Jon McLaughlin - Indiana (2007)

Az amerikai énekes-dalszövegíró Jon McLaughlinra a rádióban figyeltem fel, mikor a "Beautiful disaster" c. számát hallottam. Ezt a dalt lehet leginkább a sráchoz kötni, mert alig adott ki kislemezt, inkább sorozatokban és filmekben bukkanhatunk rá a számaira. Mindenesetre a debütáló albumáról ejtenék néhány szót.

Stílusában pop rock és piano rock, a számok többségében McLaughlin rengeteget épít a zongorájára, ennek köszönhetően sokat kihozott a számokból, ugyanis az ő hangja nem rengeti meg a földet és nem repeszt üveget, bár átlagosnak se mondanám, de hiányzik belőle a spiritusz.
Ami a 13 számos lemezből megmaradt az első meghallgatás után, az csupán annyi volt, hogy McLaughlin jól zongorázik. Összességében azonban sajnos ez egy tucatalbum. Nem érzem az egyediséget, a változatosságot, és mivel még érdekes hang sincs hozzá, ezért nem fognak rá sokáig emlékezni az emberek (már akik egyáltalán ismerik). Azt azért elismerem, hogy amerikai sorozatok háttérzenéjeként jól funkcionálhatnak bizonyos számok.

A dalokról:
Mint említettem, a legismertebb szám talán a "Beautiful disaster", amely slágerdal a fülbemászó refrénjével, emellé sorakozik fel a másik single, a "Human": e két dal megmutatja az album stílusát, és ennél többet ne is várjunk, mert ez az irányadó vonal végig.
Nem olyan rossz dalok ezek, csak nehéz őket értékelni a "tucatdalságuk" miatt, mindenesetre háttérzeneként jól funkcionálhat a lemez, és örülni kell a sok és hatásos zongorajátéknak.
Azért a két single mellett ismerkedéshez jó a dallamos "Industry", a magas hangokat feszegető "Already in" és a zongorán rohamtempóban skálázó "People" is. Igaz, nem vagyok elájulva ettől a lemeztől, de nem mondanám, hogy rossz dalokról volna szó, csupán nem váltják meg a világot.

Ajánlatként itt van a "Beautiful disaster", ha már egyszer ezt ismertem meg először:



Összegezve: 10/4, a tucatdalok miatt. Kár, hogy az átlagos számok közt elvesznek a briliáns zongorabetétek, több egyedi próbálkozással McLaughlin sokkal többet kihozhatott volna ebből az albumból.


Read Users' Comments ( 0 )

Nem tudom, meddig lesz még elérhető a videóklip, a single majd csak május 24-én jelenik meg, de nekem volt szerencsém már ma megtekinteni a Blood Drool-hoz készült klipet.
  Összesítve: agyf*sz.
  És tényleg, azt tudtuk, hogy egy társadalomkritikus dal, tudtuk, hogy a szövege hülyeség, vicces, fricska és hogy Smith nem is igazán gondolta komolyan, de mikor a preview-t megnéztem a kliphez, nem erre számítottam. Ha nem próbálnám mindannyiszor legyűrni a csitri rajongó énemet, mikor posztot írok ide, azt mondanám, hogy mély és sötét, és odavág, de az igazat megvallva, csalódtam. Nincs semmi baj a rendezéssel, szerintem igazán elkapta a hangulatot a grafika, minden tisztelet a készítőnek (Lennox Brothers), ugyanakkor valamelyest túl szájbarágós volt, a téma pedig klisés.
  Úgy értem, mi azon manapság az újdonság, hogy valaki kiad egy klipet, amiben arról van szó, hogy már születésünktől kezdve satuba vannak fogva a golyóink a kormány által, és a média úgy mossa az agyunkat, hogy észre sem vesszük? - semmi.

  Viszont mivel van még olyan része, amit egyáltalán nem vágok (például a csontváz ló és a szörny Mikiegér), ezért nem vonnék le hosszútávú következtetéseket, mindössze azt mondanám, hogy ha szigorú lennék, nem tetszene.
  Ezzel ellentétben a vége - akármennyire is kedvem lenne felaggatni magam egy fára tőle - nagyon bejött. Mondjuk itt is jobban örültem volna egy balladai homálynak, ha például "hősünk" körül nem látszik semmi, csak szimplán lerogy és sírni kezd, az azt hiszem jobban idegesített/tetszett volna.

10/6 - És rendben van.




