Na, úgy történt, hogy az öt szerkesztő (ééértitek, EDITORS) közül négy ellátogat Tom Smith-hez és sleppjéhez Pozsonyba egy koncert erejéig, és gondoltam, beposztolom, mivel zene, meg úgyis erről az együttesről született a legtöbb bejegyzés eddig (meg majd lesz utána review, ahogy a Millenáris után is volt). 

  Ha esetleg bárkit érdekel még, itt lehet jegyet venni (szlovák oldal, de elég egyértelmű :)):

>>itt<< 


Read Users' Comments ( 2 )

Shakira - Gypsy *videóklip*

Hadd mondjam meg nektek, mennyire nem vagyok Shakira legújabb albumának fanklubjában. nagyon De azt hiszem, ennyit a szubjektív véleményről, már öt éve imádom Shakirát, de ez ugye nem nagyon jött neki össze. Legyen is mindegy, most megjött az új klipje, ami az albumon a folkosabb vonalat képviselő dalból, a Gypsy-ből készült. A dal rendben van, főleg a szövege tetszik, a felépítése kicsit unalmas, vontatott már a végére, a klip meg olyan... nem is tudom, La Tortura-s, csak itt most Rafael Nadal, a "megatehetségű spanyol teniszező" lépett a szexi statiszta szerepébe.
  Nem kell feltétlenül tetszenie, szépen megrendezett klipről van szó, 10/6.



Read Users' Comments ( 0 )

Thicke - A beautiful world (2003)

Nem igazán kalandozom az R&B világában, de egyszer egy barátnőm javaslatára megismerkedtem Thicke debütáló albumával. Aztán meg rájöttem, hogy egy olyan összerakott lemezzel van dolgom, hogy csak na, elejétől a végéig és oda meg vissza imádom.
Thickét (illetve az első albuma után gondolt egyet, és a rendes nevén, azaz Robin Thicke-ként folytatta) eléggé egyedi torokkal áldotta meg az ég, bár megérteném, ha sokan kissé vinnyogósnak meg nyekergősnek tartanák, de ezekhez a számokhoz nagyon is passzol az ő már-már irracionálisan magas hangja. Amúgy dalszövegíróként és producerként is jegyzik, más előadók albumaiban is közreműködött, ennek eredménye három Grammy.

Szóval összeségében egy R&B/soul stílusú albummal van dolgunk, egytől eltekintve élvezet volt hallgatni az összes számot, hiszen Thicke nagyon jól használja különleges hangját a stílus adta lehetőségekben. Mindenki megtalálhatja a hangulatának megfelelő dalt, hiszen van itt gyors és lassú szám is, kombinálva sokféle hangszerrel, hogy ne hiányozzon semmi. Itt minden egyedi, semmi tucatritmus, csak arra figyelhet fel az ember, hogy hoppá, egyik dalnak sincs köze a másikhoz, mert teljesen különállóak és összetéveszthetetlenek.

Akkor a számokról:
Legelőször a "When I get you alone" c. dalt hallottam tőle. Maga a nóta igazán vicces, hiszen Thicke Beethoven 5. szimfóniájával ötvözi ezt a dalát, és ebből valami hihetetlenül egyedi és szokatlan egyveleg lett, nagyon jó értelemben. A másik single a "Brand New Jones", amely szintén hallgatóbarát, hiszen olyan kis tapsolós, táncolós, éneklős, szóval ki ne szeretné, ezt lehet megismertetni a néppel.
Na igen, az ismerkedés.. Még véletlenül se a "Suga Mama"-val kezdjetek, mert még a végén menekülés lesz belőle. Ebben a dalban kiveri a biztosítékot a hangjával, volt, hogy azt hittem, egy szájharmonikát fúj, pedig ő nyekegett. Plusz maga a szám is elég őrült, a közepén nem is igazán lehet ritmust felfedezni, de épp a különcsége miatt szerethető.

Említettem, hogy mindenféle hangulatra van valamije ennek az emberkének. A gyorsabb dallamokra vágyakozóknak ott van pl. a "Lazy bones". Nekem csak amolyan dzsungel-dal, mintha őslakosok énekelnének üstdobokkal karöltve, plusz hozzájuk csapódott Thicke, és "tüptürüp"-özik velük (na meg először valamiért azt hittem, hogy "jungle" van a refrénben). Aztán ilyen pörgősebb dal még az "I'm a be alright" is, ahol ismét jön a tapsikolás, na meg a magas hang, mely végig uralja a dalt, és tudatosulhat bennünk, hogy igen, Thicke tud valamit. A "Flowers in bloom"-ban a dob (vagy dobgép? nem vagyok otthon az ilyesmik felismerésében..) kapja a főszerepet, adja a ritmust, és a végeredmény egy pörgősebb ballada. A "Flex" pedig kicsit rockosabb lett, hogy még vegyesebb legyen az album. Itt gitárszólók is helyet kaptak a háttérben, de azért az alap megmaradt az R&B-nél.

De hogy be tudjunk lassulni, kaptunk jópár ilyen jellegű dalt is. Rögtön ott a nyitás, az "Oh, shooter" (ebből duett is készült Lil Wayne-nel, de szörnyű, legszívesebben eltiltanék tőle mindenkit), melyet hallgatva amolyan dülöngélős érzés tört rám, persze az alapritmus az oka, de így a jó. Megint jövök a viccességgel, de ez azért van, mert Thicke sokszor játszik a hangjával, és amikor ennek a dalnak kb. a felénél amolyan kisgyermek-stílusban belebeszél a dallamba, az emlékezetes maradt számomra. Aztán van nekünk egy "The stupid things"-ünk, mely egyértelműen a legszebb ballada az albumról, egy szál zongorával alkot (nálam legalábbis) marandót az énekes. A "Vengas conmigo"-ban vegyíti az angolt a spanyollal, és a dal hangulata engem simán elrepített Spanyolországba, el tudnám képzelni, ahogy sombreróban énekelnek a tűz körül az emberek. A "Make a baby" szerintem mosolyt csal az arcra az akusztikus gitárral és a lassú-gyors váltásokkal, meg részeg énekesekre emlékeztető dalolászással, a "She's a gangsta" dobkezelése pedig olyan érzést kelt bennem, mintha tevegelnék a sivatagban, vagy bólogató kutyát játszanék a kocsiban (fura asszociációkat idéz elő ez az album). A záródal a "Cherry blue skies", melyben vannak altatódalra emlékeztető átvezetések és magas hanggal nyújtások, a végén meg kicsit Michael Jackson-osra veszi a figurát a kiáltásaival.

Ami egyáltalán nem maradt meg, az "A beautiful world", mindig eltekertem, és sehogysem akart megmaradni a fejemben, és hiába hallgattam meg most is, túl lassú egyszerűen, óriási kakukktojása az albumnak.

Ajánlatként jön a "When I get you alone", mert én is emiatt kedveltem meg, és érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést.



Összegezve: 10/9,5 simán, a maga stílusában kiemelkedőnek tartom ezt az albumot, és azt hiszem, össze fogom szedni magam a többi lemezéhez is.


Read Users' Comments ( 0 )

Egészen pontosan nem tudom, hogy single lesz-e a dal, de leak-nek leak, nekem meg tetszik, úgyhogy gondoltam, megosztom veletek. Kicsit visszatért az akusztikus gyökerekhez (ééértitek, root), az elején meg is ijedtem, hogy unalmas lesz, de a fele körül beerősít, és ismét egy klasszikus MacDonald-dalt kapunk, energikus, fülbemászó, érett. 10/7, mert nem akarok elfogult lenni, és mert az eleje tényleg gyenge.



Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy azt mondtam, nem áll jól Hayley Williams-nek, ha túlságosan keménykedik, de ez azért már túlzás. Olyan... rózsaszín ez a videó, és olyan alap, hogy kínszenvedés volt végignézni. Alapból sem valami erős track ez, szövegileg eléggé közhelyes, felépítésben is kiszámítható, egyszóval nemtetszik. De persze legyen 10/5, mittudomén, úgy értem, gondolom, akinek bejött az album, annak egy igazán jó klip, meg annak úgyis mindegy, nem igaz? :)



Read Users' Comments ( 0 )

Josh Groban - Awake (2006)

"...where is that old friend gone, lost in a February song..."

  Josh Groban napjaink (ki merem mondani, aztán cáfoljatok rám, ha tudtok) legértékesebb, legígéretesebb és legtehetségesebb popzenésze. És itt le is zárhatnám a review-t. De nem ússza meg ennyivel. :)
  Josh Groban munkáit kisebb-nagyobb kihagyásokkal hallgattam csak, de most a review kedvéért az Awake-en túl is végeztem egy kisebb kutatómunkát, régebbi dalokat is hallgattam, koncertek, estébé (nagyon élveztem). Az amerikai-orosz-norvég mindenféle felmenővel rendelkező (amúgy zsidó) zenész egy rendkívül technikás énekes. A régebbi dalokhoz képest ezen az albumon sokkal feltűnőbben, színesebben használja a hangját, élveztem a fejhangokat, az orrhangokat, remek időzítéssel alkalmazza a hajlításokat, halkításokat, egyszóval (majdnem) tökéletes.
  Azt a stílust folytatja, amivel milliók szívét meghódította, közben a mainstream popban is mélyebbre merül, és alkot igazán könnyen hallgatható dalokat (easy listening, akár műfajként is illene rá), egyszerű érzelmeket közöl a spanyolul/olaszul/angolul nem tudó rajongóival, lerí róla, hogy a hangja a mindene. 
  Sokszor viszont elcsúszik egy-egy helyen, értem ezalatt azt, hogy nehéz, még egy ilyen jól képzett hangnak is, hogy át kell adni a megfelelő érzelmeket a hallgatónak, de közben kőkeményen meg kell felelni a műfaj elvárásainak, különben könyörtelenül lehúzzák a kritikusok, akik csak arra várnak, hogy hibázzon.

  Ezzel kapcsolatban az In Her Eyes és a Solo Por Ti körül voltak kisebb problémák, de kárpótolt mindenért a So She Dances, a February Song, a You Are Loved, az Awake és még fél tucat lélegzetelállító dal, amik mind Groban zseniális zeneszerzői képességeiről adnak tanúbizonyságot (és választásainak helyességéről is, hiszen az album elkészítéséhez olyan producereket gyűjtött maga köré, mint Imogen Heap, Marius De Vries, Guy Sigsworth, Eric Mouquet, Glen Ballard és David Foster, utóbbi az úriember előző lemezein is közreműködött).

10/9, ritka az ilyen csodás zene.
Now or NeverFebruary Song, ezek lennének az ajánlásaim :) (habár engem már a Mai levett a lábaimról)


Read Users' Comments ( 2 )

Hiába akarok, nem tudok objektív lenni, nem annyira, mint szeretnék, ugyanis ez a dal volt az első, amit a denveri piano rock bandától először hallottam, valamint egyéb kellemes emlékek is fűznek hozzá. Ezért lehet, hogy első nézésre csak a vihogásig jutottam el, másodszorra viszont már próbáltam komolyan szemlélni a videót.
  Lassacskán leesett, hogy azok ott lengedező videókamerák, és habár nem vagyok híve az ilyesféle klipeknek (The Veronicas - Everything I'm Not ugrott be először), ez valami hihetetlenül aranyos (köszönjétek Patrick Meese kisfiús bájának), valamint az az érzés is könyörtelenül a magáévá tett, hogy ha bármikor szakítanom kéne ezzel a kedves fiatalemberrel, akkor az történjen így. ;)
  Habár az alapokat az énekes, Patrick Meese vázolta fel a tagoknak, a rendezést az ötlet után Ryan Bartley vette át a Ghost Town Media-tól (ugyanezen cég emberei karolták fel Meese-éket a Next In Line videó elkészítéséig is).

Az ötlet nem valami eredeti, de hangulatos nagyon, és mindig jó szemmel nézem, ha kisfiúk keménykednek és törnek hangszereket, úgyhogy 10/7




Read Users' Comments ( 0 )

"...my good intentions led me the wrong direction, oh, I thought that you were my friend..."

Mivel a héten nem nagyon lesz időm írogatni, gondoltam, ma kicsit előredolgozom, és az All The Plans után a The Heyday-ről is alkotok egy re-review-t. Az első és eredeti bejegyzést >>itt<< olvashatjátok. De inkább ne. Túl sokat beszéltem akkor mindenféle lényegtelen dologról, de mostmár tisztábban látok. *mosoly*

  A The Heyday egy remek Denver-based zongora pop/rock együttes, akik debütáló lemezükkel habár sikert nem értek el, megannyi indie-kedvelő kislány szívét hódították meg. Az együttes erőssége Randy Ramirez szemtelenül magas és erőteljes hangjában lakozik, kicsit az Augustanás Dan Layus-éhoz hasonlítanám, hasonló hangfekvés. A számok nagytöbbségében piano rock-ként is megállnák a helyüket, de sok benne a gitárcentrikus poprock és nagy meglepetésünkre is az az édes slow rock is, amit annyira kedveltünk a 90-es évek végi rock-ban (Lights Camera Distraction). 
  A Meese-hez hasonlóan a The Heyday is sokkal inkább dallamilag hódít (Empty HandedMatter of TimeWhere I Want To Be), mint hangszerelésileg. Segítenek elképzelni, milyen lehet egy koncertje a bandának, ahol csak egy tucat ember van jelen, mindenki együtt énekel, és alapjában véve jól érzi magát.

