A Polydor mindig tudta, hogy kivel kell összeállni. Ellie Goulding és Lights nevű albuma szerintem egyike a kiadó legjobb húzásának, és habár a lemez csak márciusban jött ki, a Guns and Horses már a harmadik single az említett korongról.
  Amúgy is imádom ezt a dalt, Ellie-t meg még jobban, úgyhogy nem volt nehéz megbarátkoznom a kicsit bizarr videóval, ami a számhoz készült. A "guns" szó kapcsán kell megértenünk egy egyszerű metafórát, és már megértettük a klipet. A hangulata nekem nagyon tetszik, a ködös erdő, meg a táncosok, akik előtt Goulding kínosan billeg, de ahelyett, hogy megmosolyognám, inkább csak örülök, hogy senki nem próbálja ráhúzni a díva szerepet a fiatal énekesnőre, és így marad az, ami eddig is volt: egy ígéretes tehetség.
  A klip meg a dal(választás) is csillagosötös, 10/9



Read Users' Comments ( 0 )

A brit banda sosem volt jó abban, hogy albumaikat megtartsák maguknak, minden single és LP már hetekkel, de legalábbis napokkal azelőtt "leak"-elt, mielőtt hivatalosan is megvásárolható/letölthető lett volna. Mi ennek persze csak örülünk, kedvenc együttesünk ismét két dallal örvendeztetett meg minket, és azt kell, hogy mondjam, megérte a várakozás, és hogy persze nem csalódtam.
  Az Alone viszi tovább a csavart, amit a Cuttings II dalai hoztak az ITL&OTE-hoz képest, kicsit I want a forest-es, kicsit keményebb a szintetizátor, de persze remekül meg van szerkesztve most is. A Thousands of Lovers már keményebb dió, dallamilag és szövegileg is meglepő, az instrumentális részről nem is beszélve, szokatlan és már-már megdöbbentő, ha az Editors eddigi munkáit nézzük, de összességében véve méltó B-side lett.
  A remix-ekről is szót kell ejtenem, ugyanis meglepően tetszik mindkettő. Míg a Papillon és a You Don't Know Love is csak pár érvénytelen mix-et tudott összehozni, addig a Steppin' Brothers és a Magnus 'Veggie'-féle szösszenet igen kreatív lett, bár véleményem szerint olyan mértékű elektronikus és szintis effektből, ami a Blood Drool-ban van, nem lehet nehéz dolgozni. 

Az album art is eddig a kedvencem mind közül (link a képre kattintva - ha nem működik, szóljatok).




Read Users' Comments ( 0 )

Június 8-án érkezik Rooneytól az Eureka c. album, elsőként pedig az "I can't get enough"-ból lett single, és már kész a videóklip is.
Na most a dallal már nincs bajom, többszöri hallgatás után megbarátkoztam az elsőre kicsit szokatlan nótával, mert kicsit másnak érzem, mint az eddigi Rooneyt. Hiányzik Taylor gitárszólózgatása, Louie billentyűs virtuózkodása, ettől függetlenül olyan kis kellemes, nyári slágernek érzem. Nincs ezzel semmi gond, meg hát ez még csak egy dal a lemezről, ki tudja, milyen lesz a többi.

Na de a videóklip most a lényeg, és mit tagadjam, óriási csalódás. Hol vannak már a stílusosabb klipek, mint amilyenek a "When did your heart go missing?" autókázós-strandos, igazi nyári hangulatot teremtő képkockái vagy az "I should've been after you" színekkel és élettel teli momentumai voltak? Sehol. Ez a klip már szinte "ciki".
Pedig jól indult, mert erre a táncparketten-görkorcsolyázós-stílusra még azt mondanám, hogy megy a szám hangulatához. Trükkös mutatványokat is produkálni képes görkoris táncosok, laza stílusban nyomuló énekes, színes kavalkád, szóval ezekkel minden a legnagyobb rendben. Aztán jött a refrén, és az emberkék elkezdtek hullani az égből (1. ?-pillanat). Majd valami műtűzijáték, ugrabugrálás, röpködés, és buborékok (2. ?-pillanat). Végre vége a refrénnek, és visszatérünk a görkoriközpontba, ahol Robert mögött szinkronúszói mozdulatokat produkáló nők adják a hátteret (3. ?-pillanat). Remek, hogy ilyet is tudnak csinálni görkorcsolyával a lábukon, de elég nevetséges hatást vált ki a dolog. Szerencsére csak pár másodpercig tart, és utána vissza a kezdő jelenetekhez - ha ezek uralták volna végig a videót, majdnem tökéletesnek mondanám.
De ott van az a bizonyos "de". Mert megint jön a refrén, és fogalmam sincs, hogy kerültek oda a vízsugárban repkedő gyümölcsök (4. ?-pillanat), ráadásul egy túlságosan agresszív narancskarika elől még az énekesnek is menekülnie kell. A megrajzolt és animált betéteket, melyek (engem legalábbis) fényreklámokra emlékeztetnek, a klip pozitívumaihoz sorolnám, hogy ne csak szidjam. Ezek a részek kicsit régiesebb ízt adnak, ezzel is igazodnak a dal stílusához.
A végén jön a katarzis, az elmebetegség és miegymás: a dalban felbukkant háromféle Robert Schwartzman (a görkoris, a tűzijátékos és a neontestű) találkozik egymással, nagy lelkesen megérintik egymást, és BUMM! Az együttes tagjai darabokra hullanak (5. ?-pillanat), majd a végén mégis összerakódnak maguktól (még ha nincs is ilyen szó). Hogy ennek mi értelme? Semmi.

Ahogy az egész klip is ezeknek a valóban gagyi megoldásoknak köszönhetően teljesen értelmetlen lett. Nem mintha a csak görkorcsolyás jelenetekkel több értelme lett volna, de azok hangulatos, vidám és stílusos részek. Ezekkel az idétlen betétekkel az egész klip szétesett, és ettől élvezhetetlen. 10/4, de csak a görkoris részek miatt, azok jók.
(És elnézést, hogy bő lére eresztettem az elemzést, de egyik kedvenc együttesről van szó, és igazán megdöbbentett, hogy ilyesmit produkáltak.)





