Míg a Marina & The Diamonds esetében nagyjából meg tudom állapítani, mit gondol komolyan, addig Kate Nash-nél állandó dilemmában vagyok. Az új single (az általam várt Paris helyett) a Kiss That Grrrl lett, amiből készült egy olyan videó, aminek a felét értem, a másikat nem igazán.
  Kate sosem volt egy manöken alkat, és ez soha senkit nem is érdekelt, a kérdés mostmár csak az, hogy ebben a klipben direkt öltözött-e fel, és sminkelte-e ki magát úgy, ahogy, és ha igen, akkor ezzel mi volt a célja. A dal még mindig jó, a klip üzenete még mindig passzol hozzá, de mostmár egyre gyakrabban zavarodok össze Kate dolgain.
  Azt hiszem, be kell tudnom annak, hogy a csaj sosem volt teljesen normális.
10/5 - Meg lehet nézni, tényleg, de a Paris-ből jobb videót lehetett volna készíteni - véleményem szerint. 



Read Users' Comments ( 0 )

  Jaj, ne!
  Marina Diamandis újabb kislemezzel jött ki debütáló albumáról, és ezzel együtt jött a hozzávaló klip is. Számomra rögtön a Hollywood videója ugrott be, az is nyíltan bírálja az amerikai giccset és felszínességet, most viszont a félig wales-i, félig görög énekesnő a társadalom pénzre és hírnévre irányuló megszállottságát figurázza ki. Már a dal maga is kicsit skizofrén, hiszem egyszer azt mondja: "I'm only after success", másszor pedig azt, hogy "Don't need money, don't need fame, I just wanna make a change". A klip - ezzel ellentétben - világosan egy görbe tükör a sikert bármi áron elérni vágyók elé, éppenséggel ezúttal egy 90-es évek beli rajzfilmhez hasonlító, rikítóan színes videóklip formájában.
  Egyértelműen nagyon jól sikerült, nincs "túltáncolva", élénk, és persze ott van Marina, aki most is imádnivaló.

10/8, mert személy szerint több Mowgli's Road szerű klipet szeretnék látni Marinától.



Read Users' Comments ( 0 )

Nightwish - Century child (2002)

A Nightwish-albumok történetében a 4. nagylemez a Century child, amely az eddigi lemezektől eltérően markáns férfivokállal is bír, hiszen Sami Vänskä helyett Marco Hietala jött, látott s győzött. Ugyanis az ő személyével nemcsak egy remek basszusgitárost, hanem egy igen erős hangú énekest is nyert a Nightwish, így végre duettek is készülhettek.

Úgy érzem, a Wishmaster-album volt a fordulópont az együttes életében. Ott találtak rá valami olyasmire, ami nagyrészt megmaradt a későbbi lemezeknél is, ez pedig nem más, mint az egyensúly. Megvan az arány a tempósabb és a nyugisabb dalok között, visszavettek a korábban jellemző durvább zúzásból, és egyre több a szimfonikus zenekari betét, amit ideje volt már hozzácsapni Tarja operahangjához.

Akkor a számokról:
Az album rögtön egy 6 perces számmal nyit, a lightosabb fajtából való "Bless the child"-dal, mellyel remekül elaltatnak minket, aztán meg beüt az "End of all hope", ami a címének megfelelően sötétebb dallamokkal érkezik. A folytatás sem pozitívabb, a "Dead to the world" is kb. annyi vidámságot hordoz magában, mint a címbeli dead szócska. Nem véletlenül emlegetik az egyik legsötétebb Nightwish-lemezként a Century childot.. Egyébként ebben a számban már színre lép Marco, és nagyon sokat dob a dalon, mert itt igény van a mélyebb hangzásra, ezt pedig Marco meg is adja azt.
A kezdő borúsabb dalok után jön az "Ever dream", ahol a magasabb hangoknak (mind a hangszerek, mint az ének terén) köszönhetően kisebb feloldódást érzek, de ezt rögtön meg is szünteti a "Slaying the dreamer". Merthogy a dalcímek beszédesek, harmóniában állnak a a számok hangvételével, és ezt eddig nem nagyon éreztem a korábbi albumoknál. Szóval a "Slaying the dreamer" a keményebb hangzás képviselője, de engem nem fogott meg, kissé szétesőnek érzem a többi számhoz képest.
El is érkeztünk a szokásos balladához, jelen esetben a "Forever yours" képviseli ezt a vonalat. Szimplán tökéletes, mint minden lassabb szám, amit Tuomas megír. Nem gyorsulunk be túlságosan az ezután következő "Ocean soul"-lal sem, mely egy kellemes számnál nem jelent többet, de nem akarom lehúzni, mert jó, csak éppen Nightwishhoz képest szokatlanul átlagos. Igazi pozitívum viszont a "Feel for you", amelyet az album legerősebb duettjének érzek. Szép lassan indul be a szám, de mihelyst megszólal Marco, máris erősebbé válik minden, még akkor is, ha a dal lendületét megtörik bizonyos átvezető részekkel.
A végén jön a "The Phanton of the Opera", amely eredetileg Sarah Brightman és Michael Crawford előadásában szólt (itt meghallgatható) Andrew Lloyd Webber "Az operaház fantomja" c. darabjában. Erős cover lett, az eredetihez képest nagyon is érezni a Nightwish hatását, és bár maga a szám nem tetszik, a feldolgozás az eredetihez képest annál inkább. A lemez méltó befejezését pedig a "Beauty of the beast" (nem keverendő a "Beauty and the beast"-tel) adja meg, amely 10 perces hosszúságával, sok ritmusváltásával, filmzenei hatású elemeivel és egy kórus segítségével válik igazán monumentálissá és tökéletes befejezéssé.

Ajánlatként az "Ever dream", mert bár a "Feel for you"-t akartam, akkor nagyon önző lennék, így egy másik remek dalt választottam:



Összegezve: 10/7,5, mert nem egy Wishmaster, de azért többet ér 7 pontnál. Marcóval sokat nyert az együttes, kellett egy ilyen tökös vokál Tarja mellé, úgyhogy örülök, hogy ő is bekerült.