  Ez a The Heyday, se több, se kevesebb, egy csapat jókedélyű ember, akik kaptak pár használt gitárt és dobot, majd zenélni kezdtek, hogy mások (is) jól érezhessék magukat. 
  Az albumon egyensúlyban vannak a mélabúsabb (Lost With You), és a vidámabb (Come In Or Stay Out) dalok, mindig történik valami, amire lehet figyelni, ha más nem, ez az őszinte, meggyőző, de korántsem erőszakos kedvesség és optimizmus, ami a fiúkból árad.

10/9 most is, a One Foot Out The Door-t még mindig nem kedvelem különösebben, de amúgy szent meggyőződésem, hogy a pop műfaj ismeretlenebb anyagai közül nem hiányozhat Randy Ramirez és sleppje sem.
Where I Want To Be-vel kezdjen mindenki. És pont.


Read Users' Comments ( 0 )

 "...ask a man in a French coat about directions..."

  Mivel az együttes minden tagjának van másik bandája, vagy szóló projektje, gondoltam, hogy a Kaizers Orchestra énekese sem kivétel ezalól, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy rendelkezik legalább egy önálló lemezzel, habzó szájjal és rángatózó arcizmokkal indítottam utána hajtóvadászatot. Ezután kellett arról értesülnöm, hogy ez bizony nem az a Janove Ottesen, aki teljesen szétújította a norvég indie-t, viszont egy sokkal érzékenyebb, popperebb fiatalember. Én csak hálás vagyok neki, hogy ezt a gitárpop-ot egy saját, nem is olyan sikeres albumra tartogatta.
  A gitárpop nem egy összetett műfaj, akár akusztikus pop-nak is nevezhetném, de gondolom, mindegy. A Kaizers legutóbbi lemezén is azt nem kedveltem, hogy túl popos volt, túl langyi az előző anyagokhoz képest, ezért van az, hogy ez sem különösebben jön be, ráadásul Ottesen végig angolul énekel, ezzel az elképesztően borzasztó akcentusával.  

  Vannak persze a dallamilag erősebb dalok, amik mégiscsak belemásznak az ember tudatalattijába, és ott kísértik napokig (már kezdtem unni, hogy a Go Tell Her-re keltem vagy egy hétig, pedig előtte egy hónapig nem hallgattam, de ilyen például a Black and White Movie is). 
  Azt mondanám összegzésként, hogy én végig az ilyen számok alatt, hogy Forget About Me, Neighbour Boy, vagy Garbage Man, egy kicsit egy Juno 2 soundtrack-ben éreztem magam.  
  Janove Ottesen persze még mindig egy zseni amiatt, amiket a Kaizers-zel művel, de a szóló projektje inkább maradjon csak egy egyalbumos csoda.

10/7, mert műfajában egy igazán kellemes, elmélázó, érzelmes album, és mert nagyon kedves vagyok.
Go Tell Her, a Neighbour Boy, meg a Black and White Movie pedig mindenféleképpen tökéletes reprezentációja annak, ami általában ez a lemezen folyik.


Read Users' Comments ( 2 )

Mew - A Triumph For Man (1997)

Kábé egy hete rágom magam azon, hogy melyik Mew-albumról írjak review-t, mert hiába vannak gondolataim, nem igazán érzem, hogy érzékletesen át tudnám adni őket. Végül aztán az együttes legelső, 1997-es albuma mellett döntöttem. Jó ég, de régi. Sebaj.


A lemez egy rettentő egyszerű felépítésű valami, egységes hangzásvilággal, játékos, de leginkább nyugis, kicsit borús, elgondolkodó dalokkal. Ez nem azt jelenti, hogy a számok nagyon lassúak lennének, épp ellenkezőleg. Egyelőre még csak nyomai vannak itt a bandát később jellemző komplexitásnak, de azért lehet hallani, ahogy az egész elkezdődik.
Főként a szövegeknél jelenik ez meg, másrészt pedig az egész dallamkezelésben, ami megadja a kissé misztikus, elmélázó, másvilági hangulatot. Nem mellesleg pedig az azóta jócskán megváltozott stílusuk ellenére máig is híres dalok vannak a lemezen, mint a Panda, a Beautiful Balloon és a több újrahangszerelést/feldolgozást is megért She Came Home For Christmas.

Dob (Silas Utke Graae Jørgensen) ,gitár (Bo Madsen, Johan Wohlert), hegedű (néhol), félénk énekhang (Jonas Bjerre). A Wheels Over Me, amellyel a lemez kezdődik, az egyik legkarakteresebb szám, és az első négy dal lépést is tart vele. A Beautiful Balloon az elképesztő szövegével, a Wherever és Panda pedig újabb két külön történet. Aztán következik a Then I Run, személyes kedvencem, egyrészt már egy fokkal komplexebb, mint az addigiak, másrészt rémesen bizarr hangulatvilágot teremt.
Rövid átvezetés után (Life is Not Distant) jön a No Shadow Kick, halandzsa szöveggel, kicsit vidámabb dallammal. Utána a Snowflake, amelyben a hegedű jelenléte koronázza meg az egész dalt. Aztán a már említett She Came For Christmas, talán a leglassabb verzió az összes közül, nekem nem a legütősebb, de egyértelműen fantasztikus. 
Utána három dal erejéig eldobjuk az agyunkat, Pink Monster, I Should Have Been a Tsin-Tsi (For You) és How Things Turn Out To Be. Egyáltalán nem illenek bele az album vonulatába, mégis nagyon jó, hogy vannak, annyira feldobják az egészet.
Az utolsó két dalt sokáig nem tudtam hová tenni, főleg ilyen előzmények után, de mind a Web-nek, mind a Coffee Break-nek megvan a maga szépsége. Utóbbi amellett, hogy gyönyörű, még egy tökéletes lezáró szám is.

Körülbelül olyan hatást kelt az album, mintha a tagok leültek volna és csak úgy elzenélgették volna, ami épp eszükbe jutott. Későbbi munkáikkal szinte összehasonlíthatatlan az anyag, de nagyon helyén van ott, ahová tartozni akart.

Nálam 10/8, csakis az olyan kisebb gyengeségek miatt, mint a Wherever vagy a Web, amikor kicsit leülni éreztem az albumot. Aki ismerkedik az együttessel, annak nagyon ajánlatos (egyfajta before-after képet kap az ember), de aki csak az esőt bámulva szeretne valami jót hallgatni, annak is. :)


Read Users' Comments ( 0 )

Kate Nash Új Album!

Épp most néztem körbe új albumok után, és rátévedt a szemem a hírre, miszerint az angol hölgy április 19-ére tűzte ki új albumának megjelenését. A lemez a "Crayon Full of Colour" nevet viseli, a tracklist pedig előreláthatóan a következő lesz:

1. 'You'll Never Listen'
2. 'Kiss That Girl'
3. 'Don't You Want To Share The Guilt?'
4. 'I Just Love You More'
5. 'Do Wah Doo'
6. 'Higher Plane'
7. 'I've Got A Secret'
8. 'Oh Jay'
9. 'Later On'
10. 'Pickpocket'
11. 'You Were So Far Away'
12. 'I Hate Seagulls'

Mikor ezt olvastam, elmosolyodtam, és megjegyeztem magamban, hogy ez bizony igencsak "Kate-es" (haha, értitek, kétes).  :D
 ...
Mindegy.


Read Users' Comments ( 0 )

 "...little arms little arms, little arms on a big body..."

Az angol banda debütáló lemeze egészen csinos lett, de bőven volt rajta mit fejleszteni. Ezért voltak magasak az elvárások a The Maccabees 2009-es lemezével kapcsolatosan. Az album producere Markus Dravs volt, aki az Arcade Fire 2007-es lemezénél is közreműködött, ezért lehet, hogy ismerősen cseng egyes dalok stílusa. A felépítés is elég hasonló az olyan együttesek dalaihoz, mint a White Lies vagy az Editors. Lassan indul, majd fokozatosan begyorsul (Young LionsWall of Arms). 
  A dalok közül nincs olyan sok különösen emlékezetes, főleg azért, mert egy sablonra épül az egész (ez köszönhető Dravs közreműködésének; a hirtelen megemelés mind tempóban, mind intenzitásban a dal vége előtt, és ha ezt Orlando Weeks énekével párosítjuk, elég nehéz elvonatkoztatni az Arcade Fire Neon Bible c. lemezétől).

  Weeks énekével kapcsolatosan még annyit, hogy teljesen elhittem, hogy holnap eljön az Apokalipszis és meghalunk, ez valószínűleg a kicsit beteges, "őrült zseni"-féle hangjának tudható be. A szövegek ugyanakkor sokkal szervesebb részét képezik a lemeznek, szép kontrasztok találhatók meg a mondanivalók közt, például a Wall of Arms egy sora ("...those who keep me company, they are a wall of arms around me...") és a No Kind Words szövege közt. ("...if you got no kind words to say you should say nothing more at all...")
  A The Maccabees ezzel az albummal egészen új távlatokat nyitott a zenében (saját maga számára), és egy olyan lemezt hozott össze, ami egy kicsit sötét, egy kicsit pesszimista, ugyanakkor igazán élvezhető és értékes.

10/7 - Lehet, hogy egyáltalán nem az én stílusom ez az anyag, de egészen elragadó. Kedvencemként a Dinosaurs c. dalt ajánlanám kezdésnek. 


Read Users' Comments ( 0 )

Nos, az albumra (aka. a leak-jére) még várni kell, de a videóklip nemrég kijött, én viszont csak most "jutottam hozzá".
  Kezdjük Amy-vel. Úristen, ez a csaj feleakkora, mint eddig volt. Reméljük, nincs baja, és jól érzi magát az új külsőjével. A szemei még mindig káprázatosak, csakúgy, mint a hangja, és ez a dal is. A klippel kapcsolatban annyit, hogy jó a koncepció, egyfajta egyedi külsőbe bújtatták a "csak zenélős" klip felépítést, és habár én végig reménykedtem valami katarzisban (égzendülés, földindulás, gospel kórus, bármi), és kicsit csalódott voltam, hogy semmi ilyen nem jött, megbocsátok. ;)
  Azt hiszem, Amy klipjeinek sorába is tökéletesen beillik ez, egy újabb átlagos videó.

10/6, éppen azért, mert átlagos, és minden másodperccel egyre türelmetlenebbül várom az új albumot (márc.8.)




Read Users' Comments ( 0 )

 "...fuck yeah, we can live like this..." 

  A Something Corporate-es Andrew McMahon side-project-je, ha fogalmazhatok így, hiszen a banda azóta teljesértékű zenekarrá nőtte ki magát, és habár az énekes visszatérni látszik régi bandájához (a SoCo greatest hits lemezt tervez nyárra, valamint turnét kicsit későbbre), a Jack's Mannequin a nyerő nálam, ha választani kéne.
  Sokkal jobban a zongorára koncentrál a lemez (Dark Blue), hallani lehet a pop punk jótékony/ártó (kérem, húzza alá a helyes választ), hatásait (Mixed Tape). McMahon tizenhárom dalon keresztül ejt ámulatba minket tökéletes dalszöveg-, és dalíró készségeivel, miközben hangképzésének módja még mindig hagy némi kivetnivalót maga után (Bruised, Into the Airwaves). 
  Aki kicsit jobban benne van a SoCo és a J'sM történéseiben (én pár tipikus keleti parti barátom által kerültem bele a dolgok folyásába), azoknak a MFEO két része is kicsit többet jelent, mely tulajdonképpen egy kapcsolatot mesél el elég hosszadalmasan, mégis anélkül, hogy a hallgató beleunna.

  Az album a végére aztán begyorsít, és megajándékoz minket a legmegkapóbb dallal (La La Lie), minek után is egyszerűen levonhatjuk a következtetést: SoCo < J'sM. Lehet, hogy egy-két dal elég hasonló, de szövegileg mindenféleképpen egyediek, melyek a könnyed piano rock alap mellé helyezve egy varázslatos elegyet alkotnak. Korántsem tökéletes, de megvan bennük a lehetőség, hogy még egy hasonlóan különös lemezt írjanak meg.
  Ha rám hallgatnak, a Lonely For Herrel kezdenek, egyik kedvencem, hiába a melankólikus összhangzás, olyan kis hepi az egész, hogy muszáj imádni.