Read Users' Comments ( 0 )

"Does anybody know where February went...?"
  Ha a mainstream pop-punkról van szó (de jobban belegondolva ez minden műfajra igaz), akkor mindig is a dallamosabbat kedveltem, az egyedi hangokat, és a karakteres gitárokat.
  A legtöbb pop-punk csapat célközönsége főleg a tinédzserek, ezért a The Rocket Summer dalai is főleg arról szólnak, amit ilyen korban egy mindennapi tizenéves akarhat az élettől: szerelem/önmegvalósítás/világmegváltás, és egyebek, ugyanakkor a 27 éves Bryce Avary projektje ezt egy hihetetlenül szívet melengető módon viszi véghez. 
  Avary amúgy minden hangszeren maga játszik, a dalaiban nagy szerepet játszik a zongora, de a legfontosabb, és legelragadóbb eleme az albumnak a gitár, valamint Avary ellenállhatatlan hangja. Olyan tiszta és telt, hogy a szívem is beleremeg, és mikor olyan dallamokat énekel, mint a Roses, a Walls vagy a Light egy-egy sora, az ember lánya azt kívánja, bár sosem hagyná abba. 
  Mondhatnánk azt is, hogy rettentően klisés ez a zene, és valóban. Arról énekel, amit a legtöbb utcán mászkáló, "művészlelkű", "kitaszított", és "nem megértett" tizenéves hallani akar (You Gotta BelieveI Want Something to Live For), de ehhez a közhelyességhez nem mindennapi kreativitás és tehetség is párosult, például ellentétben pár mai mainstream pop-punk zenekarral Bryce Avary hangjában hallatszódnak érzelmek is, a dalai pedig az őszinteségtől csöpögnek, már-már sok is.

10/8 - De mégsem, pont elég, és pont kielégítő. A Tara, I'm Terrible környékén veszek észre némi ellaposodást, de mégis, egy tökéletes album már unalmas lenne. Határozott 10/8. Én így képzelek el egy nagy és tehetséges pop-punk együttest.

szerzői ajánlat: Light (de amúgy az összes dal addiktív)
az albumartról: tetszik. nincs köntörfalazás. az ember meg az angyalhiszen arról van itt szó.


Read Users' Comments ( 0 )

Augustana - 2 új dal preview!

  A kaliforniai banda már túl rég van a stúdióban, ami rossz hír azoknak, akik már nagyon szeretnének tőlük új dolgokat hallani (például nekem), ugyanakkor nemrég twitteren figyelmeztettek bennünket, hogy a banda Myspace-én már hallgatható két új dal, a Steal Your Heart és a Someone's Baby, ami viszont már egy nagyon jó hír.
  Kicsit meg vagyok szeppenve, Dan Layus hangja nagyon furcsán hangzik, sokkal határozottabb, már nem keverném össze a The Heyday-es Rany Ramirezzel, ugyanakkor megmaradt benne az a gyönyörű él és nyers erő, amiért én mindig is megbolondultam.
  Első hallgatásra a Someone's Baby semmi újat nem hoz, mondhatni, mehetne a Midwest Skies and Sleepless Mondays mellé, azzal az albummal úgyis komoly problémáim vannak, azonban a Steal Your Heart egy egészen új stílus a zenekartól. Például, még sosem hallottam Dan Layus-t ilyen sokáig ilyen magasan énekelni, de a hangszerelés is új, és a feeling is, kicsit a Lion King-ben éreztem magam, főleg a dobok miatt.
  Legyen is mindegy, az új album címéről, megjelenéséről még mindig semmi info, addig viszont

Még idénre várnám az új albumot. 


Read Users' Comments ( 0 )

Azt már egy ideje tudjuk, hogy Gary Lightbody (Snow Patrol, The Reindeer Section) egy ideje két szólólemezen is ügyködik, de egészen ezidáig mindenki hallgatott a bővebb részletekről. Most viszont megjött a hírlevél, hogy tájékoztassanak minket: az észak-ír zenész és csapata július 12-ére tűzte ki a The Place We Ran From c. lemez megjelenését.
  A Tired Pony nevű projekt olyan zenészekből áll, mint Richard Colburn (Belle&Sebastian), Iain Archer, Jacknife Lee, Peter Buck (R.E.M.), Scott McCaughey (R.E.M.) és Troy Stewart, de Gary Lightbody vezénylése alatt még M. Ward, Zooey Deschanel és Tom Smith (Editors) is részt vett az album készítésében.
 A már működő >>honlapon<< megtekinthetünk egy rövid "making of"-ot, mely során pár dalba már belehallgathatunk, és megállapíthatjuk, hogy igen, valamelyest country-s hangulata van, de amúgy egy keveréke a The Reindeer Section-ös és Songs for Polar Bears-es Lightbody-nak, ami viszont egyenlő a fantasztikussal, úgyhogy nincs miért aggódnunk.

megjelenés: július 12. 


Read Users' Comments ( 0 )

Jónsi - Go (2010)

A másik album, amit a napokban hallgattam, és elvarázsolt, a Sigur Rós énekesének, Jónsi Birgisson-nak a szólóalbuma, mely a Go címet viseli és április 5-én jelent meg.

A Sigur Rós-al egyelőre még semmilyen kapcsolatban nem állok, de ha csak egy kicsit is hasonló zenét játszanak, mint amilyen ez a lemez (márpedig ez nagyon valószínű, mivel az együttesnek is Jónsi az "agya"), akkor nagyon sürgősen ismerkednem kell velük. Hallomásból tudom, hogy a Sigur zenéje inkább melankolikus és szomorúbb, a Go azonban kirobbanó és vidám - nem elejétől végéig, de a legfőbb motívum mégis a játékosság, az életöröm.



Műfaj? A Sigur-ra poszt-rock meghatározást találtam, ez az album is az lehet, atmoszférikus, experimental jelleggel. A dalok felépítése legtöbbször vagy lassan építkező, vagy rögtön a közepébe vágó; az alap lüktető dobokkal, sokféle, sok szólamú fúvós, vonós és egyéb hangszerrel van tele, s erre fekszik rá az énekes különleges énekhangja. A Sigur Rós-al elkövetett dalokkal ellentétben itt főként angolul énekel (két dalban nem), de a szöveget így is kicsit nehezen lehet érteni Jónsi énekstílusa miatt. Minden dal valamiféle kirobbanásra vagy katarzisra építkezik, de nem klisésen és nem is kiszámíthatóan.

Nálam az első négy dal összetartozik, olyan, mint egy hosszú utazás. A Go Do kilő a felhők felé, az Animal Arithmetic dobjai mintha csak az élet lüktetését szimbolizálnák. A Tornado zongorával kezd, lassan felépülő, gyönyörű dal s csak a kirobbanó, őrült dobokat szerepeltető Boy Lilikoi végén érkezem valamikor vissza a földre. Itt vegyül egy egész kicsi szomorúság a lemezbe a trillázó Sinking Friendships és az izlandi nyelvű és elég depressziósan kezdő Kolniður során, amely azonban a végén újra reményteli dallamokkal gyönyörködtet (na és szívszorongató vonósokkal. 
Az Around Us számomra elsőre kicsit beleolvadt az érdektelenségbe, bár ennek lehetett az az oka, hogy késői órán hallgattam, másodjára már megfogtak a menetelő dobok és a lelkesítő hangulat. Utána egy kis merengés a Grow Till Tall című dallal, a végén igazi katarzissal - már csak e miatt a pár perc miatt is meghallgatnám ezt a lemezt egy full kvalitású hangszórórendszerrel. A lezáró dal a Hengilás, vonósokkal és búcsúzó, melankolikus hangulattal, nem hagy maga után hiányt. Az ember inkább újra elindítaná a lemezt, hogy újrakezdődjön az élmény.