Read Users' Comments ( 0 )

Mira kolleginának köszönhetően értesültem róla, hogy Lee Ryannek, az egykori Blue együttes tagjának második szólóalbuma hamarosan érkezik, és egy dupladalt már láthatunk a videómegosztókon. A "Secret Love/I am who I am" pároshoz már készült klip is, és én most a második számhoz passzolót hoztam, mert az eléggé megfogott.

Az "I am who I am" eredetileg a brit Ben's Brothers dala, és mindkét verziót meghallgatva most azt mondanám, Lee Ryan feldolgozása valahogy jobban tetszik, az ő hangjához kicsit közelebbinek érzem ezt a balladát, de aláírom, hogy a Ben's Brothers is kiválóan adja elő.
Szeretem az olyan klipeket, amelyek nemcsak arról szólnak, hogy az énekes megmutassa, milyen jól néz ki ilyen meg olyan ruhában, meg jaj de jól tud táncolni, és csak körülötte forog a világ. Rihannának hirtelen egy olyan klipjét se tudnám említeni, amely ne azt mutatná be, hogy ő milyen jó nő, meg hányféle módon tud vonaglani a számaira. Lee klipje több ezerszer több ennél: van történet és van mondanivaló, ilyennel pedig ritkán találkozom (persze valószínűleg én látok keveset, mert nincs zenecsatornám, YouTube-on meg nem túl gyakran mászkálok önszorgalomból). Szóval a klipet nézve sikerült újra beleszeretnem Lee hangjába, és örülök, hogy láthattam ezt a videót. Számomra azt mondja, hogy ne hagyjuk, hogy bármi is eltántorítson minket a jellemünktől, mert azok vagyunk, akik, és ezt másoknak is el kellene fogadniuk. Ugyanakkor talán az a fehér vonal azt is jelentheti, hogy ha van egy kijelölt utunk, célunk, tervünk, ami mellett mi döntöttünk, akkor tartsunk ki végig, és ne engedjük, hogy mások megpróbáljanak eltántorítani. Összességében jár egy 10/8.





Read Users' Comments ( 0 )

  Lassan feladom a Pop Chart-review-kat, mert egyszerűen semmihez nem vagyok képes hozzászólni. Minden értéktelhetetlen maszlag, és csak úgy vagdoshatnám rá a 10/1-eket, hogy "szar", "ez is szar", "ez meg pláne", így tehát úgy döntöttem, legközelebb csak akkor próbálkozom, ha egy hangyányit is jobb lesz a felhozatal.
  Nem így vagyok azonban az Album Chart-tal, ami szépen hozza a tőle megszokott "színvonalat". Megkapja az idézőjeleket, mert még mindig tudok jobban is elképzelni.

10. Black Eyed Peas - Meet Me Halfway (The E.N.D., 2009)
  Nem, sajnos az album címe még mindig nem azt jelenti, hogy ez a borzalom véget érne, pedig lassan már ideje lenne. A Black Eyed Peas rájött, hogy csak akkor tarthatja maga mellett a rajongóit, ha a dalaik és videóik sokszor szerepelnek minél több helyen, és ez az egyik dolog, amit nem kedvelek bennük. Nekem tetszik, például, ha egy előadó/együttes úgy alakít ki masszív rajongótábort, hogy a média ebben vezető szerepet vállalna. Ez a problémám Beyoncéval is, és a szóban forgó Kaliforniai Kvartettel is, hogy képtelenek a víz felett tartani a fejüket, ha nem ők folynak a rádióból és a tévéből.
  A dalt még mindig idegesítően egyszerűnek tartom, de fülbemászó, ami ügyes húzás: 10/2

9. Muse - Neutron Star Collision (Love is Forever) (Eclipse Original Soundtrack, 2010)
  Minden tiszteletem a Muse-é, a szívem fele törik össze, hogy nem látom őket idén a Szigeten, de ez a dal akkor is elég gagyira sikerült. Ez talán azért lehet, mert Matt Bellamy először a fellegekben szárnyalt a hírtől, hogy a daluk egy horrorfilmben fog szerepelni szörnyekkel és miegymással, majd lassan rá kellett jönnie, hogy ez egy csöpögős sztori vámpírokról, akiket nem szabad a napon hagyni, különben csillognak. Robert Pattinson is már beleunt ebbe a szerepbe, ezért úgy is játsza, talán ez a helyzet az angol rockbandával. Csalódtak a filmben, és bosszúból írtak egy dalt, ami nem csak a legkiszámíthatóbb dal, amit valaha hallottam tőlük, de egy idő után borzasztóan lapos is. Matt Bellamy ettől még mindig egy tehetséges zenész, a Muse pedig továbbra is nagyon állat, de ezt most nem találták el.
 10/3

8. Alicia Keys - Doesn't Mean Anything (The Element of Freedom, 2009)
  Nem hiszem el, hogy ezt még mindig veszik az emberek. Eddig lassan minden Album és Pop chartban szerepelt, pedig szerintem annyira azért nem jó. Már írni sem jó róla, hiszen már mindent elmondtam, amit gondolok róla. Alicia-nak előbb vagy utóbb ki kell jönnie egy új klippel, különben a nép mérges lesz. Most is azzal zárom ezt a rövid gondolatsort, amivel múltkor: "Ha pedig már Alicia Keys, és ez az album, akkor már inkább az Empire State of Mind (Part II) Broken Down, de ez csak magánvélemény."
  10/5 

7. Michael Bublé - Cry Me a River (Crazy Love, 2009)

  Nagyon örülök, hogy már nem csak a Haven't Met You-t hallhatjuk a tévében, hanem egy kevésbé pop-os dalt a kanadai énekestől, hanem ezt a nagyzenekari zenét is, ami igazán jól áll ennek az úriember, James Bond főcímdal-énekes felállásnak. Michael Bublé eszméletlenül elegáns a videóban, a dal is remek, egyszerű szöveggel, nem is követel nagy hangterjedelmet, de ezzel a nyers erővel, ami az énekesben rejlik, tökéletesen párosul. 10/9 