10/7 - A 10/8-at nem üti, de a SoCo lemeznél jobb, és egyértelműen ez a világ illik jobban McMahonhoz.


Read Users' Comments ( 0 )

"...shadows are what's left of all the noise..."

  North című lemezüket csúnyán lehúztam (ötödik hallgatásra az sem rossz), most viszont adtam egy esélyt egy koraibb albumuknak, melynek a borítóját speciel utálom. Mindegy is. A Weezer-hez és a Better Than Ezra-hoz hasonlóan ők is olyan együttes voltak, akikért a legtöbb nyugati parti tinédzser rajongott a 2000-es évek elején. A Something Corporate '98-ben alakult, és mialatt hűek maradtak a műfajukhoz (pop punk és zongora kombinációja), különböznek a többi hasonló zenekarhoz. Andrew McMahon, énekes és zongorista olyan csengést ad a zenéjükhöz, ami ellenállhatatlanná teszi ezt a lemezt. 
  A Something Corporate azokkal az elemekkel dolgozik, amit mindenki utál a mainstream zenében, értem ezalatt a semleges gitár-riffeket, meg a semmilyen dobot, ráadásul hiába voltak emo-nak kikiáltva, igenis boldog, lelkesítő zenét játszanak.

  Talán ez a lemez csak egy átlagos pop punk tákolmány lett, mégis a személyes szövegek kiemelik őket a tömegből. Ha változatosságot keresel, ezt a lemezt nem neked teremtették, viszont amennyiben egy kellemes, vidám zenére vágysz, ami felvidít, ha éppen botrányosan rossz a kedved, azonnal ugorj rá erre.
  Talán sokaknak nem tetszik Andrew McMahon éneke (például nekem), a lemez személyessége és érzelmessége akkor is elsöprő, és a szövegeket mindenki egy kicsit magáénak érezheti. 
  Az ilyenekkel kezdeném a hallgatást, mint Straw DogPunk Rock PrincessThe Astronaut vagy a Hurricane, szép zongora alapok, megkapó vokál, egy kis kikapcsolódás a megerőltető, végtelenségig komplex zenék világából.

10/7 Számomra is furcsa, de akkor is egy klassz kis lemez, amit bármikor szívesen meghallgatnék.


Read Users' Comments ( 0 )

 "Everyone exaggerates a tiny little bit to make that shit sound more gangster than it really is..."
  
  Mikor a Linkin Park rapper-e, Mike Shinoda belevágott a rockbanda stílusától teljesen eltérő műfajú lemez elkészítésébe, a legtöbb kritikus úgy gondolta, ez a próbálkozás sem lesz több minden más hip-hop albumnál, azonban ebben tévedtek, nem is kicsit.
  Shinoda olyan nevekkel dolgozott a Fort Minor debütáló albumán, mint Common, Black Though, Styles of Beyond és Jay-Z. Ők együtt egy olyan rap lemezt hoztak össze, amin megtalálható a műfaj minden alap eleme, mégis sztereotípiák nélkül szórakoztatja a hallgatót. 
  Habár Mike Shinoda épp elég teret kapott a Linkin Park mindhárom albuma alatt, hogy kiélhesse a rap iránti szenvedélyét, egyértelműen jobban élvezi, hogy saját maga komponálhatta meg a dalokat a saját lemezéhez. Olyan slágerszámokat írt meg, mint a Petrified vagy a Cigarettes, mely dal például a rádióban hallott erőszakosabb rap-nek pont az ellentéte, és ez elé az elcsépelt gengszter stílus elé állít görbe tükröt. 

  Nem hiányozhat a lemezről a társadalomkritikus, megmondós dal sem (Kenji), vagy a líraibb, erősen r'n'b hangzásvilágú Where'd You Go sem, melyen Shinoda Holly Brook-kal és Jonah Matranga-val dolgozott együtt. 
  Személy szerint azt kedvelem ebben az albumban, hogy minden dal saját háttérrel, történettel rendelkezik, nem veszíti el magát a rap megannyi képviselői közt, és olyan karakteres számokkal ajándékoz meg minket, mint a Right Now, a High Road vagy a Red to Black. Mike Shinoda pedig amúgy is egy csupaszív, kedves személyiség, és csak úgy sugárzik belőle, hogy szereti, amit csinál, ezt pedig mindig jó érzés látni/hallani.

10/8, mert talán nem váltott világot, és nem teremtett új stílust, de attól még egy teljesen korrekt, egész album, amit élvezet hallgatni.


Read Users' Comments ( 0 )

"...gud lar meg bli evig pint..."

Mivel most nyílvánvaló okoknál fogva nincs kedvem új zenét hallgatni, ezért olyan albumot választottam, amit már kívülről-belülről ismerek. 
 Két EP és egy rakat csak később, a Vare Demoner-en kiadásra kerülő demó után, amit egyszer ha játszottak élőben, elkészült az Evig Pint című lemez is , ami - mint ahogy a címe is mutatja - az örök kínszenvedésről szól. (ígéretes) 
  Az Evig Pint az utolsó egységesen folk-hangzású lemeze a norvég együttesnek, ezután már nyitnak a bővülő rajongótábor igényeinek. Itt viszont még sokkal egyénibb dalokról van szó, melyben a zenekar saját gondolataikat önti nem mindennapi szavakba a magányról, a lélek kínjairól, pokolról és mennyről, s ez eredményezi, hogy ez a legsötétebb hangzású album is, amit a banda eddig kiadott. 

  Itt még az orgona és a tangóharmonika is egyárant jelentős szerepet kap (Evig PintDjevelens Orkester), és sokszor találkozunk erős gipsy-rock hangzással is (HevnervalsVeterans Klage). Találkozunk a későbbi daloknak alapul szolgáló ötletekkel (Di Grind), de az együttes ismét használ elvétve angol kifejezéseket is (Salt&Pepper). 
  Geir Zahl a debütáló album és a Mann Not Mann EP kiadása közt megkomponált egy hosszabb darabot (Dromt Hardt (Requiem Part I)), ami habár nem lett különösebben sikeres, még tovább színesítette a banda repertoárját.
  Személyes kedvencemként a Veterans Klage-ot ajánlanám, ha valaki elsőre hallgatná őket, viszonylag idegbeteg dallama és eszméletlen jó lüktetése van a dalnak.  

10/7. Egy ideje még a legrosszabb albumként tartottam számon a lemezt, de igazság szerint nem dobnám a kukába, ha valaki hozzámvágná.


Read Users' Comments ( 0 )

Ugyanaz A Címük - vol.3

Miért is tagadjam, hogy az új Lifehouse album megjelenése inspirálta az azonos (majd később hasonló) című dalok összehasonlításával foglalkozó sorozat legújabb "epizódját"? Nem is próbálom, úgyhogy íme újabb öt párosítás.

SMOKE & MIRRORS
Skye Sweetnam
Lifehouse

Ha kikötöznétek egy fához, és otthagynátok napokig éhezni, sem tudnám a tinipopot választani a poprock helyett, legyen szó bármilyen együttesről, vagy csak úgy nagy általánosságban a két műfajról. 
  Skye többi munkájához képest sem valami kiemelkedően különleges a Smoke&Mirrors, szövegileg sem vagyok elvarázsolva, a Lifehouse viszont dallamilag, szövegileg és hangszerelésileg is elég különlegesen tette össze új albumára ezt a számot, és akármennyire szeretnék nem elfogultnak tűnni, minden vonós és szintetizátoros effekt ellenére az amerikai fiúbanda viszi nálam a pálmát.

MAYBE 

Nem vagyok nagy rajongója az Augustana debütáló albumának, kétszer, ha meghallgattam, de arra emlékszem, hogy a Maybe nem sem különösebben ragadta meg a figyelmemet, a kanadai folk-pop-rock banda, Jesse Dryfhout vezetésével viszont már sokkal inkább megragadta a "maybe" szó jelentését azonos című dalukban. Hűbbek ahhoz, amit ők akarnak csinálni, Dan Layus és csapata (aka sleppje) viszont még koránt sem döntötte el, mit akar kezdeni a rendelkezésükre álló hangszerekkel és stúdióval, ezért lehet, hogy elsiklottak a részletek felett, amik emlékezetessé tehették volna ezt a dalt (meg az albumot).
  Mellékinfo, hogy később az Augustana élt jobban a lehetőségeivel, és a Stabilo eltűnni látszik a süllyesztőben. 

I'M YOURS

Alapjában véve feltétlen szeretetet érzek az ír popbanda iránt, de valljuk be, Jason Mraz gyakorlatilag ezzel a dallal tört be a popműfajba, és ezzel került a figyelem középpontjába. Habár véleményem szerint a legtöbben (sajnos és tévesen) csak egyslágeres csodának tartják, ez a szám akkor is legenda marad, ha ez valóban így lenne.
  A The Script részéről kicsit talán gyorsan akarták összedobálni a dalokat a debütáló albumukra, és egy rakat kedves kis rádióbarát-dal mellett lett pár elhanyagolható szar dal is, melyek közül az egyiket speciel I'm Yours-nak keresztelték.


Tudom, fura. Hiába tartom a Blind-ot Jason Wade egyik legjobb munkájának, akkor is az általam kevésbé kedvelt Placebo nyert most. Talán azért, mert egy elég jól összevágott és hatásos videó alatt hallottam először, vagy mert amúgy hangszerelésben is egyedibb, mint a Lifehouse verziója, vagy mert a Blind-nak is más jelentést adtak, és nem csak a szokásos "a szerelem vak" köntösbe bújtatták a szót.
 Aminél könnyebb ugye nincs is.
  Meg hát ne gondoljátok, hogy Jason Wade csak úgy le tud nyűgözni mindenféle dallal. 


  Alig van köze bármihez is, hogy a Fuse szavazásán Kelly nyert a The Fray-jel szemben. De tényleg. A My December-t Kelly Clarkson egyfajta bukásaként könyvelték el az újságok, a rádiók és a zenetévék, nem is különösebben erőltették sehol, inkább a Never Again-t nyomatják ritkábban. Most viszont mindenki az All I Ever Wanted-del van elfoglalva, ami persze nem Miss Clarkson miatt lett sikeres.
  P!nk-et viszont mindig is egy korrekt csajnak tartottam, a hangja sem semmi, és már jól indult azzal, hogy nem kurvult el adta el magát mindenféle műfajnak, azt csinálja, amit akar, és úgy tűnik, szereti, az meg mindenkinek bejön.
  A Kelly-s Sober viszont csak arra volt jó, hogy rájöjjünk, nem járunk jól, ha az énekes magának írja a dalait. 

A dalokat meg tudjátok hallgatni, ha az együttesek nevére tetszetek kattintani. 
/kivéve a Lifehouse Smoke&Mirrors-t, mert az még nincs fent/


Read Users' Comments ( 2 )

"...I'm all in for life..." 

A Lifehouse valószínűleg az új évezred azon együttese, amely évekig ostromolta az eladási listák dobogós helyeit, és akikről valószínűleg még senki nem hallott országunkban. A banda '99-ben alakult, műfajuk sosem volt vita tárgya: indie, a pop rock legegyszerűbb, minden túlzást és összetettséget mellőző köntösébe bújtatva.
   Ez az album is minden, amit a '00-es évek pop rockjának nevezünk, ihletet merítve, és elemeket kölcsönvéve az előző lemezek összetevőiből, mint a Lifehouse album lírai vonala, a Stanley Climbfall erős, indie alapja vagy a Who We Are lenyűgöző pop melódiái.

  A zenekar kockázatmentesen kísérletezett különböző alapokkal (Here Tomorrow Gone Today), vagy kicsit rockosabb hangzással (Nerve Damage), de például régebbi dalok "testvéreivel" is találkozhatunk (nálam az It Is What It Is teljesen You and Me) ezeknek tétje már nemigen volt, a rajongótábor imádni fogja az albumot, hiszen ez egy klasszikus Lifehouse album, se több, se kevesebb. 
  Két dallamilag elragadó dalt említenék meg, mint két hivatalos kedvencemet (Smoke&Mirrors és In Your Skin), valamint érdekességképpen a Wrecking Ball-t, hiszen itt Bryce Soderberg kapja meg az énekes szerepét, Jason Wade pedig a háttérvokálnál foglal helyet.
  A kicsit kevésbé határozott dalokkal sincsen probléma (Falling InBy Your Side), ezek legtöbbnyire az egysíkúságuk miatt nem lopták be magukat a szívembe. 
  Helyett kapott még a From Where You Are is a lemezen, amit már egy ideje úgy ismerünk, mint Jason Wade dala azoknak, akik autóbalesetben veszítették el szeretteiket, ezt a számot - ha jók az információim - egy felkérésre írta meg az énekes.