Az album hallgatása során nem egyszer eszembe jutott a Mew No more stories... albuma, aztán elgondolkodtam a képzettársításon: csupán kis nüanszok, de azért találtam hasonlóságot. A két énekes hangi kvalitásai között is, bár vannak lényeges különbségek.

Ami biztos, hogy egyedülálló hangulat és hatás, érdemes mindenkinek csekkolnia, nem kevés energiát közvetít ugyanis. 10/9, ami 10/9.5 ami igazából 10/10, csak ugye olyat senkinek nem adunk. :P

Itthagyom a Go Do című dalt a klipjével együtt, mindenki hallgassa és csodálja! :)







Read Users' Comments ( 0 )

Eddig volt rossz a napom.
  Az már egy ideje nyílt titok, hogy két új dal is fog szerepelni a május 24-én megjelenő single-ön, és ettől nekem komoly rémálmaim lettek. Én igenis képes vagyok kritizálni a kedvenceimet és elismerni, ha valamit elszúrtak, ezért rágtam le tövig a körmeimet a The Fray második lemeze előtt, ugyanígy jártam a OneRepublic-kal is, Gary Lightbody miatt pedig még ma is félelemben élek, mert azt mondta, techno-t akar rakni az új lemezükre. Az Editors-t viszont egyenesen utálnám utálni, úgyhogy remegő térdekkel álltam neki meghallgatni a 30 másodperces mintákat, és azt is megmondom, hogy az első gondolatom az volt, hogy "nemár". Ezután még meghallgattam őket párszor, és nem rossz ez, csak rossz helyen ér véget a preview. Kíváncsian várom.
  A remixekkel kapcsolatban annyit, hogy nem rossz, akár még el is hallgatnám, pedig nem szeretem, ha szétbarmolnak jó dalokat. *khmmintTiestoaPapillonnalkhm* Bocs, félrenyeltem.
  Az akusztikus verzió pedig nagyon szép, örülök, hogy bennehagyták a zongorát.

>>itt<< szerezhető be, és >>ennek<< a hölgynek köszönjétek

ALBUMART

Imádom. A stílus ugyanz, a színek káprázatosak.



Read Users' Comments ( 0 )

Delphic - Acolyte (2010)

Meglehetősen régen írtam már review-t, teendőim sajnos bokrosak, de most nem tudtam megállni, ihletem van. Két olyan albumot is hallgattam a közelmúltban, ami megérdemli, hogy kicsit bemutassam it.

Az egyik a manchester-i Delphic nevű alternatív dace (wikipédia!) csapat január 11-én megjelent Acolyte nevű lemeze. Teljes véletlenségből szereztem be egy nagyon jó review hatására, és nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog.
Nem teszek úgy, mintha ismerném az elektronikus zenét. A lényeg hogy ez az album rengeteg olyan zenei elemet tartalmaz, amitől eddig ha lehetett, elhatárolódtam, és nem is biztos, hogy más környezetben tetszenének. A Delphic azonban képes volt olyan világba belehelyezni mindezt, ami tetszik.




Lendületes, egységes, fantáziadús album ez. Valószínűleg igaz a már említett dance műfaji behatárolás, hallottam én már elektronikus indie megnevezést is, akár ez is helyes lehet. Elektronikus az alap, nem is akármennyire, de nagyon tetszik a gyakori "rágitározás", ami megadja a személyiségét a számoknak, a magabiztos dobok, a nem túlbonyolított, mégis megragadó dalszövegek, a hangulat, amit az egész zene megteremt. Az énekesnek egyáltalán nincs különleges hangja, a zenéhez mégis tökéletesen illik, a dallamok egyszerűek és fülbemászóak. 

Találhatók itt slágeres dalok - Doubt, Halcyon, This Momentary (mind single is lett) -, hosszabb lélegzetű, de még mindig megragadó dallamú és erőteljes dalok - Remain, Submission, Counterpoint (legelső single), Red Lights - a felvezető dal, a Clarion Call - tökéletesen visz bele az album stílusába -, valamint a majd' kilenc perces címadó Acolyte, amely, ahogy már említettem is, majdnem mindent tartalmaz, amit általában nem szoktam szeretni a dance-elektronikus zenében (monotonitás, hosszas ismételgetés, jellegzetes effektek). És mégis, mégis. A dallamkezelésben és az ötletes keverésben lehet valami, ami kiemelkedővé teszi ezeket a dalokat.

Első hallgatás után úgy éreztem magam, mintha kristályfényesre pucolták volna belülről az agyamat - elég fáradt voltam, és nagyon jólesett a lemez tisztasága, magabiztos mégis kicsit melankolikus menetelése. A This Momentary és a Red Lights lóg ki csupán nálam a sorból, ezek azok a dalok, amik elérték, hogy egy idő után kicsit már unalmasnak hassanak. De csak egy kicsit.

Én most erre adnék is egy 10/9-et, mert nagyon jó élmény volt. Rettentő pozitív a véleményem és nagyon tetszik az egész. Remélem, hasonló albumok kerülnek még ki az együttes keze alól.

Személyes kedvenc: Counterpoint
Kezdésnek: Doubt, Halcyon



Read Users' Comments ( 0 )

  Egy kicsit csalódott vagyok, és azt is megmondom, miért. Többek között azért szerettem meg a Three Days Grace-t, mert volt valami stílusuk, többek között a videóklipekben is. Adam Gontier jólfésült haja, élére vasalt ingei és miegymás, ez mind valami olyasmi volt, amiért bírtam a bandát. Aztán jött az új album és a Break, ahol már látszik az elzüllés főleg a hajszerkezeteken, de még ott a gallér, még ott a sárm, miegymás.
  Ebben a videóban viszont már végképp nem találok semmi férfiasat, úgy értem előjött az ápolatlan rocker-macsó stílus, szakadt ruhában, valami kamrában zenélnek, hát jó. Ez egy dolog, ami nem tetszik, mert szerintem nem áll nekik jól.
  A stíluson kívül ugye ott van maga a videó, amiről szól, szerintem a zanzásított montázsnál szerencsésebb lett volna egy Never Too Late típusú klipet összetenni, azt is mondjuk a Bully-ból, ha már a keménykedős számoknál maradunk.

  Végülis elmondhatom, hogy az új klip és single kapcsán egyáltalán nem vagyok elégedett, viszont szeretem ezt a dalt, mert jó, kicsit olyan Riot-os, ami szintén nagyon jó.
  Így lesz ebből 10/4

Jobb minőségű beágyazható videót nem találtam, bocsánat.



Read Users' Comments ( 0 )

Egy chart, amivel úgy-ahogy meg vagyok elégedve. Nem tudok sokat a brit eladási listákról, de a mostani listát elnézve kicsit elkeserítő csak, de még mindig nincs semmi veszve.