6. Lady Gaga - Alejandro (The Fame Monster, 2010)
  A "dolgok, amiket nem szeretek Lady Gagában" listámat az vezeti, hogy a nő nem lenne ennyire "hardcore", ha nem csinálna ilyen klipeket. Ez a dal sem valami nagy cucc a klip nélkül, de ha egyszer már ott a videó, és Gaga (alias Stefani Joanne Angelina Germanotta) rózsafűzéreket nyel le, férfiakat erőszakol meg és szexinek kicsit sem mondható módon táncol, persze, nézzük, mert szokatlan ahhoz képest, amit másoktól látunk.
  A dal magában - egész jó, hallgatható, slágergyanús, a videóval együtt viszont felfordul a gyomrom, és nem értem, miért hiszik a rajongói, hogy a művészet egyenlő a megbotránkoztatással. Nem forgatom ki senki szavát, ezt így láttam leírva.
  10/4 

5. Lena - Satellite (My Cassette Player, 2010)  A német hölgy lenne tehát az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Mivel az első pár fellépő után már halálra untam magam, a későbbiekben sem követtem figyelemmel a versenyt, de ha ő lett az első helyezett, akkor nem lehetett túl jó a felhozatal. Ez talán durván hangozhat, de így van, Lenának nincs valami elsöprően erős hangja (sem valami szerencsés és ezer közül felismerhető neve), de a videóban természetesnek, kedvesnek és szeleburdinak látszik, ami a célközönségénél beválhat. A dal pedig aranyos, mindenki számára érthető, énekelhető,a szöveg másodpercek alatt megragad az emlékezetben, és ezek lennének a slágergyártás alapjai is.
  10/8

4. AC/DC - Shoot to Thrill (2010)
  Az AC/DC-nek jót tett ez a film. Habár a turnéiknak még korántsincs vége, már nem hallani róluk olyan sokat, és a Black Ice-nak is lassan már két éve. A Shoot to Thrill harminc éve ugyan már megjelent a Back in Black című lemezen, most viszont az Iron Man megjelenésével együtt készült egy koncertvideó a dalról, amihez hozzácsaptak pár jelentet a filmből is, amin nyáladzhat a közönség (ez köszönhető valószínűleg Robert Downey Jr-nak is).
  És habár beismerem, az AC/DC alaptalanul van túlbecsülve (mert jók, persze, nem a semmiért lettek élő legendák), azért ez a szám harminc év után is üt. 10/8 

3. Jack Johnson - You and Your Heart (To The Sea, 2010)
  Hogy egészen őszinte legyek, eszem ágában sem volt figyelni erre a dalra. Jack Johnson sosem volt a kedvencem, pedig már van kint pár albuma, de mindig úgy voltam vele, hogy jó, szép hang, kedves, ugrálós, mosolygós zene, de nagyon rövid idő alatt nagyon unalmas lesz. 10/2 

2. Katie Melua - The Flood (The House, 2010)
  Nagyon helyes, hogy Katie új anyaggal jön ki, már eléggé hiányoltam a tévéből is. Mindig kedveltem a hangját, és habár eléggé hasonló bármelyik másik énekesnőhöz gitárral, ez a dal most nagyon megnyert magának. Talán a keleties effektus nem igazán illik hozzá, a dal maga remek, és tulajdonképpen a videó is elég jó. Tetszett a felállás a dülöngélő zongorával meg a táncosokkal, és ha a többi dal is legalább ilyen jó a lemezen, akkor örömmel szerezném be. Annak viszont nem örülnék, ha a Mary Pickford-os akusztikus hangzást eldobná ezért a stílusért. 10/7 

1. Christina Aguilera - Not Myself Tonight (Bionic, 2010)
  Remélem, nem nehéz kitalálni, hogy borzasztóan nagyot csalódtam. Sosem voltam egy "no.1 X-Tina fan", de mindig is szívesen hallgattam a dalait (Hurt, Ain't No Other Man, Candyman), a hangja pedig egyenesen fantasztikus. Ezt akkor sem tudná letagadni, ha megtenné az utolsó lépést az átalakulás útján, és átnevezné magát Lady Gagára, ugyanis valljuk be, az olasz származású hölgyemény tehet róla, hogy a popénekesek sorban megőrülnek, és a klipjeikben nőket és férfiakat erőszakolnak meg, szexrabszolgának öltöznek, és magukból kivetkőzve viselkednek. Ez történhetett Christinával is, a kedves copfos, topos kislánnyal.
  Persze, nem mondom, felnőtt ő is, igazi nő lett, és azt csinál, amit akar, de ez nekem sok. Teljesen eladta magát, de azt hiszem, ez manapság már csak egy eset a sok közül.
  A Hang viszont még mindig ott van. 10/2

Ezek a lista-elemzések mostmár csak ilyen "csalódtam a pop-világ előadóiban" írások lesznek, erről igazán nem tehetek, és én sajnálom a legjobban.
  Átlag: 5. Úgy is néz ki ez a lista.


Read Users' Comments ( 0 )

Eddigi egyetlen EP-jüknek is szeretnék külön postot szentelni, mert bár csupán 4 dal szerepel ezen a lemezen, mégis sikerült olyan számokat rárakni, melyek jól reprezentálják, mi is a Nightwish. Az EP-n van egy gyorsabb és egy lassabb dal, egy újrafeldolgozás és egy cover is, szóval mindenki találhat magának kedvelnivalót.

A címadó "Over the hills and far away" egy Gary Moore-cover (>>itt az eredeti verzió<<), és én azt mondom, itt és most egy igazán kiváló feldolgozás született. És ezt nem a Nightwish iránti elfogultságom miatt vallom. Tarja Turunen hangja annyival több lehetőséget hordoz magában, annyival másabb hangzást ad ennek a számnak, hogy már csak ezért is érdemes meghallgatni, plusz jót tesz a dalnak, hogy felgyorsították az eredeti tempót. És azért a hangszerek fejlődését is jól mutatja a feldolgozás: 1986-ban még hegedűvel és különféle fúvós hangszerekkel vették fel a szám alapdallamát, 2001-ben pedig lényegében mindent a szintetizátorral valósított meg Tuomas.