  Minden várakozásomat felülmúlta ez a lemez, és minden téren meg vagyok vele elégedve, még a hibáival is. 10/8.

A >>letöltési linket, melyet törvénysértés miatt levettek<< >>ennek<< a hölgynek köszönhetitek.
(ha törölték, szóljatok) 


Read Users' Comments ( 0 )

We Are The World 25


Azt hiszem, a blogban még nem írtam róla, de elég elterjedt a hír, hogy Haiti számára készülőben van (mostmár csak volt) egy re-make-je a 25 éve kiadott "We Are The World" c. mára slágerré vált dalnak, amiben tucatnyi énekes (csak hogy párat említsek, Cindy Lauper, Michael Jackson, Lionel Richie, Stevie Wonder, Bruce Springsteen) vett részt, most pedig ismét felmarkoltak az eredeti szerzők egy csapat zenészt, hogy 25 évvel később Haiti-ért vegyék fel a legendás dal új változatát.

  Úgy gondolom, ez nem fölösleges mellkasveregetés a készítők/résztvevők részéről, hogy nesze, mi is tettünk valamit Haiti-ért, sokkal inkább egy figyelemfelhívás azok számára, akiket amúgy nem is izgat fel nagyon azoknak a szerencsétleneknek a sorsa, de felkapják a fejüket, ha egyik-másik kedvencük feltűnik egy hasonló mozgalomban.
  A véleményem a zenei részéről a dolognak annyi, hogy minden énekes/rapper azt hozta, ami a saját stílusát jellemzi, ezért nem bánom, hogy Lil Wayne "énekel" benne, hogy Justin Bieber ott vinnyog az elején, hogy a BEP tagjai is kaptak egy-egy sort, hiszen erről lenne szó, hogy kit érdekel, hogy tehetséges vagy-e, a zene a lényeg, meg az összetartás, meg miegymás. A stílusok egyesítése egyfajta metaforája annak, hogy az embereknek - nem számít, hol élnek, vagy milyen nyelvet beszélnek - tenniük kell valamit, különben ahogy a zene is elpusztulhat, ha nem őrzik kellőképpen, úgy a Földdel is nagy problémák lehetnek, vannak.

  Én elégedett vagyok, az r'n'b alap szerintem egy remek választás volt, és a rap-en kívül a legnagyobb változtatás is a dalban, a hangok pedig mind a helyükön vannak, szép munkát végeztek mindannyian.


A résztvevő zenészek teljes listáját alább olvashatjátok :-)

Kanye West - P!nk - Jamie Foxx - The Jonas Brothers
Barbra Streisand - Tony Bennett - Brian Wilson
Natalie Cole - Carlos Santana - Orianthi
Jennifer Hudson - Sugarland - Adam Levine
Earth, Wind & Fire - Jason Mraz - T-Pain
Justin Bieber - Nicole Scherzinger - India Arie
Mary Mary - BeBe Winans - Julianne Hough
Melanie Fiona - Mya - Anthony Hamilton
Gladys Knight - Tyrese - Raphael Saadiq
Keri Hilson - Joel and Benji Madden - Ann and Nancy Wilson
Brandy - Musiq Soulchild - Miley Cyrus
Akon - Jordin Sparks - Celine Dion
Rob Thomas - Katharine McPhee - Jeff Bridges
Randy Jackson - Patti Austin - Kid Cudi
Usher - Will.i.am - LL Cool J
Isaac Slade - Snoop Dogg - Nicole Richie
Trey Songz - Ethan Bortnick - Taryll, Taj and TJ Jackson
Vince Vaughn - Drake - Freda Payne
Faith Evans - Robin Thicke - Rashida Jones
Jimmy Jean-Louis - Enrique Iglesias - Zac Brown
Lil Wayne - Josh Groban - Sean Garrett
Harry Connick Jr. - Al Jardine - Bizzy Bone
A.R. Rahman


Read Users' Comments ( 0 )

Westlife - Where we are (2009)

A rádióban hallottam egy nagyon jó számot, melyről kiderült, hogy hoppá, ez a Westlife új dala. Persze sokaknak eszébe juthat, hogy "ez valami régi boyband, nem?" - igen, 1998-as ír együttesről van szó, és most adták ki a 10. (!) lemezüket. A bandában az éneket általában vagy Mark Feehily vagy Shane Filan (borítón a két középső egyén) viszi, a többiek csak az "imidzs" részei, illetve háttérvokalistáknak kellettek.

Maga az album kissé egysíkú, olyan Westlife-os. Ismerem pár korábbi számukat, és ahhoz képest nem történt nagy változás a stílusukban. Sokban építenek a lassú balladákra, és bár teljes lemezt még nem hallottam tőlük, itt most a zongora az uralkodó hangszer, szinte mindegyik dalban megtalálható. És mivel ilyen melankolikusak, nem hiányozhat a tarsolyukból a vonószenekar sem, mert hát az jól passzol az ilyen szomorkás dalokhoz. Ami feltűnt a track list elemezgetésénél, hogy a srácok nem igazán (mondhatni semennyire sem) vettek részt a dalszerzésben, hanem sok-sok emberke hozta össze a számokat. Közülük a legismertebb egyértelműen Ryan Tedder, a OneRepublic frontembere, aki két nótánál volt aktívan jelen.

Akkor jöjjenek a számok:
Nálam nagyon hatásos volt az első single, a "What about now", amelynek hatására felcsillant a szemem, hogy micsoda jó dalt rittyentettek már ezek a fiúk. Kiragadtak egy igazán erős számot a lemezről, hiszen nagyon fülbemászó, szép és magával ragadó, kiemelkedik az album többi száma közül. A "How to break a heart" nem az a tipikusan siránkozós szerelmes dal, erőteljesen jeleníti meg az érzelmeket, ezzel szemben az utána következő "Leaving" átmegy a lassan-kesergő-és-nagyon-szívfacsaró stílusba, de a szép refrén miatt mégis kedvelhető. Ezután jön Ryan dala, a "Shadows", amely marad ebben a balladaritmusban, de azért meglátszik az ütemén és a hangszerelésén, hogy ki írta, de ugyanez mondható el másik daláról, a "Where we are"-ról is.
Igazából úgy érzem, hogy az album fent boncolgatott első fele marandóbb, a többi dal kissé egybefolyt. Esetleg a "No more heroes" és a "Reach out" emelhető ki. Az előbbi egy ballada ("változatosak"..) egy nem olyan unalmas refrénnek köszönhetően érdemelte ki, hogy még emlékszem rá, utóbbi pedig a második kislemez, szóval még meg lehet vele barátkozni, hiszen stílusában a "What about now"-ra emlékeztet.

Ajánlatként a "What about now", magasan a legjobb dal a lemezről:



Összegezve: 10/5, mert fele-fele arányban állnak a jó és a felejthető számok az albumon, örültem volna, ha kicsit újítanak, és nem ragadtak volna le a balladáknál. Persze szépek, csak ennyi lassú dal egy korongra kicsit sok, de talán majd lesz ez még másképp.


Read Users' Comments ( 0 )

Még egészen pontosan húsz (vagy huszonegy? Esetleg tizenkilenc?) nap van vissza a hivatalos megjelenésig, de egy kedves barátom (kinek neve Dóri vala) segítségével belehallgathattam a fél perces ún. mintákba, amiről a poszt végén találtok letöltési linket (szintén Dórinak köszönhetően). 
  Amitől féltem, hogy túlságosan el fog popposodni a Lifehouse, az nem következett be. Csak annyira igaz a pop erre a lemezre, amennyire az előzőkre is jellemző volt. 
  Elkedvetlenített a hallgatás elején az All That I'm Asking For és a By Your Side, amiket az All in All egyszerűsége jellemez, és aminek nem is örültem, mert itt frissítésre van szükség, négy album után kell a stílusbeli változás (ha nem is drasztikusan).
  Vannak viszont egész egyedi, műfajban újító dalok (It Is What It IsHere Tomorrow Gone Today, Had Enough), amik mindenféleképpen érdekes tanulmányként szolgálhatnak a Lifehouse evolúció megfigyelésében *gonosz vigyor*. Van olyan anyag is, amit már az Anchor-ben sem szerettem (Nerve Demage, Falling In, ami először beugrik), de a címadó Smoke&Mirrors még piano rock-nak is elmenne. 

  Szóval összességében biztos vagyok benne, hogy már vannak legendás dalok a lemezen (Wrecking Ball, és ha szabad szubjektívan is véleményeznem, a Halfway Gone nekünk már régen az), amik visszahozzák Jason Wade csapatát a zenei életbe (ismételten), valamint külön köszönet a felturbózott Everything-ért, és a From Where You Are-ért, mindketten régebbi track-ek, de mégis jó helyük lesz ezen a lemezen.
(megelőlegezek egy 10/7-et nekik, ami nálam nagyonjónak számít)



Read Users' Comments ( 0 )

Hiába sírtok, még egy albumuk hátravan ezen kívül, de a "legrosszabb", és a legjobb közül most az utóbbit szeretném "billentyűzetvégre" tűzni, ha úgy tetszik.
 
  Talán már videóklipes- és koncertes befolyásoltság alatt állok, de ha nekem valaki azt mondja, "Maestro", akaratlanul is egy kalapos, idősödő (bajuszos, őszülő) hapek jut eszembe, akit mindenki tisztel, estébé, estébé. Az album esetében ez úgy érvényesül, hogy Janove Ottesen profin vezeti a "császár zenekarát", rohadtjól kihasználja, hogy oda mászkál a stílusán belül, ahova akar, szóval a funky-tól kezdve a tangón át a klasszikus "ompa"-ig minden megtalálható a lemezen.

  Ezen az albumon sokat találkozunk Dieter Meyer nevével, akinek kétlem, hogy köze lenne a svájci (svéd?) festőhöz, de a tagok elmondása szerint az album minden dala a Dieter Meyer által vezetett elmegyógyintézetben "játszódik" (Dieter Meyers Inst.Auksjon (i Dieter Meyers Hall), hogy a legegyértelműbbeket említsem), és habár a szövegeket még mindig nem egészen értem (webfordítás ide, vagy oda), azt lehet érzékelni, hogy kicsit infantilis, megszállott, és az olyan hangszereket, amik idáig csak elvétve voltak megtalálhatók (tangóharmonika, trombita a Maestro-ban vagy a Papa Har Lov-ban, a basszeros fütyörészése a Seňor Flamingos Adieu-ben, de visszatérnek megint az olajoshordók a Pa Ditt Skift-ben (is)). Meg például tökjó, hogy az Auksjon-ban Janove Ottesen kipróbálja a torokból éneklést (inkább beszédet mondjuk, mindegy), remekül áll neki.
  Szóval az egész nagyon hangulatos, teljesen megvan a balansz a lassú (Christiania, komolyan, nem bírom a langyi Kaizers-t, de ez a szám gyönyörű) és a gyorsabb dalok között, mindegyik erős valamiben (Delikatessen nem volt még említve, éljen a vokál), és persze mégis megmarad a régi Ompa Til Du Dor Kaizers, akiket oly' nagyon szeretünk.
  Teljesen 10/9, már-már zavarbaejtően profi lemez.

  (Knekker Deg Til Sist-tel (aka Knekkerdekker) kezdeném mindenki helyében, hallgatóbarát, könnyű dal)


Read Users' Comments ( 0 )

Nem vagyok elégedett. A dal már eleve rosszul nyitott nálam, az albumon az első track volt, és egy évvel ezelőtt is csak azért voltam teljesen szétesve tőle, mert új volt és hosszú várakozás után jött. Aztán lassan rájöttem, hogy a Syndicate semmi, ismétlem semmi (aka labdába sem rúghat) a sokkal erősebb számokhoz képest (Say When), ami habár nem egy könnyű dal a The Fray anyagai közt kutatva, még az olyanok, hogy Where the Story EndsEnough for Now, ők is sokkal minőségibb dalok, mint a Syndicate, ami egy hosszadalmas, felépítésében unalmas, dallamában primitív (ugyanakkor szövegileg kreatív) dal.
  A videó ezzel ellentétben mindezt kompenzálja. A sok vágás, a mozgás, és legfőképp a fények (villódzó, átvonuló, mindegy), az arcok, a szemek (ami már működött a How to Save a Life-nál is), ezek mind elősegítik, hogy kicsit gyorsabban elmenjen az a három és fél perc, és csak a hatásosságra, és a fülbemászó dallamra emlékezzünk.

  Ugyanakkor örültem a párhuzamoknak a HTSAL és a Cable Car videói közt, és megjegyezném, hogy Isaac Slade még mindig borzasztó színész.
10/6, mert kedves vagyok.
  Tessék nézni, mielőtt leveszik, vagy letiltják a nem-USA-i IP címeket.



