogy mindenki sokkal hamarabb jut oda, ahova akar, ha kiengedik azokat a szerencsétleneket, akik nem akarják megvadult tinédzserlányok keze által végezni.
  Összességében több pozitív élménnyel gazdagodtam, mint negatívval, de ha a Sziget szervezők csak egy kicsit is tanulnak a hibáikból, jövőre nem lesz nehéz ezt felülmúlni.


Read Users' Comments ( 0 )

Holnap Sziget!!

Habár hivatalosan csak szerdán, az első nappal kezdődik, mi már tudjuk, hogyan megy a mínusz egyedik és a nulladik nap. Mi (Mystrea, Helyna és én) pénteken megyünk ki megnézni Mikát és a 30 Seconds to Mars-ot, elég valószínű, hogy ezúttal is olvashattok a fellépésekről review-t. 
  Részletes >>programot<<, és minden egyebet, amire szükségetek lehet >>itt<< találtok meg. Jó szórakozást mindenkinek, aki kint lesz, vigyázzatok magatokra. :)

Minden jót!
Tia


Read Users' Comments ( 0 )

 "...take a bow, play the part of a lonely, lonely heart..."

Kénytelen voltam felkészülni kicsit Mikából, ugyanis pénteken szerencsém lesz élőben megnézni a Sziget fesztiválon. Eredetileg nem volt tervben, de már nem bánom, hiszen 2007-es albuma egy igen jól sikerült első lemez lett. 
  Be kell vallanom, egyértelműen a lassabb számok mellett tenném le a voksomat, mint Mika debütáló anyagának fénypontjai (Happy EndingAny Other WorldOver My Shoulder), ugyanakkor a vak is láthatja, hogy ami az angol fiatalembernek igazán jól megy, az a ritmusos, jópofa, vidám dalok, mint amilyenek a single anyagok nagy része is (Grace KellyLove TodayLollipop). 
  Orgánumában sokan Freddie Mercury-hoz hasonlítják, és habár lehet benne valami, nekem csak a Kick Ass után tűnt fel a hasonlóság. Amit még sok helyen lehet olvasni, hogy Mika a 90-es évek pop-nagyjaitól nyúl le stílusjegyeket (Robbie Williams), csakúgy mint a dance és disco együttestől, a Scissor Sisters-től (itt hagyok szünetet a nevetésnek), de az igazság az, hogy Mika egy igazán szerethető, egyedi és tehetséges előadó. Gyakran fülsértő magasságú hangjával okozhat fejfájást, és idegesítővé válhat, de egy idő után úgyis dúdolni kezdjük a dalait, és valamelyest rosszul is érezzük magunk emiatt (mert milyen az, hogy Mikát dúdolunk), de nincs ezzel semmi baj.
  A gyönyörűen eltalált vokálok, az alkalmi vonósok és a laza, pattogós zongora alapok mind ott szólnak, ahol kell, úgy, ahogy kell, az albumot pedig öröm hallgatni.

10/8 A Billy Brown nincs különösebben kedvemre annyi szórakoztató dal közt, és a Big Girl-től is idegbajt kapok, olyan sokat játszották a zeneadók, azért a Life in Cartoon Motion egy igazi pop lemez.
A Happy Ending-et javasolnám kezdésnek. 


Read Users' Comments ( 0 )

Breaking Benjamin - Phobia (2006)

Az amerikai, alternatív metál és post-grunge stílusban lavírozó rockbandát egyazon napon ismertem meg a Three Days Grace-szel és a Reddel, hiszen hangzásvilágukban sok párhuzamot fedezhetünk fel. Bár hármuk közül a Breaking Benjamin énekesének, Benjamin Burnleynek a hangja fogott meg a legkevésbé, azért az együttes stílusa mégis megtartott a hallgatóik között. A discography átvizsgálása után harmadik stúdióalbumuk, a Phobia volt az, amelynek szinte összes dalát az emészthetőbbek közé soroltam.

Nem mondanám, hogy egy változatos, sokféle hangszereléssel bíró albumról volna szó, mert nem. Bár megoszlanak a keményebb, zúzós betétek a lightosabb dallamokkal, mégis megvan bennem a hiányérzet annak ellenére, hogy egyébként jó számokról van szó.

Talán a Breaking Benjamin egyik legismertebb slágere a "The diary of Jane", amelyet bátran ajánlok ismerkedéshez, de az emészthetőbb dalok közé tartozik még az "Until the end", az "Evil angel" és a "Dance with the devil" is. Igazság szerint mindegyik szám hallgatható, viszont egyik sem túl slágeres. Hiányolom a változatosságot, a merészebb kísérletezést, mert így egyben lejátszva a lemezt (korábban sosem hallgattam albumszinten a Phobiát, csak rámondtam a dalokra a diszkográfia hallgatásánál, hogy oké, ez elmegy) bizony unalmas sajnos.