A "Tenth man down"-ban ismét Tapio Wilska ("The Pharaoh sails to Orion", "The devil and the deep dark ocean") kerül képbe, aki már megint jó mélyen dörmög a dalban. Bár nem vagyok nagy rajongója ennek a számnak, megér egy misét, de meg fogom érteni azokat, akiket zavarni fog Wilska mormogása - nekem nem hiányozna, ha kilőtték volna az ő részét.

Hogy legyen valami balladaszerűség is az EP-n, a banda az "Away" c. számmal mutatja meg érzékenyebb oldalát. Most sem tudok mást mondani, mint hogy megint csak egy gyönyörű számról van szó, a Nightwish balladákban nem tud hibázni.

A végére maradt az "Astral romance", amelyet annak idején (az Angels fall first c. albumon) Tuomas vokáljával vettek fel, de ebben a feldolgozásban a Sonata Arctica énekese, Tony Kakko veszi kezébe a mikrofont. És megtörtént az, hogy ezt a korábban alig kedvelt számot most valahogy jobban fogadja be a fülem, és ez Kakkónak köszönhető. Tuomast egyáltalán nem szeretném szidni, de ő inkább maradjon a billentyűk mögött, ott ő az isten, de énekben egyáltalán nem erős (rá is jött erre, és nem is énekelt a korai albumok után). Kakko viszont megmentette nálam ezt a dalt, bár azt aláírom, hogy maga a szám még mindig nem mászott bele a fejembe, hiányzik a jó dallam, de ez után az EP után legalább kicsit jobban megkedveltem.

Ajánlatnak az "Over the hills and far away", első hallásra imádtam a lendülete miatt (bár azt csak a post írása előtt tudtam meg, hogy ez bizony egy feldolgozás, és nem Nightwish-szerzemény, de üsse kő). A videóklipben azért láthatjuk, milyen virtuóz zenészek alkotják a bandát (gondolok itt főleg Tuomasra és Emppura a szólógitárral):



Összegezve: 10/6, mert bár EP-nek remek válogatás, mindenkinek igyekeztek kedveskedni, de nem olyan erős dalok ezek (leszámítva az "OTHAFA"-t, csak hát az nem saját). A koncepcióért viszont tényleg pirospont, bár az "Away"-t kellett volna EP-zárásnak, dehát miért is kell nekem mindig mindenbe belekötnöm?


Read Users' Comments ( 0 )

Hazudnék, ha azt mondanám, nem ülök már tűkön Lightbody magánprojektjét várva, főleg miután láttam, micsoda vendégművészeket kért fel, hogy részt vegyenek az album készítésében.
  Az első single - a Dead American Writers - azonban még Gary Lightbody hangja nyomát dícséri. Az énekes hangja gyönyörűen kiforrt a Snow Patrol-lal készített albumok óta, gyönyörűen zeng és tölti ki a dalt, amire amúgy nem is lenne sok szükség (hiszen az instrumentális rész is gyönyörűen fel van építve, nincsenek hézagok, minden ott szól és úgy, ahol és ahogy kell), de mindenesetre Lightbody végre felnőtt ahhoz, hogy sikeres side projektet alkosson; a dal és a videó is ezt bizonyítják.
  A klipről: A videó az én tetszésemet Joseph Gilgum különös tekintetével nyerte el, egyszerűen elhiszem neki, hogy ő a Dead American Writer (az angol színész különben többek közt a This is England és a Harry Brown című filmekben tűnt fel). Nem tudom, mi folyik a videóklipben, feltételezzük ugye, hogy egy íróval akarnak interjút készíteni, és személy szerint azt találtam érdekesnek, hogy az elejétől fogva azt hittem, a dal már maga a történet része, amit a férfi elmesél, és akkor a végén jön a csapó, miszerint mégsem. Ha ennek van is bármi jelentősége, akkor sem tudom, hogy mi, egyszerűen csak tetszik a koncepció.
  Akármi is legyen az. 10/9
  A videóban amúgy huszonhárom vágás látható, aminek ismét nincs köze semmihez, de ha már megszámoltam, gondoltam, elmondom.   



Read Users' Comments ( 0 )

Interpol - Interpol *upcoming*

  A zenetáram újradarálásánál éppen ma értem az Interpolhoz, ráadásul már három hete mindenhol beleütközöm ebbe a hírbe, úgyhogy gondoltam, megosztom azokkal, akik még nem tudnák, hogy az Interpol szeptember 7-én adja ki negyedik stúdió albumát, mely az Interpol címet kapta. Gyaníthaóan az a Lights is szerepelni fog a dalok közt, melyet az együttes feltett a honlapjára ingyen letöltésre, valamint ez az utolsó projektjük, melyben Carlos Dengler is részt vett (a basszusgitárus ugyanis májusban hivatalosan is kilépett az együttesből).
  Várható tracklist:

Lights
Success
Memory Serves
Barricade
Summer Well
Always Malaise (The man I am)
Try it On
Cut Throat
The Undoing


Read Users' Comments ( 0 )

Nightwish - Wishmaster (2000)

A Nightwish-diszkográfia soron következő darabja a 2000-ben megjelent Wishmaster.

Nos, ez már egy erős, igazi Nightwish-album. Egytől eltekintve az összes számot nagyon szeretem, a dalokban megvan az igazi Nightwish-érzés, szóval minden rendben. Pedig itt még mindig csak Tarja énekel (Marco Hietala ugye csak később csatlakozik, így még nincs férfi vokál). Nem mintha nem állná meg egyedül is a helyét, csak számomra még további pluszt adott hozzá az, amikor már duettekre is volt lehetőség.