Read Users' Comments ( 0 )

Ha már a Record Store Day-nél beszéltünk, említsük meg, hogy a blog személyes kedvence (amit ezennel kimondtam, úgyhogy ne is próbáljátok ránk fogni, hogy titkolnánk) is részt vett az alkotásban, és a zene tiszteletében, így közel 500 példányban bocsátották áruba legújabb dalukat, melyet már egy ideje élőben is játszanak (és hihetetlen jól hangzik), és Last Day a címe.
  Talán szükségtelen említenem, hogy veszik, mint a cukrot.

 szó se róla, a szívem szakad meg, amiért erről (is) lecsúsztam
(a kép a hivatalos oldal fórumáról van)

  Mivel a Szerkesztőség (kickass szóvicc - nem.) tisztában van vele, hogy csak rajongóik egészen kis töredéke lesz képes hozzájutni a bakelitekhez, ezért beleegyeztek egy videó kiadásába, melyben felvételeket láthatunk élő koncertekről, és próbákról.

  Szerintem teljesen okés egy live footage-es videóhoz képest. A Bones-t még nem veri, de korrekt.



Read Users' Comments ( 0 )

Record Store Day

Úgy gondoltam, eléggé releváns egy zenei blognak erről is posztolnia, úgyhogy íme:

  A zenei világ ma tartja a Record Store Day-ként nevezett napot, melyen a független zenei üzletek és különböző előadók, művészek összefognak és együtt ünneplik a zenét. Hogy milyen formában? Rengeteg exkluzív, csak erre az alkalomra írt dalokat adnak ki limitált példányszámú bakeliten, CD-n, és szerte a világ országaiban ingyenes koncerteket adnak a résztvevő zenészek, a Blur például hét év után csak az idei Record Store Day alkalmával adott ki új dalt.

  A "rendezvény" története mindössze 2007-ig vezethető vissza, de az idein a megszokottnál több előadó is részt vesz a mozgalomban, többek között élő fellépésekkel a Frank Black, Exene Cervenka, Angie Stone, Jason Derula, Alice In Chains, Mastodon, Josh Ritter, HIM, Slash, Sick Puppies, Care Bears on Fire, és Emmylou Harris, megközelítőleg (előadónként ;)) 150 exkluzív új dallal a következőktől: John Lennon, Editors, Bruce Springsteen, Devo, Flaming Lips, Gogol Bordello, Built to Spill, The Gorillaz, The Rolling Stones, LCD Soundsytem, Terrible Things, Ani DiFranco, Hold Steady, Muse, Credible Threats, Modest Mouse és Josh Ritter.



Read Users' Comments ( 0 )

"Oh my god, you look just like Shakira! No, no... you’re Catherine Zeta!! Actually, my name's Marina..."

  Nem győzöm elégszer kihangsúlyozni, hogy egy női előadónak nagyon nehéz dolga van nálam, de - ha ez számít valamit - nem lehetetlen meghódítani engem sem, tökéletes példa erre Ellie Goulding, Amy MacDonald, Kate Nash vagy Emilie Autumn, akik mindenkori kedvenc női zenészeim. Ha már szó esett Ellie Goulding-ról, megemlíteném azt is, hogy általa találtam rá Marinára, a félig görög, félig wales-i énekesnőre, aki habár mindenhol hasonló előadóként van emlegetve Ellie mellett, szerintem semmi közös nincs bennük.
   Marina Diamandis - avagy az új Kate Bush (én nem értek egyet ezzel a megnevezéssel) - nem származik szegény családból, nem derültek ki az életéről "véletlenül" sokkoló tragédiák, és mégis egy remek, tehetséges énekesnő vált belőle, aki három single-lel, egy önálló albummal, és több videóklippel is büszkélkedhet.

  Az album főleg a zongora köré épül szintis hatásokkal és elragadó basszussal (Rootless), valamint fura, vicces hanghatásokkal Marinától (Mowgli's Road). Az énekesnőnek amúgy félelmetesen magas hangja van, ugyanakkor természetesen, nyersen, néha már idegesítően profin képezi a mélyebb hangokat is (Girls), emellett pedig tud még rekedten sikoltozni is (The Outsider), vagy már-már áriázásba áthajlóan énekelni (I am Not a Robot).
  El tudom képzelni, hogy azoknak, akiknek a Florence+The Machine hősnőjének hangja nem tetszik, azoknak az is ellenszenves lesz, hogy Marina ennyire rettenetesen sokat affektál, de szerintem ez mind az érzelmek, indulatok kifejezésének eszköze, és valahogy mindig is vonzódtam a lökött énekesnők zenéjéhez.
  A dalok szövegileg mind egyfajta önkifejezés köré csoportosulnak, van itt minden, álmok elérése (Are You Satisfied), társadalomkritika (Hollywood), szerelem (Obsessions), valamint görbe tükör és őszinteség is (Oh No!).