Read Users' Comments ( 0 )

A Kaizers-es Geir Zahl melléktermékéről lenne szó, ahol a már említett együttesben a vokalista/gitáros szerepét betöltő Zahl ezúttal teljes érvényű énekesként funkcionál. Műfajukra a Krakesolv-nál már említett (nem írok norvég ékezetes betűket, mert szétszedi a bejegyzést) country/folk (Be Careful What You Wish For) elemek jellemzők, de nem annyira határozottan, és ha jelen is vannak ezek, akkor is keveredik a pop és indie műfajokkal (Some Call That Love).
  A felsoroltak mellett a Kaizers is hatott némileg az Uncle Deadly stílusára, elég pár másodpercig hallgatni a Sneakin' Up-ot, gyönyörűen megjelenik a Kaizers-re jellemző dallamvezetés, felépítés (és gitárok). A szépséges melódiák (I don't mind) mellett ezermilliárdszor több hátránya van ennek az albumnak, mint előnye. 
  Először is ez egy debütáló album, 2009-ben alakult az együttes, és talán nem ártott volna kicsit többet készülni egy ilyen lemezre. A szövegekkel, a dallamokkal, Geir Zahl hangjával valóban nincsen probléma, van pár jó húzás a vonósok felől is, de amúgy a dobtémák laposak, unalmasak, és teljesen közömbössé teszik a lemezt.
  Az utolsó dalok körül (Songs about GodUncle Deadly's Lament) már nem is nagyon érdekelt, mi történik, inkább megemelem a kalapom a jó reklám előtt, hiszen a legerősebb track a Be Careful What You Wish For, és mint első single, ezt nyomatta minden norvég rádió és televízió. Aztán pedig a Sneakin' Up után nem is történik semmi.

 Azonban ne sírjon a szánk, senki sem tökéletes, az Uncle Deadly viszont adott pár tényleg minőségi zeneszámot a saját műfajában, The Game, ha úgy tetszik a második legjobb dal a lemezen, de a The Subpoema Girl is dobogós. 10/5 Ha eszméletlenül szigorú vagyok, mert egy olyan névtől, hogy Geir Zahl - többet vártam. 


Read Users' Comments ( 0 )

Egy 2007-es indie/rock playlistet hallgattam, ott bukkantam rá az Ash nevezetű ír együttesre. A last.fm szerint alternatív rock/indie kategóriába sorolt banda "Polaris" c. száma szerepelt ezen a válogatáson, és mivel rögtön megtetszett, fogtam azt az albumukat, amelyen ez a dal található.

Rengetegszer hallgattam a "Polaris"-t, és egy ilyen szám után egészen mást vártam az albumtól, és így óriásit csalódtam. A "Polaris" könnyedsége, remek hangszerelése, gitárok és vonósok dallamos együttműködése szép és jó, de nyoma sincs ennek az irányvonalnak a többi számban. Egyszerűen tucatrockká, egybefolyó dallamtengerré válnak a számok, ezzel együtt pedig hiányzik az egyediség, nincsenek kiemelkedő, megjegyezhető motívumok. Még most is alig tudom elhinni, hogy a "Polaris"-t is ez az együttes csinálta, mert olyan szinten elüt a lemez anyagától, hogy az már hihetetlen.
Ha megbökdösnének villával, akkor azért tudnék ajánlani talán még három számot az albumról. Az egyik a "Twilight of the innocents", amely szintén kakukktojás, mert hogy köze nincs az alapstílusukhoz, az biztos (legalábbis szerintem). Előkerültek a vonósok, és kicsit erősebb rocknak érzem az itt folyó ritmusokat. Valahogy mélyebben szól, és az egyébként nem túl egyedi hanggal rendelkező Tim Wheeler is mutat valamit. Kicsit hosszú szám, több az instrumentális rész, mint a szöveges, de ez legalább értékelhető.
Közben meghallgattam párszor azokat a dalokat, amelyeket még ajánlani akartam de meggondoltam magam, mert két hallgatás után unalmassá váltak.

Álljon itt a "Polaris", mert az tényleg jó:



Összegezve: 10/2, mert nem is volt még 10/1-es album, szóval kegyes leszek, és kap két pontot. Amúgy egyszerűen csalódás ez az album. Az együttest azért nem írom le teljesen, mert lehet, hogy csak rossz albummal kezdtem, majd még előkapom a kislemezeket, és hátha kiérdemelnek még egy esélyt.



Read Users' Comments ( 0 )

(éljen, megint lehet Operában használni a bloggert)
Ha valaki spoilert akarna a posztról, akkor íme: Ha ilyen a norvég indie, akkor én imádom a norvég indie-t.

  Már írtam egyszer egy hasonló együttesről, a The Reindeer Section-ről, nagyjából itt is arról lenne szó, csak sokkal változatosabban, sokkal érzelmesebben, elragadóbban és érdekesebben. A norvég banda 2007-ben alakult, műfajuk nemes egyszerűséggel indie-nek van besorolva, de én inkább úgy írnám körbe őket, hogy némi post-rock, pop és némi emo (NEM a tokiohotelnothanx emo, hanem az eredeti értelemben vett emocionális zene). A dalok felépítésükben elég összetettek, melankólikus dallamok és alternatív ritmusok jellemzik. 
  
  Az énekesek Kristoffer Magnus Nohr Unstad és Fredrik William Olsen, ők is norvégül énekelnek, mint a Kaizers Orchestra, bár teljesen más dialektussal, ami az északi területeken elterjedt Norvégiában. Egyikük hangja sem kifejezetten férfias, viszont a hangjukhoz tökéletesen illő elragadó dallamokat úgy éneklik fel, hogy az időnként megszólaló vonósokkal egyfajta folk-keretet adjanak a zenéjüknek. Elsőre az olyan dalok, mint a Skredder (ami személyes kedvencem), a Vagoyvannet Rundt és a Privat Regn egynek tűnhetnek a többi norvég popdalok közül, de ha az ember több időt szán a megismerésükre, rájön, hogy minden hallgatással jobbak a dalok, a megszállot, grandiózus dobtémákkal és a kaotikus instrumentális résszel, ahogy a gitárok teljesen együtt szólnak a hegedűkkel/csellókkal. 

  Tény viszont, hogy fogékonynak kell lenni a műfajra ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, veszi a "fáradtságot", hogy megismerkedjen velük, és elfogadja a stílusukat.
Egy debütáló albumnak tökéletes, 10/8-at kap, egy-két dalban vannak hiányosságok, amik nem tűnnének fel, ha nem kaptak volna helyet a lemezen olyan dalok, mint a Kalde Fotter vagy a Hjornebrikke.

  Ezúttal kedves barátomnak, Linn-nek köszönhetően tudok letöltési linkkel is szolgálni. :)



Read Users' Comments ( 0 )

Apparatjik - We are here (2010)

A furcsa nevű Apparatjik nevű zenekar (tulajdonképpen supergroup, ahogy mondani szokás) tagjai különböző más együttesekből verődtek össze: Guy Berryman, a Coldplay basszerosa, Jonas Bjerre a Mew-ból, Magne Furuholmen az A-ha gitárosa/billentyűse, valamint tag még Martin Terefe producer is.
Most február elsején jött ki bemutatkozó albumuk, a We are here, arról nem tudok, hogy továbbra is együtt akarnak-e dolgozni, bár minden bizonnyal megérné nekünk a dolog.


Már ugye annak, aki szereti az elektronikus-alternatív rockot, abból is a kísérletezősebb fajtát, mert ez az. Ha valaki egy pillantást vet a honlapjukra (ITT) vagy az album minden jóindulattal is érdekes borítójára (lásd fent), akkor már kap egy ízelítőt abból, hogy milyen lehet ez a zene - de nem kell megijedni, komolyan nem. :)
Ugyan meglehetősen elszállt az album, ráadásul valami történet is van körülötte egy világról, szuperképességű állat-emberekről meg idegen lényekről, de ez nekem nem jött volna le a zenéből, ha nem olvasom korábban a honlapon (most ugyan nem találom, hol, de érdemes megkeresni, órákat el lehet tölteni azon az oldalon, higgyetek nekem). Szóval annak ellenére, hogy elszállt, és elektronikus, és kicsit hideg meg számítógépes, különböző dolgok azért hallgathatóra alakítják. Mit hallgathatóra! Ez egy nagyon jó album.

Kezdetnek ugyebár a tagok is populárisabb jellegű zenekarokból érkeztek, tehát benne van a törekvés, hogy a számoknak rendes kerete legyen, meghatározható jellege. A dallamok kivehetőek, teljesen helyükön vannak a hidegebb elektronikus alapon, ráadásul a vokál (melyet természetesen Jonas Bjerre, valamint Guy Berryman követ el) tovább "puhít" a zenén.
Kicsit olyan retro-jellege van az egésznek, úgy értem, mintha valami kilencvenes évekbeli tudományos-fizikai intézet bemutatkozó videójának aláfestését hallanám néha. Szándékosan vannak kicsit nevetséges, régi kompjúterhangok és egyebek, de teljesen beleillik a kompozícióba.

A Deadbeat elég erős felütés, rögtön leszűrhető, hogy mi is fog itt következni, de másodszori-harmadszori hallgatásra nagyon kedvelhető. Elsőre legszimpatikusabb dal a Snow Crystals volt, rögtön utána a Datascroller, mindkettő simán elmehetne popdalnak is, más hangszereléssel természetesen. Nincs ez így az Arrow And Bow-al és az Antlers-Electric Eye párossal, amelyek azért már jóval progresszívebbek. Lassabb dal is megtalálható a lemezen, In a Quiet Corner-nak hívják, a végén egy kis őrültködéssel. Ütemes, nagyon jó szám még a Josie is - fura hallani, ahogy a tényleg érzéketlen, hideg alapokon olyan szöveg és énekstílus van, ami valódi érzelmeket válthat ki. Számomra kicsit még hanyagolandó dal a Supersonic Sound, valamint a két utolsó, Look Kids és Quiz Show, amelyek jók ott a helyükön, de egyelőre még nem kedveltem meg őket különösebben (pedig ez utóbbi zongorás.. na jó, ez egy igazán jó lezáró dal).

Egyben hallgatva az albumot azonban nagyon is helyén van az egész. Kíváncsi lennék, hogy mit tudnának ők még együtt létrehozni. 10/8

Ajánlatnak a Datascroller, jelenlegi kedvencem a lemezről. Meg egy videóklip, amit nem értek (ez nem különleges dolog, ha róluk van szó), de megadja a fílinget.





Read Users' Comments ( 0 )

Brand New - Daisy (2009)

Most egy még számomra is alig ismert banda legújabb anyagáról fogok írni, egyik barátnőm ajánlására hallgattam meg őket, mikor éppen valami új zenére vágytam, és hát egész jó dolog sült ki belőle. Szerinte - mármint a barátnőm szerint - nincs két egyforma albuma az egyébként amerikai illetőségű együttesnek, ami 2000 óta létezik, erről egyelőre még nem tudok nyilatkozni, talán majd eljön az ideje, hogy a többi lemezüket is csekkolom.

Amit tudok róluk mondani (kicsit a last.fm és a wikipédia segítségét is igénybe véve), hogy alternatív rockot nyomnak, kicsit kiabálósat, de még nem vészes számomra, az énekes Jesse Lacey hangja bizony jó ehhez a stílushoz, zenéjük sötét, a szövegeik nemkülönben.





A Daisy egy ijesztő dallal indul, a Vices egy régi nóta közepébe vágva indul el elég dühösen, kicsit meg is rémültem, mit keresek én itt, de aztán az album többi része már nem volt ilyen. Ami jó, hogy a nagy ordítozás közé azért dallamot is be tudnak csempészni, meg hát nem mindegy, hogy az ember átérzi-e az érzelmeket avagy sem.
A Bed már lassabb dal, szinte suttogó énekléssel, kicsit olyan elmélkedősen, a különböző gitáralapok szép egymásba kapcsolódásával. Az At the Bottom sem gyorsít be különösebben, viszont a vokál nagyon jó az énekesnek ezzel a kicsit szenvedős hangvételével, és a kötelező zúzást is megkapjuk a bridge-ben. A Gasoline nem a kedvencem, pedig egész jól indít, jók a dobok meg minden, félelmetes és kiabálós, aztán körülbelül összesen ennyit is tud nyújtani, de a szövege jó. Majdnem minden dalnak nagyon jó a szövege amúgy. A You stole is egy jó kis alappal indít, viszont ez tetszik egész végig, pedig hat perces dalról beszélünk. Lassú építkezés után bontakozik ki, aztán újra visszalassul (és nagyon jók a dobok).
A Be Gone másfél perces közjátéka után (az alap nagyon jó, és valami szellemvárosos fílinget ad a torzított éneklés, amiből viszont egy szót sem értettem elsőre) a Sink következik, feszült, menetelős ritmussal, szerintem az egyik legjobb dal a lemezen, pedig a refrént végigkiabálja a hapi. Mindegy, valamiért tetszik. :) Aztán a felénél van egy váltás, utána még jobb lesz, "sajna" szeretem az ilyen dalokat.
Bought a Bride folytatja a jó hagyományt, lassan indul, alattomos dallammal, refrénnel, egy kevés kiabálással, jó kis gitárfuttatásokkal. Aztán jön a címadó dal, újra a banda lassúdal-író képességei kerülnek előtérbe - hát, vannak nekik. Nagyon átjön a sötét, keserves érzés.
Az In a Jar nagyjából egy Sink II, legalábbis az én megítélésemben, ugyanolyan jó, ugyanúgy végigkiabálós refrén, ha lehet, még jobban is. Ha lehet, még jobban is tetszik. Olyan jó kis dühös zúzás, teljesen bejön.
Az abszolút kedvencem mégis a Noro, az utolsó, hat és fél perces opusz, ami úgy jó, ahogy van. Depressziósoknak azért nem ajánlanám.