Na de akkor ezekről a dalokról pár szóban:
Örültem, hogy végre a lassabb számok is előtérbe kerültek, és megfelelő arányban állnak a gyorsabb tempójú nótákkal. Nem olyan balladákról van szó, mint mondjuk a korábbi "Swanheart" vagy "Sleeping sun" (bár a "Two for tragedy" ezt az irányvonalat képviseli), hanem amolyan lightosabb metálrock ("Come cover me", "Deep silent complete", "Bare grace mysery") olykor filmzenés elemekkel, mint a "Dead boy's poem"-ben.
Az igazi Nightwish-vérvonalat képviselő, a már korábban megszokott ütős dobszólamokkal bíró dalok képezik persze az album gerincét. A két nyitódal, a "She is my sin" és a "The Kinslayer" kétséget sem hagynak afelől, hogy egy erős anyag vár ránk a lemez hátralevő részében - még úgy is, ha kicsit lassabb tempójú rockdalok is felkerültek (azért lassúzni nem lehet rájuk). Szintén az album elején található a "Wanderlust", ami a billentyűk kedvelőinek lehet csemege, hiszen Tuomas nagy szerepet kap benne, a szólógitárral karöltve.
A post írása közben döbbentem rá, hogy a "Wishmaster" nem is lett kislemez, pedig pörgős és jó dal. Talán azért hihettem azt, hogy single-ként kiadták, mert valaki csinált hozzá egy >videót<, melyben kissé elferdítették a dalszöveget, és Paintben készült ábrákkal társították - kicsit gagyi, de mégis több mint 9 millióan nézték meg.
Ezen az albumon található az első monumentálisabb számuk (én legalábbis ilyennek mondom a hosszabb számaikat, ez a példány pedig 8 percen felüli), a "FantasMic", amit hosszúsága ellenére igenis meg lehet kedvelni. Itt is sok szerep jut a szintetizátornak és az erős doboknak, de hogy ne zúgjon végig a fejünk, a szám közepére beiktattak egy lágy, átvezető részt, hogy utána ismét felgyorsuljanak.
Az album egyetlen negatív dala számomra a "Crownless", mert valahogy ez már a "túl gyors és túl zúzós" kategória.

A Wishmaster limitált kiadásán szerepelt bonus track-ként a "Sleepwalker". A némiképp elektronikus hangzással rendelkező szám eléggé eltér az együttes stílusától, de a banda ennek ellenére mégis úgy gondolta, hogy megfelelő az Eurovíziós Dalversenyre. Bár a finn fordulóban a közönségszavazást magasan nyerték, Finnországot végül nem ők képviselhették az országok csatájában.

Ajánlatként a "Come cover me", hogy ne mindig a balladákat hozzam (bár szívem szerint a "Sleepwalker"-t mondanám, de az tényleg nem kimondottan Nightwish-stílus):



Összegezve: 10/8, mert bár szinte mindegyik számot szeretem, de van pár gyengébb is köztük. Mindenesetre ez a lemez az előző kettőt is sikeresen felülmúlja, így ezt már bátran ajánlom az együttessel való ismerkedéshez.


Read Users' Comments ( 0 )

Nightwish - Oceanborn (1998)

Folytatnám a Nightwish-albumok boncolgatását, a soron következő préda az egy évvel az Angels fall first után megjelent Oceanborn.
A banda felállása annyiban változott, hogy Sami Vänskä belépett az együttesbe, ő lett a basszusgitáros, ezzel a hangszerrel kiegészülve pedig kissé sötétebb hangvételű albumot kaptunk a debütáló lemezhez képest. Az Oceanborn egy vendégvokalistát is felvonultat: Tapio Wilska érdes és - nem tudok rá más jelzőt találni - dörmögő hangjával lép színre néhány dalban, extramély, már-már hörgésbe átforduló "éneket" hagyva maga mögött.

Szóval ez az album már dübörög. Erős, lüktető dobszólamok uralkodnak - szemben a korábbi billentyűs dominanciával -, és még mindig sok instrumentális részt találhatunk. Számomra nehezen indult be a lemez, valahogy az első három szám nem fogott meg annyira, de az utána lévőkre már azt mondom, hogy na ezeket már lehet szeretni. Külön örülök, hogy 3 lassú dal is felkerült a korongra, Tarjához nagyon illenek az ilyen balladák.

A számokról:
Mint írtam, nekem nem igazán tetszik az albumindítás. Három olyan dallal kezdődik, amelyeknek egyszerűen nem bírom megjegyezni a dallamát, pedig megvan bennük a Nightwish-stílus, de ott van az a bizonyos "de". A "Stargazers"-ben az instrumentális és vokálos részek váltakozásában érzek némi aránytalanságot, a "Gethsemane"pedig talán azért nem fogott meg, mert én a jól elkülöníthető refrének pártján állok, és itt ilyenről nem igazán lehet beszélni. Viszont ez a dal egyértelműen Tuomasé, aki sokat virtuózkodik a szintetizátorral, és ezek a betétek valamennyire ellensúlyozzák a nemtetszésemet. A "Devil and the deep dark ocean" egyszerűen félelmetes Wilska mély beszédhangjával, na meg Tarja sikítása a közepén ugyancsak ijesztő, ezeket nem rónám fel persze negatívumnak, de azt már igen, hogy ez megint egy olyan dal, ami nem áll össze. Keveredő dallamok, túl erős zúzás a Nightwishhez képest - ezután bármi barátságosabb dal lett volna.
Az első három szám után következő "Sacrament of wilderness" volt az első kislemez az albumról, és ha belegondolok, akkor elfogadom a választásukat. Erős dobszólam tűrhető refrénnel, szemben a második maxival, a "Passion and the opera"-val, amely némileg lassabb, és Tarja operahangját bontakoztatja ki, összhangban maradva a metál ritmusaival. Na ilyen egy tökéletes kombináció.
Ha már eddig sorban haladtam a tracklistben, akkor nem töröm meg ezt a mai szokást. Azt valahogy nem tudom megérteni, miért került az album egyik leglassabb dala a lemez közepére. A "Swanheart" egyike a kedvenc Nightwish-balladáimnak, a fuvola és a zongora az énekesnő operahangjával (tudom, ezt sokszor kiemelem, de így van, és ez teszi eredetivé a Nightwisht) varázslatos élményt nyújt. Aztán a tracklistben itt egy újabb hibát érzek, mert jön a "Moondance", a lemez egyetlen teljesen instrumentális dala, amely az ártatlan zongoraindítás után átmegy kemény zúzásba. A hol lassabb, hol gyorsabb tempót felvevő számot üde színfoltnak érzem, csak túl erős a "Swanheart" után.
Amit nagyon sajnálok, hogy a "The Riddler"-ből nem lett kislemez, mert ezt elég hallgatóbarátnak érzem, de ha nem adták ki, hát nem. Ezt követi a "The pharaoh sails to Orion", ahol ismét közreműködik Wilska, ezúttal a hörgősebbik énjét hozva. Megint egy erős metálszámról van szó, Jukka zúzza a dobokat, Tuomas meg a billentyűket gyilkolja. Személy szerint autóversenyzős játékokhoz ajánlanám háttérzenének (én Crazy Taxihoz használtam előszeretettel).
A lemez zárását két lassú dal jelenti. A "Walking in the air" több teret enged a gitárszólóknak, és fokozatosan gyorsít a ritmusán. A végére pedig egy szép lassulás a "Sleeping sun"-nal, amit a legszebb balladájuknak tartok (de a 2005-ös verziója nem tetszik, ott valahogy máshogy szól Tarja hangja, nem tudom megfogalmazni a különbséget, de ez az eredeti verzió a legcsodálatosabb).