10. Paolo Nutini - Coming Up Easy (Sunny Side Up, 2009)  
Paolo Nutini-ről ismereteim odáig terjednek, hogy skót, énekel, és keverem a nevét Julian Plenti-vel. Régebben volt még valami száma, amit játszott a VH1, akkor megjegyeztem, hogy ez egy viszonylag értékelhető előadó, aztán csönd lett körülötte, és íme, 2009-es lemeze feljutott a VH1 Album Chart-jára. A dal maga jó, a klipet kevésbé tudom értelmezni. Mindenesetre nem volt rossz kezdés. 10/6

9. Alicia Keys - Doesn't Mean Anything (The Element of Freedom, 2009)  
Nem tudom, ez az album mit keres még itt. Alicia Keys egyike azon női énekeseknek, akiket éppenséggel nem szeretek, de elismerek, mint zenészt és nem halok bele, ha egyszer-kétszer meg kell hallgatni a rádión, de azért ilyen jó nem volt az az album. És különben is, miért csak most került fel erre a listára? Ki érti ezeket a lökött brit-eket?
  Ha pedig már Alicia Keys, és ez az album, akkor már inkább az Empire State of Mind (Part II) Broken Down, de ez csak magánvélemény. 10/5

8. Gorillaz - Stylo (Plastic Beach, 2010)  
Most fogok magamnak millió ellenséget szerezni, de én nem értem, mi van ezekkel. Szerintem ez egy rossz szám - bocs. Nem fogom nagyon a Gorillaz-érzést szerintem, úgyhogy inkább csöndben maradok, de ha tényleg olyan jók, mint amilyennek mondják őket, akkor biztos találni jobb számot ezen az albumot (de mint említettem, erről nem tudok sokat, úgyhogy csöndben maradok). 10/4

7. Sade - Soldier of Love (Soldier of Love, 2010)  
Hány éves ez a nő? Ötvenegy, ha jól tudom, és még mindig eszméletlen hangja van, még mindig hihetetlen stílusos, elegáns és nőies. És ehhez még az sem kellett, hogy ringyónak öltözzön! (nesze neked Lady Gaga, Christina Aguilera, Rihanna, Ke$ha, hadd ne folytassam) Sosem tagadtam, hogy ez a blues, soul, jazz, soft rock nem az én stílusom, de ez nagyon tetszik, és örülök, hogy ezen a listán van. 10/8

6. Boyzone - Gave It All Away (Brother, 2010)  
Erről valaki olyan nyilatkozzon, aki jobban ismeri őket. A dalt amúgy Mika írta, és állítólag ez az utolsó dal, melyen Stephen Gately hangja is felcsendül. Az albumot amúgy az együttes egyfajta tisztelgésként szánta Gately-nek, és véleményem szerint ez a szám méltó is rá. 10/7

5. Black Eyed Peas - I Got A Feeling (The End, 2009)  
Nem tudom, ez a dal még mit keres itt. Nem tudom, ez az album, vagy az együttes egyáltalán még mit akar. Szerintem nem érdemel Grammy-t, kettőt pláne nem. Kukát érdemel, süllyesztőt, lefolyót, borzasztó. És kikérem magamnak, hogy elfogult vagyok, már sokkal előbb borzalmasnak tartottam őket, mielőtt bármi közük is lett volna a Grammy-hez. Egyszerűen minősíthetetlen a véleméynem szerint. 10/1 (haha, épp most minősítettem)

4. Madonna - Celebration (Greatest Hits, 2009)
  Nem vagyok biztos az album címében, de ahogy utánanéztem, csak Greatest Hits lemezt találtam, szóval íme. Nos, Madonna is már a fent említett hölgy, Sade korában jár, és csak rá kell nézni/meg kell hallgatni a két számot, nem vitás, hogy melyikük nyer. Hiába nincs semmi közük egymáshoz műfajilag, stílusosnak lenni azért tudni kell, és úgy tűnik, Madonna nagyon elfelejtette, hogy ezt hogy csinálja. 10/1

3. Justin Bieber - Baby (My World, 2010)
  
Nagyon nem jó. Nagyon nem jó. Most bemásoljam, amit a Pop Chart-hoz írtam, vagy csak biggyesszem ide, hogy 10/1?

2. Amy MacDonald - Don't Tell Me That It's Over (A Curious Thing, 2010)  
Helyes. Nagyon helyes. Csodálkoztam is volna, ha a britek nem tolják fel egyik legtehetségesebb fiatal művészüket rögtön (majdnem) a lista elejére, és örülök, hogy nem kellett csalódnom. Habár ez a single nem igazán jó példa, mert nem ez jellemzi a lemez fő hangulatát/stílusát, de egy tempós, megkapó dal, méltó a helyezéséhez. 10/9

1. Lady Gaga - Paparazzi (The Fame, 2009)  
Most erre mit mondjak? Fura, hogy az emberek még mindig veszik ezt a szemetet, elkeserítő és sajnálatos. A dal maga tetszett egy ideig, aztán túl lett hájpolva, mert annyira azért nem jó, a klip pedig olyan Gagás. Sosem fogom megérteni, miért szeretik ennyire, és miért van már megint a lista élén. Ha mondjuk szabad megjegyeznem, jobb, mint a Poker Face, vagy a többi single, ami kijött a lemezről. 10/3 

Voltam már boldogabb is ezzel a listával. Azok a régi szép idők, mikor Foo Fighters, Muse és Editors is volt rajta... Azok az idők elmúltak, és már alig várom, hogy a fesztivál szezon véget érjen (mikor még el sem kezdődött), de csak azért, mert akkor a jó együttesek, akik nincsenek annyira felkapva, hogy egy fesztivált ne tartsanak méltónak a hírnevükhöz, visszamennek a stúdióba, felvesznek egy újabb klassz lemezt, kiadják, és akkor majd ismét több jó dalt hallhatunk az Album Chart-on.
Átlagban: 4,5 Mondjuk, hogy jogos.


Read Users' Comments ( 0 )

Snow Patrol - Eyes Open (2006)

"...please don't let this turn into something it's not..."