10/8
- Egy kicsit féltem az albumtól az elején, mert nem éreztem az I am Not a Robot féle elsöprő energiát/kedvességet az első dalokban, de végül az egész album alkot egy egységet, egy egyéniséget, és remélhetőleg egy ígéretes és sikeres jövőt.


Read Users' Comments ( 0 )

Ennek a dalnak már bérelt/bélelt helye volt a szívemben már akkor is, mikor a címét sem tudtam, és az adrenalintól teljesen feltüzelve nagyjából a felére nem is emlékeztem a banda Millenárison adott koncertje után. Később a stúdió verzióban sem kellett csalódnom, és miután a You Don't Know Love single lett - bár kicsit csalódva -, belenyugodtam, hogy a Blood Drool bizony sosem lesz az. 
  Tévedtem.
 A napokban kijött a teaser, sneak peak, vagy ahogy nevezni akarjátok a vicces című/hangszerelésű/szövegű dalhoz, és ha szabad megjegyeznem, számomra elképzelhetetlen volt, hogy ne animációs legyen, és ne valami társadalomkritikus, szürrealista, beteg agymenést toljanak az orrunk alá a készítők. Eddig tetszik.
A single amúgy május 24-én jön ki, két - eddig nem hallott - B-side-os dallal együtt.



Read Users' Comments ( 0 )

Az angol hölgy új lemeze alig nyolc napon belül kerül a polcokra, ezt beharangozandó érkezett meg az első single is az albumról, mely a Do-Wah-Doo címet kapta. 
  Mivel Kate Nash-t már jó ideje nem tudom kiismerni, ezért megpróbáltam rétegeire bontani ezt a dalt és a videóklipet is, mire egészen kellemesen kellett csalódnom.

  Hangszerelésileg remek szám, minden van benne, trombita, egyéb fújósok, jazz ritmus, a megszokott ütemek,emellett ott a fülbemászó háttérvokál, a "pammparamm"-ozás és megkaptuk az albumonként legalább egy kötelező káromkodást is, ezúttal a "bitch" formájában.
Szövegileg csalódtam, mert elég bugyuta, de aztán a dallammal, a tartalmával együtt végülis kiderül, hogy mindössze arról van szó, hogy Kate Nash játszik a gondolataival és velünk. (szerintem a legjobb, hogy előző lemezének Mariella c. számával kapcsolatban találhatunk ellentéteket, és ezek a kis rejtett utalások teszik frissé és játékossá az egészet)
  A kliphez annyit fűznék hozzá, hogy tündéri. Kate Nash sosem volt tökéletes nő, kicsit szeplős, kicsit duci, nem is kifejezetten szép, de ahogy táncikál és megtestesíti az igazi "béna lányt", az feltétlenül egy szerethető része a videónak.
  Én 10/7-et adok, mert a Foundation és a Mouthwash mellett labdába sem rúghat ez a dal, mint single.




Read Users' Comments ( 0 )

Editors Pozsonyban!

  Ezt az eszméletlenül hosszú negyven napot végre a megérdemelt koncert követte, és már a poszt elején annyit megmondhatok, hogy minden pénzt és fáradságot megért.
  A brit post-punk revival/indie/electronic indie együttes teljesen kitett magáért. Míg a Szigetes koncertjükről azt lehetett hallani, hogy nem volt elég személyes (egy fesztiváltól mit is vár az ember), a Millenárisos fellépésükről pedig, hogy mivel ülős volt és az MTV szervezte, nem is a közönségnek, sokkal inkább a kameráknak szólt, és míg ezekben akár még igazság is lehet, kétlem, hogy a pozsonyi koncertjükben bárki is találna bármi kivetnivalót.

  A szervezés megint kissé gyatrára sikerült, a venue változás jogát persze fentarthatja bárki, csak erről még értesíteni is kéne megfelelően az embereket, az egyik ismerősömhöz például egy nappal a koncert előtt jutott el a hír, hogy a Duna másik oldalán, egy színházban lesz a gig.
  A bejutás különben simán ment, ruhatárral, segítőkész személyzettel és egy rakat eladó Editors-os cuccal. Mikor beengedtek minket, másodpercek alatt megszálltuk a terepet, ami amúgy egészen csinos volt. Mivel egy színházról van szó, voltak ülések és álló helyek is, mi egész jó helyet fogtunk ki a második, már-már első sorban. 