Azt bírom ebben az albumban, hogy nagyon egyben van, lehet tudni, hogy mit várj az első (na jó, második) dal után. Mondjuk nem csoda, az együttesnek van már gyakorlata, a negyedik nagylemezük ez a sorban.

10/7, de csak amiatt, mert igazából tutira nem ez az én stílusom, sose fogok igazán beleérezni, de ahhoz képest ez egy baromi jó lemez.

Itthagyok egy dalt emlékbe, mindenki hallgassa meg. :)





Read Users' Comments ( 2 )

Flyleaf - Memento Mori (2009)

Az amerikai rockbanda (2000-ben alakultak, stílusuk alternatív rock, hard rock elemekkel) második lemezéről írok most pár szót, mivel véleményem szerint - a nem túl meggyőző albumborító-választáson kívül - van olyan jó, mint a 2007-ben megjelent self-titled (amiről még nem írtunk a blog keretein belül, de könnyen megeshet még, mert érdemes).


Stílusban csak pár dolgot változtattak, még mindig a gitárcentrikus, ütős, "végigrohan az agyadon"-típusú kimondottan rockzene. A dallamvilág nagyjából ugyanaz, Lacey Mosley hangja még mindig csodálatos, talán inkább úgy mondanám, első lemezük dalainál vannak elborultabb (Swept Away, In the Dark, This Close) és kicsit "pop"-szerűbb, "lightosabb" darabok (Missing, Set apart this dream, Tiny Heart) is a Memento Mori-n. Klasszikus Flyleaf-dalokat is találunk; erős gitárral, gyors tempóban, teketóriázás nélkül végigvitt számok ezek: Chasm, The Kind, Beautiful Bride.

A felütés a legutóbb említett dallal történik, aztán a slágerré vált Again következik, ami szintén nagyon az ő stílusuk. A Chasm az egyik kedvencem, egyszerű, de meglehetősen intenzív szövege, dallama miatt. Az album iramát csak a lassabb számok törik meg kicsit, például az itt következő Missing (de legalább a gitár jól zúz a refrén alatt), nem is tudom, miért érezték szükségét, hogy ezeket a kicsit tinglitanglibb dalokat a lemezre tegyék.
A This Close, a The Kind és az In the Dark újra visszahozza a fura dallamokat és kicsit komplexebb szövegeket. A The Kind a másik kedvencem, elképesztő energia van benne. Set Apart This Dream nem nőtt a szívemhez, kicsit túl egyszerűnek tartom hozzájuk, viszont a Swept Away-t, amilyen betegnek hangzik elsőre, olyannyira meg is szerettem.. egész határozottan nem Flyleaf-stílus, de nekem bejön. Ja és nem csak elsőre beteg. :)
Ezután betenni egy Tiny Heart-kaliberű dalt nem tűnik túl jó választásnak, de hát jó, csak én nem annyira kedvelem. Egy kis közjáték után jön a Treasure, ami egy őszinte vallomás az énekesnőtől, és emiatt is, a szöveg és a dallam miatt is nagyon szívesen hallgatom, pedig különösebben ez sem egy komplex dal.
Az utolsó előtti dal a Circle, a témája igazán bejön, emiatt is kedveltem meg, bár csak sokadszorra. A lezárás pedig szokatlan módon igazán nagyszabású, és nagyon szép is, ez az Arise című szám (számomra nagy katarzis, ami a végén történik).

Ezért - és a Melting című közjáték miatt - is gondolom, hogy valamiféle koncepciót is akartak belevinni a lemezbe, mely azonban egyáltalán nem egyértelmű vagy zavaró.

Mindig nyilvánvaló volt, hogy dalszövegeik nagy része hittel, Istennel kapcsolatos, és most sincsen ez másképp, de én mindig is azt szerettem bennük, hogy ez sohasem tolakodó, erősködő módon történik, legalábbis számomra nincs ilyen jellege. Egyszerűen csak így éreznek, erről írnak dalokat, és ezt értékelem.
Azt hiszem, az első albumhoz képest tágítani akarták a repertoárjukat, megmutatni, hogy még mit tudnak azon kívül. Ez többé-kevésbé sikerült nekik, bár egyes kevésbé sikerült dalokban késélen táncolnak azzal kapcsolatban hogy ez a stílusbővítés a közhelyességbe csússzon. De még megmenekültek, nincs baj! :)

Szerintem 10/7.

Mystrea kollegina ötletét követve ajánlok egy dalt meghallgatásra, hátha valaki innen kedveli meg
őket. :) (nem, nem hét és fél perces, csak ez volt a jobb verzió jutubon, van a végén egy jó hosszú csend :)




Read Users' Comments ( 0 )


  Az idén ötvenkettedszerre sikerült megrendezésre kerülnie a zenei Oscar-nak is nevezett díj kiosztó gálájának, melyben a kategóriák nyerteseit igyekszem a lehető legobjektívabban kommentelni (abban az esetben, ha ismerem az adott nyerteseket/jelölteket, a végefelé már általam kevésbé ismert előadók is vannak).


Album of the Year

* I Am... Sasha Fierce, Beyoncé
* The E.N.D., The Black Eyed Peas
* The Fame, Lady Gaga
* Big Whiskey and the GrooGrux Kings, Dave Matthews Band
* Fearless, Taylor Swift
  Taylor Swift jött, tarolt és még mindig itt van. Sikerét valószínűleg fiatalos lendületének, és egyszerűen emészthető zenéjének köszönheti, ami a hétköznapi zenekedvelő tiniket könnyen magával ragadja. De hogy nem country énekes, az olyan biztos, mint hogy én most ezeket a szavakat írom.


Record of the Year

* "Halo," Beyoncé
* "I Gotta Feeling," The Black Eyed Peas
* "Use Somebody," Kings of Leon
* "Poker Face," Lady Gaga
* "You Belong With Me," Taylor Swift
A Kings of Leon is próbálkozik egy ideje, de a 2009-es év meghozta nekik a sikert. A Use Somebody világszerte uralta a slágerlistákat (nem csoda, fülbemászó és poprock, ami egyértelmű út a világsikerhez), nem is kevés ideig, és kategóriájának kiemelkedő jelöltje volt az 52. Grammy díjátadó gálán.


Song of the Year

* "Poker Face," Lady Gaga
* "Pretty Wings," Maxwell
* "Single Ladies (Put a Ring On It)," Beyoncé
* "Use Somebody," Kings of Leon
* "You Belong With Me," Taylor Swift
Beyoncé sikersorozata az idei Grammy-n itt kezdődött, mikor épphogy nem a legjobb dalával sikerült megszereznie a szobrot. Véleményem szerint, ha már Beyoncé, akkor nem Single Ladies, hanem mondjuk bármi más arról a lemezről.


Best New Artist

* Zac Brown Band
* Keri Hilson
* MGMT
* Silversun Pickups
* The Ting Tings
  Habár személy szerint a The Ting Tings-nek adtam volna a díjat, a Zac Brown Band is jöhet, sőt, azt hiszem, szerencsébb választás is, mint a fent emített The Ting Tings, hiszen mostanában több figyelmet kap az electropop, mint a country, ezért érdemes inkább az utóbbit hájpolni.


Best Female Pop Vocal Performance

* Adele, "Hometown Glory"
* Beyoncé, "Halo"
* Katy Perry, "Hot N Cold"
* Pink, "Sober"
* Taylor Swift, "You Belong With Me"
  Ryan Tedder dalával. Nem mellesleg. Azt meg kell hagyni, hogy Beyoncé nagyon jó élőben, és itt abbahagynám a meghagyni való dolgokat, mielőtt még nekikezdenék a kivetnivaló dolgoknak.


Best Male Pop Vocal Performance

* John Legend, "This Time"
* Maxwell, "Love You"
* Jason Mraz, "Make It Mine"
* Seal, "If You Don't Know Me By Now"
* Stevie Wonder, "All About the Love Again"
  Azt hiszem, Jason Mraz épp elég ideje próbálkozik elég színvonalas teljesítménnyel ahhoz, hogy idén jogosan szerezze meg a Grammy-t.


Best Pop Performance by a Duo or Group With Vocals

* The Black Eyed Peas, "I Gotta Feeling"
* Bon Jovi, "We Weren't Born to Follow"
* The Fray, "Never Say Never"
* Hall & Oates, "Sara Smile"
* MGMT, "Kids"
  A The Black Eyed Peas idén nagyon beütött "The End" c. lemezükkel, nem egy díjat vittek idén haza. Bár véleményem szerint ha már nyernek, akkor nyerjenek egy jobb dallal a lemezükről. Viszont azt meg kell mondanom, hogy a Never Say Never-rel jelölni a The Fray-t kicsit túlzás volt. 


Best Pop Collaboration With Vocals

* Roseanne Cash and Bruce Springsteen, "Sea of Heartbreak"
* Ciara and Justin Timberlake, "Love Sex Magic"
* Jason Mraz and Colbie Caillat, "Lucky"
* Willie Nelson and Norah Jones, "Baby It's Cold Outside"
* Taylor Swift and Colbie Caillat, "Breathe"
  Nem hiszem el, hogy a Love Sex Magic-et is jelölték, komolyan, csak most tűnt fel. Különben a jelöltek közül szerintem egy sem érdemelné meg a díjat, de ha már ez a helyzet, akkor Jason Mraz és Colbie Caillat még a kisebbik rossz.


Best Pop Instrumental Performance

* Herb Alpert, "Besame Mucho"
* Bela Fleck, "Throw Down Your Heart"
* Imogen Heap, "The Fire"
* Maxwell, "Phoenix Rise"
* Marcus Miller, "Funk Joint"
  A jelöltek közül csak Imogen Heap-ről vannak emlékeim/információim, úgyhogy ehhez nem fűznék hozzá semmit, éljen Bela Fleck!


Best Pop Instrumental Album

* In Boston, Chris Botti
* Legacy, Hiroshima
* Potato Hole, Booker T. Jones
* Modern Art, The Rippingtons featuring Russ Freeman
* Down the Wire, Spyro Gyra
  (Még) nem hallgatok instrumentális albumokat, ez remélhetőleg változni fog ezután.


Best Pop Vocal Album

* The E.N.D., The Black Eyed Peas
* Breakthrough, Colbie Caillat
* All I Ever Wanted, Kelly Clarkson
* The Fray, The Fray
* Funhouse, Pink
  Nem vagyok boldog. Nem mondom, miért. Vagyis de. Bárki más ebből a kategóriából. BÁRKI MÁS. De miért a BEP?


Best Dance Recording

* "Boom Boom Pow," The Black Eyed Peas
* "When Love Takes Over," David Guetta and Kelly Rowland
* "Poker Face," Lady Gaga
* "Celebration," Madonna
* "Womanizer," Britney Spears
  Műfaja válogatja, ezzel is úgy vagyok.


Best Electronic/Dance Album

* Divided by Night, The Crystal Method
* One Love, David Guetta
* The Fame, Lady Gaga
* Party Rock, LMFAO
* Yes, Pet Shop Boys
  Legnagyobb ellenszenvem ellenére is a Pet Shop Boys-nak ítéltem volna a díjat, hiszen több a tapasztalatuk, és a tartalom is a zenéjükben.


Best Traditional Pop Vocal Album

* A Swingin' Christmas, Tony Bennett
* Michael Bublé Meets Madison Square Garden, Michael Bublé
* Your Songs, Harry Connick Jr.
* Liza's at the Palace, Liza Minnelli
* American Classic, Willie Nelson
Jó, Michael Bublé megérdemli már, úgy gondolom, valamivel nagyobb előny, hogy reklámja is több és hatékonyabb volt, mint például Liza Minnelli-nek, aki még ugye egy alap karakter a műfajban, mégis most látom ebben az évben a nevét, azt meg főleg csak most, hogy jelölve volt.