Vagy kismillió új albumot szereztem be az elmúlt héten, mindegyikbe belehallgattam, egymás után jött tucatnyi új hang és tehetséges előadó, aztán mégis úgy döntöttem, hogy egy régi kedvencről írok review-t.
  Ha egy együttes valóban sokat változott az évek során, akkor az a Snow Patrol. A banda megalakulásuk után kerek tíz évig adta ki egymás után a sikertelenebbnél sikertelenebb demókat és LP-ket, és hogy miből éltek meg, azt nem tudom, de nem a zenélésből, az biztos. Aztán a 2004-es Final Straw után történt valami. Az olyan slágerekkel, mint a Run és a Chocolate, már megnyerték a közönség szívét, így nem volt nehéz dolguk a következő nagylemezzel, a hallgatóság jóindulatúan fogadta, így a 2006-os korong könnyen aratott sikert.
  Lehet érezni a komoly munkát minden dalon, Gary Lightbody-t még soha, egyetlen lemezen, egyetlen számnál sem hagyta cserben már-már legendás szövegírói tehetsége, ez megmutatkozik az olyan dalokban, mint a Set The Fire To The Third Bar (ahol egy női vendégművész is közreműködött, Martha Wainwright), vagy maga a már legendás Chasing Cars, melyben viszonylag kis hangkészletből is csodát varázsolt az együttes.
  A lemez tempója varázslatos, gyorsabb számokat követ egy lassú, aztán megint felpörög, ismét lelassul, és ez ismétlődik, míg a végén megérkezik az Open Your Eyes, melyben habár a refrén igenis el van hanyagolva, egyfajta félig hivatalos lezárása az albumnak. Tulajdonképpen újraélhetjük a lemez apróbb pillanatait a lírai részektől kezdve az instrumentális kibontakozáson át az egyszerű, mélyebb dallamokig, melyek jobban fekszenek Lightbody-nak, de hallhatjuk adottságaihoz képest magasan is énekelni, és a végén ott a "csattanó". Ezután már csak a Finish Line maradt, ami már csak amolyan vasárnapi ebéd utáni pihegéshez hasonlítható.

10/9 - Személy szerint kedvenc Snow Patrol albumom a Final Straw, de nem tudnék második kedvencet választani, hiszen a banda az Eyes Open után még magasabbra teszi a mércét, még többet fejlődik, de valahogy máshogy. Az Eyes Open olyasmi, mint a Final Straw nagytesója, egy megfontoltan felépített lemez, aminek hibáit meg kell tanulni elfogadni, és azokkal együtt élvezni.

szerzői ajánlat:
Make This Go On Forever
 az albumartról: gyönyörű, és tetszik, ahogy a koncerteken is felhasználták a vetítésekkor


Read Users' Comments ( 0 )

Éljen! Legszívesebben az összesféle mosolygós smiley-t leírnám ide (nem fogom), mert komolyan meglepett, de legalább is örömet okozott, hogy ebből a dalból készült el az új klip, és ez lesz a második single.
  Ez egy igen kedves dal, reményteli és inspiráló, a klipje pedig szép lett és egyszerű. Mindig jó ezt a tehetséges skót lányt gitárral a kezében távolba révedő tekintettel látni, olyankor kicsit jobb minden, mégha ilyen borús is az idő, mint most, mert akkor mégis olyan érzése van az embernek, hogy a zene lehet őszinte is.

  Hacsak nem áll össze Gagával, nagy jövő áll Amy előtt is.

  Tulajdonképpen 10/9, ami 10/10, egy rossz szavam sincs az összeállításra, szeretem és kész.
  A single május 10-én jelenik meg. 



Read Users' Comments ( 0 )

Mostanában kevés VH1-et nézek, de hallom innen-onnan, hogy nem is igazán érdemes, hiszen alig lehet már jó dalokat hallani. Én ennek nem nagyon örülök, a VH1 volt az utolsó "mentsvár"-am, ha lehet úgy mondani, a VivaTV-k és MTVHungary-k között. (persze ezek közül is magasan a VH1 viszi a pálmát)
  Szóval a minap belenéztem, mi most a "Top Pop", minek kell örülni, meg mit kell sztárolni. Egy ideig azt sem tudtam, egyáltalán kéne-e írnom erről, mert egy ilyen listával túl sokat nem tudok kezdeni.

10. Owl City - Fireflies 

  Komolyan, mi baja van mindenkinek? Ez a dal nagyon aranyos volt az első tíz hallgatáskor, mostmár inkább csak eszméletlenül idegesítő. És nem csak az, hogy Adam Young olyan átlátszóan próbálja meg a cérnavékony hangjára ráerőltetni az érzelmeket, hogy a bicska kinyílik a zsebemben, hanem hogy tényleg elég egy ilyen gyenge synthpop produkciót a képernyőre nyomni, hogy aztán hetekig mindenféle listát vezessen? Elkeserítő.
  10/3

9. Scouting for Girls - This Ain't A Love Song 

  Először azt hittem, Keane (bocsánat), aztán megszólalt az ének, és utána kellett néznem a bandának. Komolyan ez minden, amit a brit könnyűzene tud adni? A britpop és a brit alternatív zene mindig is a kedvencem lesz, és pont az ezen műfajok képviselői miatt hittem azt, hogy a mai pop tud valami olyat produkálni, ami tényleg időtálló, maradandó, vagy legalább egy kicsit is slágergyanús, de úgy tűnik, ez (már) nem így van. A Scouting for Girls is csak egy a többi közül, és ezen a londoni akcentus sem segít.
  10/3

8. Ke$ha - Tik Tok 

  Azon gondolkodtam, hogy talán az Amerikai Egyesült Államok úgy berágott Kanadára Justin Bieber miatt, hogy eleresztették ezt az agyatlan libát, aki most részegen ugrál, indiánnak meg bohócnak kifestve nyávog és ebből ezentúl ebből neki majd jut pénz drogokra. De legalábbis piára. Merthogy zeneileg ez nulla, az is biztos, csak azt nem értem, hogy ezt miért nem veszi észre senki?
  10/1

7. Plan B - She Said

  Azt mondom, egy ilyen rossz kezdés után legyünk elnézőbbek Plan B-vel (azaz Benjamin Paul Ballance Drew-val), hiszen ha férfias hangja nincs is, saját stílusa valamennyire van, és ebben a felhozatalban az énekes-rapper produkciója frissítőleg hatott, szerintem a klip is aranyos a csettintgető esküdtszékkel és a táncoló őrrel.
  10/7 

6. Rihanna - Rude Boy

  Úgy tűnik, minden énekesnő életében eljön az idő, mikor arról kezd el dalokat írni, hogy mennyire szeretné, ha megdugnák. Rihannának most jött el az idő, mikor Lady Gaga sokkal népszerűbb nála, és Christina Aguilera is kezd berágni az új "csillagokra", és ő is eladja magát a zeneiparnak. Sajnálom, ami Rihannából lett, egy aranyos r'n'b énekesnek indult, aki habár sosem volt a kedvencem, mindig úgy gondoltam, hogy egy tehetséges énekesnő. Ezek után szeretném visszavonni ezen kijelentésemet.
  10/2 (azért a kettő, mert okos és ravasz a dallama, percekig bentragadt a fejemben)

5. Usher - OMG

  Először is: OMG, ez a pasi még él egyáltalán? Jó tudni. Másodszorra, húdeeredeti. Harmadszorra: Azt hiszem az első pár taktus után elment az életkedvem, annyira erőltetett (mégis erőtlen), tehetségtelen és semmi ez a pasi, hogy legszívesebben felkötném magam. Remélem, jól megél ebből az idomtalan vonaglásból.
  10/1 