Ajánlatnak így ezt a dalt választom, a "Sleeping sun"-t, mert bár nem reprezentálja a banda stílusát, de egy olyan számnak tartom, amelyet mindenkinek hallania kéne legalább egyszer az életében (ez az új klip az eredeti verzióval):



Összegezve: 10/6, mert az albumindító számoktól eltekintve ezt már egy korrekt Nightwish-albumnak érzem, de valahogy túl sok a "zúzás", és azért is adok csupán ennyi pontot, mert a későbbi lemezek jobbak, és azokhoz viszonyítva ez még csak ennyi. De legalább haladás a debütáláshoz képest.


Read Users' Comments ( 0 )

Nightwish - Angels fall first (1997)

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Nightwisht nem igazán kell bemutatni a magyar közönségnek, hiszen aki a keményebb rock világában mozog, annak zenei alappillér a finn metálegyüttes. Nem mellékesen pedig már 8-szor léptek fel kis hazánkban, ez is bizonyítja, hogy hatalmas rajongótáboruk van itthon.
Most úgy döntöttem, hogy sorra veszem az összes albumukat, mert én is nagyon szeretem őket, és most épp megvan a hangulatom a zenéjükhöz.

A szimfónikus power metált játszó Nightwish debütáló albuma, az Angels fall first 1997-ben jelent meg. A banda tagjai ekkor: Tarja Turunen (ének), Tuomas Holopainen (billentyűk + dalszerző), Erno "Emppu" Vuorinen (gitár) és Jukka Nevalainen (dob). Mivel ekkor még nem volt férfi vokalistájuk, ezért néhány számban Tuomas énekel, de ezt a szerepet később már nem akarta vállalni, így maradt a billentyűk mestere.

Számomra egyértelműen ez a leggyengébb albumuk. Igazi kedvelvevő indítás ez, tudom, de érződik a bandán, hogy még nem találták meg a stílusukat, nem működik a slágergyár, és hiányzik az az igazi erőteljes és dallamos rockzene, amely később a zenéjük fő jellemzőjévé vált. Ezekben a korai számokban sok az instrumentális rész, a szintetizátor szerepe igazán hangsúlyos, de Tarja operahangja, bár kétség sem fér hozzá, igazán csodálatos, ezen a lemezen nem tud kibontakozni.

Akkor a számokról:
Az albumról először a "The Carpenter" c. számot mutatták be a közönségnek. Tarja és Tuomas duettjéről van itt szó, de az egyhangú dallam, a szinte végig változatlan hangszín engem nem vitt közelebb az együtteshez. Ha valóban ezután a dal után "kellett volna" rajongóvá válnom, akkor az nagyon nem jött be. Akkor már inkább "Elvenpath". Ezen érezhetőek a későbbi stílusjegyek, mint a pörgős dobszólam és az erős gitárkíséret, valamint Tarja is magasabb hangszínt enged meg magának, így válik az "Elvenpath" az album egyik alappillérévé (nem véletlenül kezdődik ezzel). Érdekesség, hogy a dalban részletek hallhatók Ralph Bakshi 1978-as "A gyűrűk ura"-feldolgozásából.
Az albumon van még két szám, melyekre érdemes fülelni. A "Nymphomaniac Fantasia"-ra nem lehet azt mondani, hogy nincs benne változatosság, ugyanis a lassú indítástól kezdve a katonai dobpergésen keresztül a szintetizátor uralta és Tarja hangjával kombinált belső részeken át egy másfajta ritmussal megkomponált lezárással megfűszerezve érdekes egyveleg, az biztos. Az "Angels fall first" pedig mindenféle hangszert kombinál: itt pengetős, vonós, fúvós és ütős hangszer is megfordul, a dal pedig ezeknek és Tarja operahangjának varázslatos kombinációja - ez az a szám, ahol tényleg mindenkiben tudatosulhat, hogy egy nem hétköznapi torokkal megáldott vokalistával van dolgunk.
A lemezhez hozzátartozik még a "Lappi (Lapland)" címet viselő, négy számot tartalmazó dalcsokor is, amely finn és angol dalszövegeket egyaránt tartalmaz. Egyben hallgatva még jó is lehet, lassú szám(ok)ként jól funkcionál(nak), és lezárásnak is megfelelő(ek).
Az olyan dalok, mint a "Beauty and the Beast" (nem keverendő össze egy másik dalukkal, a "Beauty of the Beast"-tel, amely a Century Child c. korongon található, és "csupán" 10perces), az "Astral romance", a "Tutankhamen" és a "Know why the Nightingale sings" nem hagytak bennem mély nyomot. A túl sok instrumentális rész sokszor szétzilálta a dalokat, hisz itt a változatosságra törekedésben túlzásokba estek, és a számok elvesztették az esélyt arra, hogy megmaradjanak a fejekben.