Best Solo Rock Vocal Performance


* Bob Dylan, "Beyond Here Lies Nothing"
* John Fogerty, "Change in the Weather"
* Prince, "Dreamer"
* Bruce Springsteen, "Working on a Dream"
* Neil Young, "Fork in the Road"
  Bruce Springsteen is ügyesen használja fel régebbi sikereit, hiszen azokat a jutalmazott album fel sem érhet (Prince-hez meg Bob Dylan-hez meg pláne hogy nem)


Best Rock Performance by a Duo or Group With Vocals

* Eric Clapton and Steve Winwood, "Can't Find My Way Home"
* Coldplay, "Life in Technicolor II"
* Green Day, "21 Guns"
* Kings of Leon, "Use Somebody"
* U2, "I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight"
  Ellinkeskedték ezt a kategóriát énszerintem. 


Best Hard Rock Performance

* AC/DC, "War Machine"
* Alice in Chains, "Check My Brain"
* Linkin Park, "What I've Done"
* Metallica, "The Unforgiven III"
* Nickelback, "Burn It to the Ground"
Az AC/DC akkor most hard rock, hát, jó tudni, Alice in Chains már jogosabb, vagy a Metallica, mondjuk azt, hogy az AC/DC sem akkora királya a kategóriájának, mint amekkorának mondva vagyon. 


Best Metal Performance

* Judas Priest, "Dissident Aggressor"
* Lamb of God, "Set to Fail"
* Megadeath, "Head Crusher"
* Ministry, "Señor Peligro"
* Slayer, "Hate Worldwide"


Best Rock Instrumental Performance

* Jeff Beck, "A Day in the Life"
* Booker T. Jones, "Warped Sister"
* Brad Paisley, "Playing With Fire"
* Brian Setzer Orchestra, "Mr. Surfer Goes Jazzin'"
* Steve Vai, "Now We Run"


Best Rock Song

* "The Fixer," Pearl Jam
* "I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight," U2
* "21 Guns," Green Day
* "Use Somebody," Kings of Leon
* "Working on a Dream," Bruce Springsteen
  Még egy hozzáfűznivaló, hiszen a Working on a Dream meg az I'll Go Crazy... sem éppen rock-ok... attól, hogy egy együttes főleg rock-zenét nyom, attól még nem biztos, hogy a legkönnyebben eladható daluk is rock.


Best Rock Album

* Black Ice, AC/DC
* Live at Madison Square Garden, Eric Clapton and Steve Winwood
* 21st Century Breakdown, Green Day
* Big Whiskey and the GrooGrux King, Dave Matthews Band
* No Line on the Horizon, U2
  Ennek is csak a reklámja nagy...

Best Alternative Music Album

* Everything That Happens Will Happen Today, David Byrne and Brian Eno
* The Open Door, Death Cab for Cutie
* Sounds of the Universe, Depeche Mode
* Wolfgang Amadeus Phoenix, Phoenix
* It's Blitz!, Yeah Yeah Yeahs

Best Female R&B Vocal Performance

* Beyoncé, "Single Ladies (Put a Ring on It)"
* Melanie Fiona, "It Kills Me"
* Lalah Hathaway, "That Was Then"
* Ledisi, "Goin' Thru Changes"
* Jazmine Sullivan, "Lions, Tigers & Bears"

Best Male R&B Vocal Performance

* Anthony Hamilton, "The Point of it All"
* Maxwell, "Pretty Wings"
* Musiq Soulchild, "Sobeautiful"
* Pleasure P, "Under"
* Charlie Wilson, "There Goes My Baby"

Best R&B Performance by a Duo or Group With Vocals

* Jamie Foxx and T-Pain, "Blame It"
* India.Arie and Musiq Soulchild, "Chocolate High"
* Musiq Soulchild and Mary J. Blige, "Ifuleave"
* Robert Randolph and the Clark Sisters, "Higher Ground"
* Calvin Richardson and Ann Nesby, "Love Has Finally Come at Last"

Best Traditional R&B Vocal Performance

* Beyoncé, "At Last"
* Anthony Hamilton, "Soul Music"
* Boney James & Quinn, "Don't Let Me Be Lonely Tonight"
* Ann Nesby, "Sow Love"
* Calvin Richardson, "Woman Gotta Have It"

Best Urban/Alternative Performance

* "Daykeeper," The Foreign Exchange
* "All Matter," Robert Glasper and Bilal
* "Pearls," India.Arie and Dobet Gnahore
* "A Tale Of Two," Eric Roberson, Ben O'Neill and Michelle Thompson
* "Blend," Tonex

Best R&B Song

* "Blame It," Jamie Foxx and T-Pain
* "Lions, Tigers & Bears," Jazmine Sullivan
* "Pretty Wings," Maxwell
* "Single Ladies (Put a Ring on It)", Beyoncé
* "Under," Pleasure P

Best R&B Album

* The Point of It All, Anthony Hamilton
* Testimony: Vol. 2, Love & Politics, India.Arie
* Turn Me Loose, Ledisi
* Blacksummers' Night, Maxwell
* Uncle Charlie, Charlie Wilson

Best Contemporary R&B Album

* I Am...Sasha Fierce, Beyoncé
* Intuition, Jamie Foxx
* The Introduction of Marcus Cooper, Pleasure P
* Ready, Trey Songz
* Thr33 Ringz, T-Pain

Best Rap Solo Performance

* Drake, "Best I Ever Had"
* Eminem, "Beautiful"
* Jay-Z, "D.O.A. (Death of Auto-Tune)"
* Kid Cudi, "Day and Night"
* Mos Def, "Casa Bey"

Best Rap Performance by a Duo or Group

* "Too Many Rappers," Beastie Boys and Nas
* "Crack a Bottle," Eminem, Dr. Dre and 50 Cent
* "Money Goes, Honey Stay," Fabolous and Jay-Z
* "Make Her Say," Kid Cudi, Kanye West and Common
* "Amazing," Kanye West and Young Jeezy

Best Rap/Sung Collaboration

* "Ego," Beyoncé and Kanye West
* "Knock You Down," Keri Hilson, Kanye West and Ne-Yo
* "Run This Town," Jay-Z, Rihanna and Kanye West
* "I'm On a Boat," The Lonely Island and T-Pain
* "Dead and Gone," T.I. and Justin Timberlake

Best Rap Song

* "Best I Ever Had," Drake
* "Day 'N' Nite," Kid Cudi
* "Dead and Gone," T.I. and Justin Timberlake
* "D.O.A. (Death of Auto-Tune)," Jay-Z
* "Run This Town," Jay-Z, Rihanna and Kanye West

Best Rap Album

* Universal Mind Control, Common
* Relapse, Eminem
* R.O.O.T.S., Flo Rida
* The Ecstatic, Mos Def
* The Renaissance, Q-Tip

Best Female Country Vocal Performance

* "Dead Flowers," Miranda Lambert
* "I Just Call You Mine," Martina McBride
* "White Horse," Taylor Swift
* "Just a Dream," Carrie Underwood
* "Solitary Thinkin'," Lee Ann Womack

Best Male Country Vocal Performance

* "All I Ask for Anymore," Trace Adkins
* "People Are Crazy," Billy Currington
* "High Cost of Living," Jamey Johnson
* "Living for the Night," George Strait
* "Sweet Thing," Keith Urban

Best Country Performance by a Duo or Group With Vocals

* Brooks & Dunn, "Cowgirls Don't Cry"
* Zac Brown Band, "Chicken Fried"
* Lady Antebellum, "I Run to You"
* Rascal Flatts, "Here Comes Goodbye"
* Sugarland, "It Happens"

Best Country Collaboration With Vocals

* "Beautiful World," Dierks Bentley and Patty Griffin
* "Down the Road," Kenny Chesney and Mac McAnally
* "Start a Band," Brad Paisley and Keith Urban
* "I Told You So," Carrie Underwood and Randy Travis
* "Everything But Quits," Lee Ann Womack and George Strait

Best Country Instrumental Performance

* "Under The (Five) Wire," Alison Brown
* "The Crystal Merchant," The Greencards
* "Mansinneedof," Sarah Jarosz
* "Producer's Medley," Steve Wariner

Best Country Song

* "All I Ask for Anymore," Trace Adkins
* "High Cost of Living," Jamey Johnson
* "I Run to You," Lady Antebellum
* "People Are Crazy," Billy Currington
* "White Horse," Taylor Swift

Best Country Album

* The Foundation, Zac Brown Band
* Twang, George Strait
* Fearless, Taylor Swift
* Defying Gravity, Keith Urban
* Call Me Crazy, Lee Ann Womack
  Egy bajom van vele. Mert nyerjen csak, persze, de Taylor Swift nem country-zenész. 

Best New Age Album

* Faith, Jim Brickman
* Prayer for Compassion, David Darling
* Laserium for the Soul, Henta
* In a Dream, Peter Kater, Dominic Miller, Kenny Loggins and Jaques Morelenbaum
* Impressions of the West Lake, Kitaro

Best Contemporary Jazz Album

* Urbanus, Stefon Harris & Blackout
* Sounding Point, Julian Lage
* At World's Age, Philippe Saisse
* Big Neighborhood, Mike Stern
* 75, Joe Zawinul & The Zawinul Syndicate

Best Jazz Vocal Album

* No Regrets, Randy Crawford (& Joe Sample)
* Dedicated To You: Kurt Elling Sings The Music Of Coltrane And Hartman, Kurt Elling
* So In Love, Roberta Gambarini
* Tide, Luciana Souza
* Desire, Tierney Sutton (Band)

Best Improvised Jazz Solo

* "Dancin' 4 Chicken," Terence Blanchard, soloist
* "All of You," Gerald Clayton, soloist
* "Ms. Garvey, Ms. Garvey," Roy Hargrove, soloist
* "On Green Dolphin Street," Martial Solal, soloist
* "Villa Palmeras," Miguel Zenón, soloist

Best Jazz Instrumental Album, Individual or Group

* Quartet Live, Gary Burton, Pat Metheny, Steve Swallow and Antonio Sanchez
* Brother to Brother, Clayton Brothers
* Five Piece Band—Live, Chick Corea and John McLaughlin Five Peace Band
* Remembrance, John Patitucci Trio
* The Bright Mississippi, The Bright Mississippi

Best Large Jazz Ensemble Album

* Legendary, Bob Florence Limited Edition
* Eternal Interlude, John Hollenbeck Large Ensemble
* Fun Time, Sammy Nestico and The SWR Big Band
* Book One, New Orleans Jazz Orchestra
* Lab 2009, University Of North Texas One O'Clock Lab Band

Best Latin Jazz Album

* Things I Wanted to Do, Chembo Corniel
* Áurea, Geoffrey Keezer
* Brazilliance X 4, Claudio Roditi
* Juntos Para Siempre, Bebo Valdés and Chucho Valdés
* Esta Plena, Miguel Zenón

Best Gospel Performance

* "Free to Be Me," Francesca Battistelli
* "Jesus Is Love," Heather Headley featuring Smokie Norful
* "I Believe," Jonny Lang with Fisk Jubilee Singers
* "Wait on the Lord," Donnie McClurkin featuring Karen Clark Sheard
* "Born Again," Third Day

Best Gospel Song

* "Born Again," Third Day
* "City on Our Knees," TobyMac
* "Every Prayer," Israel Houghton and Mary Mary
* "God in Me," Mary Mary featuring Kierra "KiKi" Sheard
* "The Motions," Matthew West

Best Rock or Rap Gospel Album

* The Big Picture, Da' T.R.U.T.H.
* Crash, Decyfer Down
* Innocence & Instinct, Red
* Live Revelations, Third Day
* The Dash, John Wells–The Tonic

Best Pop/Contemporary Gospel Album

* Speaking Louder Than Before, Jeremy Camp
* The Power of One, Israel Houghton
* The Long Fall Back to Earth, Jars Of Clay
* Love Is on the Move, Leeland
* Freedom, Mandisa

Best Southern, Country or Bluegrass Gospel Album

* Jason Crabb, Jason Crabb
* Dream On, Ernie Haase & Signature Sound
* The Rock, Tracy Lawrence
* In God's Time, Barry Scott & Second Wind
* Everyday, Triumphant Quartet

Best Traditional Gospel Album

* God Don't Never Change, Ashley Cleveland
* The Law of Confession, Part I, Donald Lawrence & Co.
* Oh Happy Day, Various Artists
* The Journey Continues, The Williams Brothers
* How I Got Over, Vickie Winans

Best Contemporary R&B Gospel Album

* Audience of One, Heather Headley
* Renewed, Sheri Jones-Moffett
* Just James, J Moss
* Smokie Norful: Live, Smokie Norful
* Bold Right Life, Kierra Sheard