4. David Guetta feat. Kid Cudi - Memories

  Lenne pár kérdésem: Ki az a Kid Cudi? És ki ez a David Guetta? És miért engedték őket valaha is bármilyen stúdió közelébe? David Guetta nagyon igyekszik, hogy ő legyen az új Timbaland, és ha ez valaha is össze fog jönni, az azért lesz, mert ma már teljesen máshogy születnek a legendák, mint régen. Régen egy legenda már legendának született, meg volt írva, hogy egyszer nagy lesz, ma már bárki nevét a kőbe lehetne vésni, azok, akik ennyi zenei tartalommal boldogak, azok nagyon örülnek, hogy David Guetta zenél. Én nem.
  10/1

3. Justin Bieber - Baby
  Miért? Komolyan, ha még el is ismerném (nem fogom, mert nem az), hogy valamilyen szinten cuki ez a kisfiú (tizenhat éves, vagy mennyi, tizenháromnak néz ki), az máris azt jelenti, hogy harmadik a Pop Chart-on? Mert akkor félek attól, mi jön ezután. A csávó olyan szinten nem tud énekelni, hogy borzalom. Hangja az van, mittudomén, lépjen fel Ki Mit Tud?-okon, vagy állítson május fát, és énekeljen az alatt. VAGY tanuljon meg helyesen hangokat képezni, saját dalokat írni (melyek szókincse kicsit messzebb nyúl annál, hogy "baby", "oooh" és "noooo"), ezután jöjjön vissza. Egyszerűen nem értem, az ilyenek hogy juthattak lemezszerződéshez.
  10/1

2. Black Eyed Peas - Rock That Body
Van egyáltalán olyan hang ebben a számban, amit nem dugtak be egy auto-tuning masinába? Kétlem. Én elismerem, hogy Fergie-nek nagyon jó hangja van. Komolyan, erőteljes, szép hangterjedelemmel, alkatához képest nőies, de mikor összeáll ezzel a három bunkóval, és nyomják ezt az elektronikus szemetet, kedvem lenne ólmot önteni a fülembe. Ritmusos, bulizós dal, de nem érdemli meg, hogy a nap huszonnégy órájában ezt hallja a nép.
  10/2 (nem tudom, miért a kettő, talán nem akarom ennél is jobban lerontani a végső átlagot)

1. Lady Gaga feat. Beyoncé - Telephone

  Nem is tudom. Szóval a büszkeségem azt diktálja, hogy húzzam le, mint a sz*rt, közben pedig nem fogom tudni, mert ez egy jó dal. Nem az az egetrengető popsláger, de egy dallamos szám fülbemászó szöveggel, és két nem akármilyen hanggal (mert valljuk be, az Úr mindkettejükkel kegyes volt, mikor a jó hangokat osztogatta). A probléma ott kezdődik, hogy egy ilyen ocsmány klip után képtelen lennék hallgatni ezt a dalt, és nem a meztelenkedésről van szó, vagy a kiforduló szemekről, nem, egyszerűen csak borzasztóan van megrendezve, Beyoncé és Lady Gaga színészi tehetsége NULLA, és akármilyen nagy feneket keríthetnek neki, ez a videó akkor is jellegtelen és undorító.
  És nem tetszik, ahogy Beyoncé tönkreteszi a stílusát.
  10/4 - Ennyire futotta.

  Nagyon szomorú vagyok. Eddig sem volt a kedvenc chart-om ez, csak egy pillantást kell venni az első review-ra, amit még régebben írtam, de most még rosszabb, hiszen ez a lista többnyire valóban rossz dalokból tevődött össze. És ez szomorúvá tesz.
  Átlagban 2,5, mintha számítana valamit.


Read Users' Comments ( 0 )

"...i made my slow way home limping on broken bones..."
  
Talán szégyellnem kéne, hogy Chris Carabba neve teljesen ismeretlen volt számomra, mikor a floridai banda legutóbbi lemezét letöltöttem. Nem fogom, de talán kéne.
  Aztán utánaolvastam, és legnagyobb meglepetésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a bátortalan, flannel-inges fiú egykor az eredeti emo műfaj úttörői közé tartozott, most pedig, a harmincas évei közepén fiatalos hanggal és attitűddel énekel a szerelemről, meg minden egyébről, amiről a mai pop-rock együttesek nagy része.
  A kezdő track már nagyon erős, számomra a legerősebb is. A Get Me Right olyan elsöprő erővel jött, hogy sokáig nem is tudtam végighallgatni az egész lemezt, az ötödik, hatodik dalok után mind azt mondtam, "a fenébe ezzel, nekem a Get Me Right kell". A gitárok talán nem túl komplikáltak (egyik dalban sem), de tökéletesen illenek ehhez az elszállós, költői szövegekhez. A későbbiekben aztán csökken a rózsaszín és a cukormáz mértéke a dalokban, de azt hiszem, a téma a legutolsó probléma, amivel foglalkoznunk kell.
  A Belle of the Boulevard kimagaslik az albumon őt körülvevő dalok közül, egyik másik nagy kedvencem a már említetten kívül. De miért? A dallam, a szöveg, mint túl átlagosnak hangzik Carabba hangjához, ami még mindig úgy hangzik, mintha egy huszonéves, feltörekvő művészpalánta kiáltaná ki világfájdalmát. Vagy ez az időtlenség az egyetlen dolog, aminek sikerült megragadnia engem, vagy különben fogalmam sincs.

  Azonban míg az album elég feltűnően próbálja kerülni a túlzottan csöpögős dalokat, a Hell on the Throat vagy az Even Now le sem tagadhatná, hogy őket már nem az a zenész írta, akit anno megannyian istenítettek, mert egykor az olyan projekttel, mint a Further Seems Forever, elindított valami tényleg magával ragadót az indie és az emo világában. 

10/6 - 
Én azt éreztem, hogy nem áll magabiztos lábakon a dolog, bizonytalan abban, hogy mire akar kilyukadni, mint mikor félúton a mondókádban elfelejted, mi lesz a csattanó.

szerzői ajánlat: Get Me Right
az albumartról: semleges, semmi új, mondhatni



Read Users' Comments ( 0 )

Nemjó. Nem tudom. Nem örültem már annak sem, mikor megtudtam, hogy single lesz a dalból, akkor meg pláne nem, mikor megláttam a klipet.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy gúnyos, ironikus, szarkasztikus dal akar lenni az idióta amcsikról, és ehhez igenis ilyen klip kellett, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy most mennyire földhöz vágna, vagy mennyire borzasztó nagy elégtétellel töltene el, hogy most így megkapták az üresfejű szurkolólányok és a bunkó focisták. Egyszerűen csak van ez a klip, nem csinál semmit.
  Az Obsessions, a Mowgli's Road vagy az I Am Not A Robot klipjeit nézegetve ez nagyon nem lett Marinás.
Kapja a 10/5-öt és nem vagyok boldog.