  Az előzenekar nem a beígért The Strange Death of Liberal England volt, hanem egy szlovák együttes, a Diego, és habár a hangosítás nem volt éppen kifogástalan, én jól szórakoztam, hiszen egy minőségi fellépést csodálhattunk meg egy csapat lelkes és igazán ügyes fiatalokból álló bandától, akik engem teljesen koncert hangulatba hoztak. 
  Ezután egy háromnegyed órás feszült várakozás következett, majd megérkezett a főattrakció. 
  Tapasztalt rajongó lévén már kismillió élő felvételt végignéztem, és gondolom csak azért tűnt ez tökéletesnek, mert végre én is megint ott lehettem, de tényleg érezni lehetett, hogy minden tag élvezi a show-t. Folyamatosan mosolyogtak ránk, még az énekes Tom Smith is, aki pedig nem arról híres, hogy sokat kommunikál a közönséggel.

 (a kép nem a miénk, >>innen<< van)  

  Ez lenne a setlist. Szerintem igazán korrekt, az első két albumról öt-öt számot játszottak, a legújabbról hatot, valamint három dalt, amit vagy nem adtak ki hivatalosan, vagy bónusz track, vagy új, ami nagy meglepetésként ért.
  Borzasztóan sajnáltam, hogy a tavalyi turnéval ellentétben idén nem játszották el az új lemez minden track-jét (az A Life As A Ghost-ot a Like Treasure-ért, a Bullets-et pedig a The Boxer-ért cseréltem volna le egy másodperc alatt), viszont közben csak egy pillantást kell vetni az olyan gyönyörűségekre, mint az Escape the Nest, a Lights, a Blood, vagy a Smokers, ami persze most sem maradhatott el, és máris betölti az ember szívét az a jóleső melegség, amit az olyan együttesek idéznek elő, akiknek tényleg mindenük az élő fellépés, és a rajongók kielégítése.

  Számomra az est fénypontja a ráadás alatt következett be, mikor egy kisebb szünetet követően (mely során véletlenül került egy kisebb pohár alkohol tartalmú folyadék a zongorára) Tom Smith sétált be és ült le a zongorájához, hogy előadjon egy olyan ritkaságot, amit No Sound But The Wind néven ismerünk. Már feladtam a megfelelő jelzők keresését, egyszerűen csak szép volt.

készítette: én, aka Tia ;)

  Az utolsó számnál aztán még annál is többet beleadtak a fiúk, mint addig, és habár gitártörés nem volt - hiszen az nem az ő stílusuk -, épp eléggé fel lett mindenki tüzelve ahhoz, hogy abban a másodpercben hiányozni kezdjen a banda, hogy elhagyták a színpadot. A Fingers in the Factories méltó zárása volt ennek az estének, hallhattunk váratlan, de remek dobszólót Ed Lay-től, hiszen mégiscsak kis ember nagy tehetséggel, Chris Urbanowicz megmutatta, milyen az, ha tisztességesen hozzányúl ahhoz a gyönyörű Rickenbacker-hez, Russell Leetch kipengette a lelket is a basszusgitárjából, Tom Smith-nek pedig szavak nélkül is sikerült a tudomásunkra hoznia, hogy igazán hálás a szeretetért, amit az alig négyszáz ember adott neki közel másfél órán keresztül mindenféle elképzelhető módon.

  A zárást követően voltam olyan furfangos/pofátlan, hogy az egyik pakoló emberkétől kikönyörögjem Chris Urbanowicz pengetőjét (ki tudja, talán azzal varázsolt az Escape the Nest alatt), amit aztán sikerült aláiratnom is vele.


  Bizony, ezután a turnébusz mellett "összefutottunk" az együttes tagjaival, és ha nem lett volna elég, hogy a színpadon tökéletes koncertet adtak, egy személyes találkozás során megmutatták, hogy nem hősök, vagy istenek, hanem csak négy elképesztően kedves, jófej (és nem utolsó sorban hullafáradt) ember, akik szívesen elcsevegnek pár percig bármelyik rajongójukkal.

 Na igen, Ed elvesztette a tollunkat, úgyhogy Tomnak már csak ez maradt.
Amúgy nem Ed vesztette el a tollunkat, de miatta történt, mert ott jófejkedett körülöttünk, és összezavarodtunk x)

  Csakis pozitív dolgokat tudnék még mondani az együttesről és a koncertről, de túlozni nem akarok, meg hosszúra nyújtani sem, szóval csak annyit így végezetül, hogy bármikor töltenék ismét negyven órát ébren, járnám le megint térdig a lábaimat, és tölteném az éjszakát vasútállomások lépcsőjén, ha ez azt jelentené, hogy láthatom ezt a négy fantasztikus srácot a színpadon játszani. 

 a képet Myra, a blog egy másik írója készítette


Read Users' Comments ( 0 )