Ajánlatként a címadó dal, az "Angels fall first", mert egy igazán gyönyörű ballada:



Összegezve: 10/3, ez még nagyon nem sikerült nekik. Hiányoznak a kiemelkedő dalok, az énekelhető és koncertre való számok, de ezt a lemezt tényleg tapasztalatszerzésnek és szárnypróbálgatásnak fogom fel, mert később tényleg sokkal jobbak lettek.


Read Users' Comments ( 0 )

Ajjaj!

Nem is tudom, gondoltam, bocsánatkérdéssel tartozom azon maréknyi olvasónknak, akik még visszajárnak, mert mostanában nagyon megritkultak a posztok (felőlem). Nem mentegetőzni próbálok (de, mégis), de ha valakit érdekel, Helyna éppen felvételizik meg vizsgázik, államvizsga ezerrel, ilyenkor nem ér rá az ember a mellékprojektekre. Én pedig úgy döntöttem, letekerem az összes zenémet (igen, ABC sorrendben), és ez azért elvesz valamennyit az ember idejéből, mert nem kevés zeném van. DE! még csak az E betűnél tartok, és már olyan mennyiségű terv kavarog a fejemben, hogy az őrület, úgyhogy ha végeztem, belekezdek a véleményezésbe, bár egészen biztos vagyok benne, hogy meglesztek ti addig! :)
  Mystrea meg írt párat alább, olvassák széles mosollyal!
  Amíg meg nincs mit itt csinálni, keressetek meg minket last.fm-en, és amelyik együttes mellett nagyok a számok, az szerintünk nagyon jó (Y)


Read Users' Comments ( 0 )

Be kell vallanom, hogy nem voltam oda a kalifornia banda tavalyi lemezétől, azonban múlt héten jutott el hozzám az új single-höz készült videóklip, a Closer to the Edge, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy átgondoljak pár dolgot, és így már nem is bánom annyira kifizetni értük a Sziget napijegyet.
  A klipről amúgy annyit, hogy nekem elég hatásos ahhoz, amit ők csinálnak. Az egyre fiatalodó célközönségükbe mostmár én is beletartozom, és arra, amire nekem a mainstream előadóktól szükségem van, arra elég a Leto-testvérek és Tomo jelenlegi munkája, amiben hallhatunk érzelmekről, zenéről, összetartásról, és egyebekről. Ez nem feltétlenül rossz értelemben közhelyes, főleg, ha ilyen köntösbe bújtatják, mint a Mars.
  A dal pedig egy jó kis együtténeklős, együttbulizós rockszám, nálam mindkettő 10/8.



Read Users' Comments ( 0 )

Csak úgy nézelődtem a MySpace-n az általam kedvelt együttesek ismerősei között, és a Rooneynál találtam rá az Everybody Else nevű formációra. A kaliforniai banda stílusát tekintve a rock, az indie és a powerpop között ingázik, néhány számban elvétve érzek némi hasonlóságot a Rooneyval, de azért van saját stílusuk. Itt és most az első nagylemezüket boncolgatom, mely után már csak egy akusztikus verziót és EP-ket dobtak piacra, úgyhogy ebben van minden, ami Everybody Else.

A lemez nem fog felsorakozni a világ legjobb albumai mögé, ismét csak az egyediséget hiányolom (túl ritkán botlok egyedi dalokba, sajnos). Carrick Moore Gerety énekesnek azért van torka, de nem repeszt üvegpoharakat vagy ilyesmi, viszont képes erős és tiszta hangok kreálására.
Az album amúgy 12 dalt tartalmaz, nem nagyon van 4 percnél hosszabb szám, így hamar végig lehet jutni az egészen. Inkább a gyorsabb nóták dominálnak, és furcsa mód a lezárásnál is a tempót részesítették előnyben a lassú szólamokkal szemben, így összhatásban azt nem tartottam jó ötletnek.

Akkor hát a dalokról:
Elsőre a "Meat market" c. dalt dobta ki a YouTube, és rá is jöttem gyorsan, hogy ettől a bandától lényegében ezt a számot ismerik az emberek. Ez pedig igen jó dolog, mert én is imádom ezt a számot, nagyon egyben van, mind a gitárszólók, mind az ének terén. Amolyan igazi slágerdal, tényleg el tudom képzelni akár egy normálisabb (nem hülye tuctuc) buliba, ahogy mindenki táncol és énekel rá. Szóval érdemes mindenképpen ezzel a számmal kezdeni az ismerkedést.
Igazából ha nem is egysíkú, de nem túl karakteres dalokból áll a lemez. Egy az egyben hallgatva az albumot szerintem jó számokról van szó, de hiába megy a lejátszómban a lemez, több dal is egyszerűen kiesik. Amikre azt mondanám, hogy kiemelkedőbbek, azok az "I gotta run", a "Rich girls, poor girls" és az "Alone in the world", ez utóbbi a lezáró dal, a maga kicsit tempósabb valójával együtt, de már megbarátkoztam vele, sőt nagyon is tetszik.
Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.

Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:



Összegezve: 10/6, mert jóindulatú vagyok, és ha tényleg egyben hallgatom az albumot, akkor egész jó. Vannak rajta olyan dalok, amelyek megmentik az egészet, de tény, hogy nem érzékeltem különlegességeket. Amúgy az igen ritkán frissített Facebook-oldaluk szerint tavasszal adnak ki új albumot. Vagyis akkor kellett volna, mert ugye már a nyarat tapossuk. Úgyhogy most csak ennyi az információ, hogy majd egyszer, talán idén lesz valami új lemez.