Read Users' Comments ( 0 )

"...i don't know how more people haven't got mental health problems..."

  Az első gondolatom az volt, hogy ez borzasztóan rossz.
  Aztán eszembe jutott, mit gondoltam, mikor a Made of Bricks-et hallgattam meg először, úgyhogy adtam az új lemeznek is még egy "esélyt". A második első gondolatom ezután már az volt, hogy nem rossz ez, csak borzasztóan kaotikus. Kate hangja lehet erősebb és határozottabb, a hangszerelés is lehet, hogy sokkal kreatívabb és rétegesebb (Paris, Doo-Wah-Doo, Take Me To A Higher Plane), de a dalok csak egymásra vannak dobálva megint csak, nincs rendszer bennük, felépítés, vagy bármi séma, csak számok egymásutánja.
  Ami viszont nagyon tetszett, hogy megmaradtak a kislányos (I've Got A Secret, Early Christmas Present) és az elszállt dalok (I Just Love You More, szerintem ez a "második Play"), a szókimondó számok (Don't You Want To Share The Guilt), meg mikor Kate csak dumál-dumál-dumál és dumál, vagy a Mansion Song, amikor az első perc után feladtam, hogy megszámláljam, hányszor hangzik el a "fuck"-szó.

  Kate Nash nagyszerű munkát végzett eredetiségének megőrzésével. Máig nem találok még egy olyan énekesnőt, aki úgy énekel, mint ő, vagy úgy komponál meg egy albumot, hogy az egyszerre legyen nevetséges, őszinte és elragadó. 
  A lényeg, hogy többedik hallgatás után nincs semmi probléma, a legtöbb dal szerethető és legalább olyan nagyszerű, mint a Made of Bricks-en szereplő számok többsége, egyedül a lemez vége felé lehet észlelni, hogy döcögőssé vált a dalszövegírás (You Were So Far Away, I Hate Seagulls), és ellaposodott a hangulat, de ha valaki szereti az olyan dalokat, mint a Birds vagy a Skeleton Song, az nagy valószínűséggel ezt az albumot is kedvelni fogja. 

 10/7 - az utolsó két szám alatt jelentős mértékű unottság és érdektelenség jelentkezett, ami engem illet, de ettől függetlenül az angol hölgyemény ismét egy jó albumot adott ki.

szerzői ajánlat: Do-Wah-Doo
az albumartról: sokkal jobb, mint az előző - kifejező és jobban passzol a lemezhez


Read Users' Comments ( 0 )

Keane – Night Train EP (2010)

Előrebocsájtom a post nem lesz sem túl rövid, sem kimondottan objektív. Im really sorry. :) Mivel írásra késztetett miután meghallgattam és ultra Keane-fan vagyok még mindig. Szóval. Ezért. 


Itt van(lesz) ;)  az új Keane album(?). Ők EP-nek nevezték el, 8 számos EP. Ok. Inkább már album az. De megértem őket, összejött annyi daluk a Perfect Symmetry Tour-on és elég jók is lettek ahhoz, hogy kiadják egy 2-album-közti időszakban, gondolom ezért rakták a végére hogy EP. Mindegy is ez.

Night Train. Azért ezt a címet kapta, mert sokat vonatoztak a turné során éjjel a nagy Európában:)
Az album dalait a világ több városának stúdióiban vették fel, ahol épp idejük volt erre a szabadnapjaikon 2 gig között.
3 dalban vendégelőadó is énekel, kettőben a szomáliai-kanadai rapper K’Naan valamint egy japán hölgyike, Tigarah.

Túl sok reviewt nem találni (khm, nem is értem ;)), amik pedig megíródtak, pozitív hangvételűek. (Y) Nem. Nem ez a Keane (szakmailag) „legjobb” albuma, de hát nem is ez volt a cél, úgy hiszem xD (Hogy ez is (ahogy az első 3 albumuk) britlista #1 lesz ezt most aláírom…)

Nagyszerű, kellemes, játékos-kísérletező popalbum lett, globális ritmusokkal fűszerezve.
Többféle stílusok keverednek a dalokban, érződik a "világzenei" hatás a dalokon, az albumon is, bár talán a legtöbbjüket a 80-as évek inspirálta. Aki(én) szívesen hallgatja az akkori dalokat, kétlem hogy csalódna a fiúkban.

Úgy látom az első két albumuk és az azt követő hatalmas siker annyira bebetonozta és megkérdőjelezhetetlenné tette a helyüket brithon és a világ zeneiparában, hogy ma már lehetnek bátran olyan kreatívak, amilyenek csak nem szégyellnek lenni.
Ez történt Perfect Symmetry esetén is, és most a Night Train-nel is.
Hallgatom a dalokat és átjön, hogy ezek a srácok „szeretik” egymást (gyerekkoruk óta jóbarátok), szeretnek/tudnak (együtt)zenélni, jó és időtálló dalokat írni, élvezik a kreativitásuk szabadságát és kipróbálhatnak bármit, bármilyen stílust, hisz már „megtehetik”. És mernek is próbálkozni :D

Egyet nem tudok, hogy van-e 2011-re betervezve egy „igazi” új album. Ha igen, a fiúk baromira termékenyek – zeneileg ;) És ez állati jó. Voltak a múltban gondjaik (ld. Tom problémái) de manapság fut az a szekér megint ;)

Hogy a dalokról is ejtsek pár szót. Ha már ez egy review akar lenni:)

1 House Lights – egy alig másfélperces instrumentális nyitótrack, hogy bemutassa, milyen is lesz az album. Ez a dal a csapat bevonuló-zenéje volt a Perfect Symmetry Tour-on, miközben kialudtak a fények.

2 Back in Time – esetleg a következő James Bond film főcímdala kiválasztásakor figyelembe vehetnék az illetékesek ezt a dalt. ;)  Ezt Tom is megemlíti viccesen, a track-by-track videóreviewban.
  No. Srácok, csak nem ez volt a cél? ;)
Szóval totális James Bond-fíling és Keane-rock&roll.

3 Stop for a Minute feat. K’Naan – az album 1. maxija, és az egyik amelyben K’Naan, a szomáliai-kanadai zenész rappel. Vhogy elsőre nem tetszett, mert Keane, de mégsem Keane. És ez zavart. Meg rap. Keane dalban rap. Mi?
De most már egyre jobban tetszik ez a dolog. Jelszó: be creative! Ami sikerült. Kellemes dalocska fülbemászó refrénnel és pozitív üzenettel. 
"And if I stop for a minute, I think about things I really don't wanna know
And I'm the first to admit it, Without you I'm a liner stranded in an ice floe"


4 Clear Skies – az első dal, amit a rádióban lejátszottak az EP-ről, pár nappal előbb ment le a BBC 6-on, mint ahogy a rádió-debütje megtörtént a Stop for… - nak.
  Emlékszem én épp „tavaszolni” voltam és este már YouTube-on hallgattam a dalt és már akkor borzasztóan tetszett (jobban mint a Stop for... :D). Remek bizonyítéka annak, hogy sokféle hangszer is tud jól működni egy dalban (hmmm, vagy nem mindegy kik szólaltatják meg azokat a hangszereket… khm.).
A tapsolás meghatározó rész, aztán előkerül a xilofon is. Kudos srácok! Minél többet hallgatom, annál többet akarom hallani.