Ajánlatnak azért legyen itt a "The diary of Jane", mert ez az egyik legjobb száma a bandának, és jól reprezentál mindent, amit az együttes művel.



Összegezve: 10/5, mert mint írtam, végülis jó dalok, csak maga az album kicsit vontatottnak és unalmasnak tűnik. De semmiképpen se írnám le az együttest, vannak az ittenieknél jobb számaik is.


Read Users' Comments ( 0 )

Alex Band (vagy ahogy igazán becsapósan a német adókon fut: Alex Max Band) ismerősnek tűnt, mikor először megláttam. És a hangját is mintha már hallottam volna korábban. Aztán a gyanúm beigazolódott: ő a The Calling énekese, csak éppen az együttesben megszokott szőke fürtjeit barnára cserélte, és most szólóban próbálkozik (a The Calling elvileg nem oszlott fel, csak határozatlan ideig szünetelnek a fiúk).
Szóval belebotlottam ebbe a dalba, és áldoznék rá néhány sort. A "Tonight" az első single Band debütáló albumáról, a We've All Been There-ről, és azt kell mondanom, hogy ígéretes. Kellemes sláger, fülbemászó dallamvilággal, ám úgy érzem, nem igazán hozzá passzoló videóklip készült. Már az eleve csalódás volt, hogy Mr. Band is meglovagolta a mostanában oly népszerű vámpírmániát, és eköré épül minden. A felvezető képsorok után mintha valami gothic rock filmbe csöppennénk, ami egyáltalán nem illik a dal stílusához. Band szenvedősre vett figurája sem nyerte el a tetszésemet, szóval csak 10/4-et kap a videó, de a szám ettől függetlenül igen jó.




Read Users' Comments ( 0 )

Az áprilisban megjelent Go című albumról a második single volt az Animal Arithmetic, s a Go Do után ehhez is készült egy klip, amely a napokban lett elérhető.

Maga a dal egy energikus, inspiráló, dübörgő és elsöprő kirohanás a Sigur Rós énekesétől, így aztán a táncoló emberekkel, tűzijátékkal, dobokkal, egyéb ütőhangszerekkel és színes konfettikkel teleszórt klip tökéletesen passzol hozzá. A jeleneteket egyébként a Go Quiet című dvd anyagából vágták össze, melyen egy egyszerű történet keretében Jónsi előadja az egész Go albumot akusztikusan.

Csak azért kap 10/7-et a klip, mert kicsit vártam valami új ötletet vagy képi anyagot a dvd-jelenetek felhasználása helyett, de azért rendben van ez az egész.

Itt tessék megtekinteni, megéri.




Read Users' Comments ( 0 )

A The Catalyst című dal, a banda legújabb, A Thousand Suns című albumáról származó első single, augusztus 2-án jelent meg. Az albumot szeptember 14-ére várjuk, részemről most már egyre nagyobb lelkesedéssel, mert ez a single megmutatta, hogy még mindig van új erő a Linkin Park-ban.

A 2007-es Minutes to Midnight lemez elég nagy váltásnak számított a Hybrid Theory és a Meteora egyértelműen jellegzetes stílusához képest, és a New Divide című Transformers-dal után sokan attól tartottak, hogy a Linkin Park nemsokára 'csak' egy lesz a sok rockbanda közül, és nem lesz már különleges ismertetőjegye. A The Catalyst azonban engem meggyőzött az energiáról és az ötletekről, ami még a bandában rejtőzik.




A rap-betétek egyelőre még mindig nem tértek vissza (én hiányolom Mike Shinoda ezirányú tevékenységét azért), viszont van helyette furán techno-ra hajazó alap, ami vagy tetszik, vagy nem, mindenesetre megadja a dal jellegét. Jelen van még a Minutes to Midnight-os nagyszabású szöveg- és dallamvilág, és nagyon tetszik a dal felénél a váltás és a zongora-alap. Furcsa módon ahogy az egész összeáll, engem jobban emlékeztet a Meteora-korszakra, és mégis megint teljesen más, mint amit eddig hallottunk tőlük. Chester Bennington újra kiabálhat egy kicsit, ami teljesen oké, kórus is van, ami elég apokaliptikus ahhoz, hogy ideilljen. Energikus, hatásos, figyelemfelkeltő single ez. Elsőre kicsit meghökkentem, de könnyen megtaláltam vele a közös nevezőt.

Próbálok mostanság csínján bánni az ilyenekkel, mert néha becsapják a single-dalok az embert, mégis megvan a reményem, hogy egy ilyen felvezető után érdekes album lesz ez a szeptemberi.
A banda myspace-oldalán meghallgatható a dal és annak több remixváltozata is, melyek elkészítése egy verseny keretében történt. >> itt <<
Videóklipről még nem tudok, bár elviselném, őszintén szólva. Ja és a dal nálam 10/9 egyértelműen.


Read Users' Comments ( 0 )