Read Users' Comments ( 0 )

The Stills - Oceans will rise (2008)

Azt hiszem, hogy egy online rádióban hallottam a The Stills nevű kanadai indie együttes egyik számát, és gondoltam, adok egy esélyt a harmadik stúdióalbumuknak, az Oceans will rise-nak. Nem mondanám, hogy csalódás, mert nem voltak túl nagy elvárásaim az első, tőlük hallott dal után. A The Stillst a Death Cab For Cutie-hoz hasonlítanám, mind stílusban, mind a hozzájuk való viszonyulásomban. Ahogy anno azzal az együttessel is, most a The Stillsnél is úgy voltam, hogy hát, igen, elmegy, van pár jó szám, de semmi több.

Most persze mindenkire a frászt hoztam a borítóval, mert oké, hogy az album hangvételére nem az ugrabugrálós, vidám dallamosság jellemző, de egy koponya azért túlzás. Ez az albumart egyszerű, de egyáltalán nem nagyszerű.
Ezen a tényen átugorva a frontemberre, Tim Fletcherre térnék ki, aki megint csak azok közé az énekesek közé tartozik, akiknek rendben, van hangjuk, de.. nincs különleges hangszín, nincs nagy hangterjedelem. Nincs meg az a bizonyos plusz, így minden a dalokon múlik, amelyek viszont nem elég erősek ahhoz, hogy egy kiemelkedő lemezről beszélhessünk.

Hogy milyen számokról van szó?
Elsőként az "I'm with you"-t hallottam, ami egyébként a harmadik kislemez a korongról. Igazából nem reprezentálja a banda stílusát, ami azért megbocsátható, hiszen szerethető nótáról van szó. De ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy sokban hasonul a másik single, a "Being here" ritmusaihoz. Bár az "I'm with you" gyorsabb tempót diktál, mégis érezni a gitár- és dobszólamok, az énekhang nyújtásának hasonlóságát a két dal között. Sőt, még a refrén is azonos szisztémára épül, ahogy a címadó szavakat ismételgeti Fletcher. Felőlem lehetnek hasonló dalaik, de azért egy albumon belül ilyen nagymértékű "dejavu"-vel kicsit cinkes a dolog.
A többi számra mit is mondhatnék.. Nehéz kiemelni bármit is, bár azt nem mondanám, hogy egy sablonra épülnének, és mindegyikben ugyanazok a ritmusok volnának. A "Don't talk down" dobkezelése engem a Death Cab For Cutie "Soul meets body" c. számára emlékeztet. De tényleg csak emlékeztet, mert azért a The Stills dala lassít a tempón, plusz külön jót tesz a számnak a nyomokban felfedezhető, mély akkordokkal beépülő zongora.
Azért van itt kísérletezés, azt aláírom. A "Snow in California" beépít egy kis szintetizátort, a "Panic" még csak kis teret ad a szólógitárnak, de a "Dinosaurs" már hangsúlyosabb szerepet szánt ennek a hangszernek. A "Snakecharming The Masses" a dobokkal variál, és tapsszerű aláfestést is alkalmaz, emellett a mély zongoraszólamokkal is remekül játszik, amely sötét hangulatot kölcsönöz ennek a számnak. Ez az a dal, amelyben talán a legjobban érvényesül Fletcher, mert jól állnak neki a hajlítások, illetve ez a hangszín a maga borongós szólamaival együtt.
A lemezen vannak pörgősebb rockdalok, mint a "Hands on fire" és az "Eastern Europe", melyek jók, jók, de itt sincs szó extra dolgokról. Bár meg kell hagyni, hogy az "Eastern Europe"-ot uraló "oooo"-zás a "Rooibos/Palm Wine Drinkard"-tól sem idegen. E dupladalnak az első fele ütemesebb, erős dob- és gitárbetétekkel, ez megy át a végére a másik számba, amely egy sima instrumentális dallam. Ha már ilyen ének nélküli dalt is felpakoltak az albumra, akkor szerintem vagy azzal kellett volna kezdeni vagy pedig befejezni. De nem, itt még jön egy szám, a "Statue of sirens". Egy szem elektronikus gitár és az énekes közösködése ez a dal, mely kicsit unalmas, nem marad meg a refrénje a fejben, de valahogy pl. eső mellé szívesen elhallgatom. Ó, és sikerült majdnem elfelejtenem az "Everything I build" c. számot, amely annyira nem maradt meg, hogy ha nem nézem végig a dallistát, nem is írtam volna róla (na nem mintha sok dolgot körmöltem volna ide ezzel a számmal kapcsolatban).

Ajánlatként itt a "Snakecharming The Masses", amit a review írása alatt szerettem meg:



Összegezve: 10/5, egy egész tűrhető közepes, sőt még a "tetszik" címkét is megkapta, mert jókedvemben vagyok. Nem fogom ezt az albumot agyonhallgatni, de bizonyos számok azért egészen elviselhetőek.


Read Users' Comments ( 0 )

  A tanév vége közeledtével egyre több a dolgom, de mostmár csillapodni látszik a helyzet, úgyhogy újult erővel vágnék bele a OneRepublic legújabb klipjének elemzésébe. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a dalból még készül klip, de megtörtént, hiszen a német labdarúgó-válogatott a Waking Up egyik legmegkapóbb számát választotta "himnuszául".
És akkor a remix-klip kombó. Nem tudom, mi van mostanában velem, de nekem bejön ez a "feldolgozás" is. Van itt is pár oda nem illő effekt (például rögtön a bridge előtt), de összességében ez egy ilyen "focizós" remix lett, nekem tetszik.
  A hozzá készült klip már más téma. Tetszik a sokféle hangszer, szinte mindenki kezében több is megfordul, jó, hogy ilyen lazára vették a figurát, ugrálós és együtténeklős, a fényekkel kapcsolatban azért a Speed of Sound jótékony hatásait lehet érezni - feketepont (még ha jótékony is).

  A remix nálam simán megkapja a 10/9-et, nem olyan majdnem 10/10, hanem egy szilárd 10/9. A klip 10/7, mert habár nekem tetszik, ha valaki így akarná megismerni az együttest, hamar elunná magát a videó alatt.



Read Users' Comments ( 0 )