5 Ishin Denshin (You've Got to Help Yourself) (feat. Tigarah)Yellow Magic Orchestra dal feldolgozása.
A legkalandosabb története úgy vélem, ennek a dalnak lehet.
Tim egy repülőn dolgozott az ötleten, Rich Washingtonban vette fel a dobokat, Tom Koppenhágában énekelte fel a saját részét, Tigarah L.A.-ben, és a végeredmény a turnébuszban született meg! LOL
A dal. Elektro-pop és nem mondom h. hallgathatatlan, de elképzelhető hogy sokszor fogom skip-elni ha odajutok :) Igazán nem tudok tőle elájulni. 2(3) szó ugrik be, ha hallom: nagyon vicces hallgatni. :|

6 Your Love – ez az a dal, amelyik talán a legtöbb 80-as évekből érkező behatás-sokkot kapta ;), hallgatom és mintha időutaznék a 80-as évek szinti-pop világába. (Y) 
A dalt már az iTunes preview-ban kiszúrtam magamnak, és nem csak azért mert nem Tom, hanem Tim !!! énekli. Mindenképpen az album csúcspontja, csúcsdala, akármilye. (Y)
Kedvencem már most, és ez a későbbiekben sem fog változni.
Tim hangja sokkal puhább és halkabb mint Tomé, nagyon kellemes a fülnek, Tom néha zavaróan fura magas hangokat tud magából kipréselni, hehe. Tim nem tud flikk-flakkokat, de amit tud, azt tökéletesen hajtja végre. ;)
Nagyon remélem hogy kihoznak ebből egy kislemezt, vétek lenne nem megmutatni a nem-Keane-fanoknak is. Mert zseniális dalocska úgy ahogy van. Fantasztikus.
A story: Tom elkezdte felénekelni, de kezdett elmenni a hangja és aznap este koncert volt így hagyták inkább a dolgot... aztán végülis Timé lett a vokál. És jól döntöttek. Hazudnék ha azt mondanám nem érdekel Tom hangjával, de így lett tökéletes. Szóval mégsem érdekel. ;)

7 Looking Back (feat. K'Naan) – viccesen hat a Rocky-theme-re „hajazó” trombitaszóló az elején. Miután túljut az ember az első meglepetésen hogy mi köze ehhez Rockynak, egész kellemes és élvezhető dal lesz. K'Naan ebben a dalban is rappel.

8 My Shadow – nem tudom a történetét, mármint annak, hogy miért került rá az EP-re, a sejtésem, mivel ez Perfect Symmetry (japán) bonus track volt, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptak gondolom a fiúk (nekem az egyik top-kedvencem PS-ről), hogy tán úgy érezték, muszáj ide is rátenni, ne csak bonus legyen a „szerencsés” japánok számára.
Csodaszép Keane-ballada. 
"It's time to make a start , To get to know your heart
Time to show your face, Time to take your place"


10/8, mert a Tigarah-s tracket nem is értem :| és 10/10-es album nincs:)

De az egész albumot abszolút kedvelem és sokszor fogom hallgatni, én nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam!

We've really learned recently to just go with whatever feels right
and not worry at all about what other people's preconceptions
- or even our own preconceptions - of Keane might be.


Ezt Tim mondta a Your Love-val kapcsolatban, de az egész albumra ugyanúgy igaz! :)
Ne törődj vele mit szólnak mások, csináld, ami jól esik! xD

Milyen is lesz/lehet a Keane jövőben?
Infók az alábbi linken található interjúból valók:  http://www.arjanwrites.com/arjanwrites/keane/ 
Tim szeretne egy all-electro-pop (már ő is kezdi ezt, nemár Timmy xD bár, egy próbát megér :P) albumot, vagy egy teljesen akusztikus anyagot összehozni, hisz inspirálóan hatott rájuk a 2008. decemberi L.A.-beli, Live at Largo show, ahol áthangszerelve adtak elő pár dalt. A zeneileg lecsupaszított dalok lehetővé teszik a rajongók számára hogy inkább figyeljenek a szövegek értelmére, mondta ezt Jon Brion a Largo show után, de ezzel Tim is egyetért. 
Bármilyen lesz is a következő Keane-album (electro-pop, piano-rock, akusztikus, 80's pop...),
i think i'll be waiting for them on the railway station to arrive with the night train in perfect symmetry with hopes&fears in my heart even if i were under the iron sea before!
LOL Sorry, de ezt nem hagyhattam ki... LOL :)) 
"im still a victim of Your Love..." 



Read Users' Comments ( 0 )

"...I've got friends in all the right places. I know what they want and I know they don't want me to stay..."

  Az első gondolatom az volt, hogy Rob Thomas találkozik Kurt Cobain-nel, aztán visszafogtam magam.

  Nem hallottam még sok screamo együttest, és a Manchester Orchestrára is talán túlzás lenne ezt mondani, azonban ha már kijelentettük, azt is be kell vallani, hogy habár sok ilyen bandának nem megy jól az őszinte, lélekkiöntős dalok írása, az Andy Hull által vezetett atlantai zenekar remekül megállta a helyét.
  Hull nem törődik sokat a világ gondjaival, a saját életét éli, a saját tapasztalataiból állítja össze a dalait, erről szól az I've Got Friends, a 100 Dollars vagy a My Friend Marcus. Utóbbi dal egy gyerekkori barátról szól, akit az édesapja molesztált, és "most a házam alagsorában lakik", azt pedig még a vak is láthatja, hogy ha az egész banda nem is, az énekes biztosan keresztény (mintha számítana). Az olyan dalokban viszont, mint az In My Teeth vagy az Everything to Nothing egyértelműen megnyilvánul, mi inspirált az album fő témáját. ("Jesus is coming, better act our age...")
    
  Számomra a Shake It Out és az I've Got Friends c. dalokkal kezdődött a szerelem, mert egészen elképesztő, ahogy az albumon egyszerre megtalálhatóak a könnyedebb balladák, mint az I Can Feel a Hot One, és a már-már sikításba áthajló ordibálós dalok, mint a 100 Dollars vagy a Shake It Out és az ízig-vérig indie dalok, például a Tony The Tiger és a The Only One.

10/8 - Komolyan elakadt a szavam az első pár dal után, nem vártam, hogy ilyen jó lesz, de ez a sokoldalú alternatív hangzás az egyedi vokállal és szövegekkel azonnal meggyőzött.
  (szerzői ajánlat: I've Got Friends)


Read Users' Comments ( 0 )