Best Latin Pop Album

* 5to Piso, Ricardo Arjona
* Te Acuerdas..., Francisco Céspedes
* Sin Frenos, La Quinta Estación
* Hu Hu Hu, Natalia Lafourcade
* Gran City Pop, Paulina Rubio

Best Latin Rock, Alternative or Urban Album

* Rio, Aterciopelados
* Y., Bebe
* Los De Atras Vienen Conmigo, Calle 13
* La Luz Del Ritmo, Los Fabulosos Cadillacs
* La Revolucion, Wisin y Yandel

Best Tropical Latin Album

* Asi Soy, Isaac Delgado
* Ciclos, Luis Enrique
* Guasábara, José Lugo Orchestra
* Gracias, Omara Portuondo
* Bach in Havana, Tiempo Libre

Best Regional Mexican Album

* Corazón Ranchero, Shaila Dúrcal
* Necesito De Ti, Vicente Fernández
* Compañeras, Mariachi Reyna de Los Angeles
* 10 Aniversario, Mariachi Divas de Cindy Shea
* Pegadito Al Corazón, Joan Sebastian

Best Tejano Album

* Borders y Bailes, Los Texmaniacs
* Divina, Stefani Montiel
* All the Way Live, Jay Perez
* Point of View, Joe Posada
* Radiacion Musicál, Sunny Sauceda y Todo Eso

Best Norteño Album

* Dejame Soñar, Cumbre Norteña
* El Niño De Oro, El Compa Chuy
* Pese A Quien Le Pese, Los Rieleros Del Norte
* Tu Noche Con...Los Tigres Del Norte, Los Tigres Del Norte
* Soy Todo Tuyo, Los Tucanes De Tijuana

Best Banda Album

* Se Nos Murio El Amor, El Güero y Su Banda Centenario
* Mas Adelante, La Arrolladora Banda El Limón de Rene Camacho
* Derecho De Antiguedad, La Original Banda El Limón de Salvador Lizárraga
* Tu Esclavo y Amo, Lupillo Rivera

Best Americana Album

* Together Through Life, Bob Dylan
* Electric Dirt, Levon Helm
* Willie and the Wheel, Willie Nelson & Asleep at the Wheel
* Wilco (The Album), Wilco
* Little Honey, Lucinda Williams

Best Bluegrass Album

* Could We Get Any Closer?, Jim Lauderdale
* The Crow/New Songs for the Five-String Banjo, Steve Martin
* Buckaroo Blue Grass, Michael Martin Murphey
* Almost Live, Bryan Sutton And Friends
* Destination Life, Rhonda Vincent

Best Traditional Blues Album

* A Stranger Here, Ramblin' Jack Elliott
* Blue Again, The Mick Fleetwood Blues Band featuring Rick Vito
* Rough & Tough, John Hammond
* Stomp! The Blues Tonight, Duke Robillard
* Chicago Blues: A Living History, Various Artists

Best Contemporary Blues Album

* This Time, The Robert Cray Band
* The Truth According to Ruthie Foster, Ruthie Foster
* Live: Hope at the Hideout, Mavis Staples
* Back to the River, Susan Tedeschi
* Already Free, The Derek Trucks Band

Best Traditional Folk Album

* Cutting Loose, David Holt and Josh Goforth
* Naked With Friends, Maura O'Connell
* Polka Cola: Music That Refreshes, Jimmy Sturr and His Orchestra
* Singing Through the Hard Times: A Tribute to Utah Phillips, Various Artists
* High Wide & Handsome: The Charlie Poole Project, Loudon Wainwright III

Best Contemporary Folk Album

* Middle Cyclone, Neko Case
* Our Bright Future, Tracy Chapman
* Live, Shawn Colvin
* Secret, Profane & Sugarcane, Elvis Costello
* Townes, Steve Earle

Best Native American Music Album

* Siyotanka, Michael Brant DeMaria
* Spirit Wind North, Bill Miller
* True Blue, Northern Cree
* Wind Songs—Native American Flute Solos, John Two-Hawks
* Riders of the Healing Road, Johnny Whitehorse

Best Hawaiian Music Album

* He Nani, Tia Carrere and Daniel Ho
* Friends & Family Of Hawai`i, Amy Hanaiali`i
* Nani Mau Loa: Everlasting Beauty: Ho`okena
* Masters Of Hawaiian Slack Key Guitar, Volume 2, Various Artists

Best Zydeco or Cajun Music Album

* Alligator Purse, Beausoleil Avec Michael Doucet
* Lay Your Burden Down, Buckwheat Zydeco
* Stripped Down, The Magnolia Sisters
* Live At 2009 New Orleans Jazz & Heritage Festival, Pine Leaf Boys
* L'Ésprit Créole, Cedric Watson et Bijou Créole

Best Reggae Album

* Rasta Got Soul, Buju Banton
* Brand New Me, Gregory Isaacs
* Awake, Julian Marley
* Mind Control—Acoustic, Stephen Marley
* Imperial Blaze, Sean Paul

Best Traditional World Music Album

* Ancient Sounds, Rahim Alhaj And Amjad Ali Khan
* Double Play, Liz Carroll and John Doyle
* Douga Mansa, Mamadou Diabate
* La Guerra No, John Santos y El Coro Folklórico Kindembo
* Dream Music Land, Ten Drum Art Percussion Group

Best Contemporary World Music Album

* Welcome to Mali, Amadou & Mariam
* Throw Down Your Heart: Tales From The Acoustic Planet, Vol. 3—Africa Sessions, Béla Fleck
* Day by Day, Femi Kuti
* Seya, Oumou Sangare
* Across the Divide: A Tale of Rhythm & Ancestry, Omar Sosa

Best Musical Album for Children

* American Heroes #3, Sprout
* Banjo to Beatbox, Cathy & Marcy with Special Guest Christylez Bacon
* Family Time, Ziggy Marley
* Great Day, Milkshake
* Jumpin' & Jammin', Greg & Steve
* Pete Seeger Tribute—Ageless Kids' Songs, Buck Howdy

Best Spoken Word Album for Children

* Aaaaah! Spooky, Scary Stories & Songs, Buck Howdy
* Captain Nobody, Dean Pitchford
* Nelson Mandela's Favorite African Folktales, Various Artists
* The Phantom Tollbooth, David Hyde Pierce
* Scat, Ed Asner
* Through the Looking Glass—And What Alice Found There, Harlan Ellison

Best Spoken Word Album (Includes Poetry, Audio Books and Story Telling)

* Always Looking Up, Michael J. Fox
* Jonathan Winters—A Very Special Time, Jonathan Winters
* The Lincoln-Douglas Debates, Richard Dreyfuss & David Strathairn
* The Maltese Falcon, Various Artists Including Michael Madsen, Sandra Oh, Edward Herrmann and Others
* We Can Have Peace in the Holy Land, Jimmy Carter
* Wishful Drinking, Carrie Fisher

Best Comedy Album

* Back From the Dead, Spinal Tap
* A Colbert Christmas: The Greatest Gift of All!, Stephen Colbert
* Internet Leaks, "Weird Al" Yankovic
* My Weakness Is Strong, Patton Oswalt
* Suckin' It for the Holidays, Kathy Griffin
* Tall, Dark & Chicano, George Lopez

Best Musical Show Album

* Ain't Misbehavin'
* Hair
* 9 to 5 The Musical
* Shrek the Musical
* West Side Story

Best Compilation Soundtrack Album for Motion Picture, Television or Other Visual Media

* Cadillac Records
* Quentin Tarantino's Inglourious Basterds
* Slumdog Millionaire
* True Blood
* Twilight

Best Score Soundtrack Album tor Motion Picture, Television or Other Visual Media

* The Curious Case of Benjamin Button, Alexandre Desplat
* Harry Potter and the Half-Blood Prince, Nicholas Hooper
* Milk, Danny Elfman
* Star Trek, Michael Giacchino
* Up, Michael Giacchino

Best Song Written for Motion Picture, Television or Other Visual Media

* "The Climb" (from Hannah Montana: The Movie), Miley Cyrus
* "Decode" (from Twilight), Paramore
* "Jai Ho" (from Slumdog Millionaire), A.R. Rahman, Sukhvinder Singh, Tanvi Shah, Mahalaxmi Iyer and Vijay Prakash
* "Once in a Lifetime" (from Cadillac Records), Beyoncé
* "The Wrestler" (from The Wrestler), Bruce Springsteen
  Hallottam, hogy milyen jó lett a Slumdog Millionaire zenéje, és valljuk be olyan jelöltek mellett, mint Miley Cyrus meg a Paramore... ne tessék viccelni.

Best Instrumental Composition

* "Borat in Syracuse," Paquito D'Rivera
* "Counting to Infinity," Tim Davies
* "Fluffy," Bob Florence
* Ice-Nine, Steve Wiest
* Married Life (from Up), Michael Giacchino

Best Instrumental Arrangement

* "Emmanuel," Jerry Lubbock
* "Hope," Vince Mendoza
* "Slings and Arrows," Vince Mendoza
* "Up With End Credits" (from Up), Michael Giacchino
* "West Side Story Medley," Bill Cunliffe

Best Instrumental Arrangement Accompanying Vocalist(s)

* "A Change Is Gonna Come," Seal
* "Dedicated to You," Kurt Elling
* "In the Still of the Night," Anne Walsh
* "My One and Only Thrill," Melody Gardot
* "Quiet Nights," Diana Krall

Best Recording Package

* Back From the Dead, Spinal Tap
* Everything That Happens Will Happen Today, David Byrne and Brian Eno
* Middle Cyclone, Neko Case
* Splitting Adam, Splitting Adam
* Tathagata, Various Artists

Best Boxed or Special Limited Edition Package

* A Cabinet of Curiosities, Jane's Addiction
* The Clifford Ball, Phish
* Everything That Happens Will Happen Today, David Byrne and Brian Eno
* Lost in the Sound of Separation (Deluxe Edition), Underoath
* Neil Young Archives Vol. I (1963–1972), Neil Young

Best Album Notes

* The Complete Louis Armstrong Decca Sessions (1935-1946), Louis Armstrong
* Dance-O-Mania: Harry Yerkes And The Dawn Of The Jazz Age, 1919-1923, The Happy Six
* Gonzo: The Life And Work Of Dr. Hunter S. Thompson—Music From The Film, Various Artists
* My Dusty Road, Woody Guthrie
* Origins of the Red Hot Mama 1910-1922, Sophie Tucker

Best Historical Album

* The Complete Chess Masters (1950-1967), Little Walter
* My Dusty Road, Woody Guthrie
* Origins Of The Red Hot Mama, 1910-1922, Sophie Tucker
* Take Me To The Water: Immersion Baptism In Vintage Music And Photography 1890-1950, Various Artists
* Woodstock—40 Years On: Back To Yasgur's Farm, Various Artists

Best Engineered Album, Non-Classical

* Ellipse, Imogen Heap
* Gossip in the Grain, Ray LaMontagne
* My One and Only Thrill, Melody Gardot
* Safe Trip Home, Dido
* Swan Feathers, Leslie Mendelson
*diatalittas kacaj* Így tovább, Imogen.

Producer of the Year, Non-Classical

* T Bone Burnett: Moonalice (Moonalice); Secret, Profane and Sugarcane (Elvis Costell)
* Ethan Johns: Gossip in the Grain (Ray LaMontagne)
* Larry Klein: Arcadian Driftwood (Zachary Richard); Bare Bones (Madeleine Peyroux); My One and Only Thrill (Melody Gardot); Our Bright Future (Tracy Chapman); Tide (Luciana Souza)
* Greg Kurstin: It's Not Me, It's You (Lily Allen); Ray Guns Are Not Just the Future (The Bird and the Bee)
* Brendan O'Brien: Black Ice (AC/DC); Crack the Skye (Mastodon); The Fixer (Pearl Jam); Killswitch Engage (Killswitch Engage); Working on a Dream (Bruce Springsteen)

Best Remixed Recording, Non-Classical

* "Don't Believe in Love" (Dennis Ferrer Objektivity Mix), Dido
* "The Girl and the Robot" (Jean Elan Remix), Röyksopp
* "I Want You" (Dave Aude Remix), Dean Coleman featuring DCLA
* "No You Girls" (Trentemøller Remix), Franz Ferdinand
* "When Love Takes Over" (Electro Extended Remix), David Guetta featuring Kelly Rowland

Best Surround Sound Album

* Colabs, David Miles Huber, Allen Hart, DJ Muad'Deep, Seren Wen, Musetta, Henta, Marcell Marias and Gail Pettis
* Flute Mystery, Emily Beynon, Vladimir Ashkenazy, Fred Johnny Berg, Catherine Beynon and Philharmonia Orchestra
* Kleiberg: Treble & Bass, Daniel Reuss, Trondheim Symfoniorkester, Marianne Thorsen and Göran Sjölin
* 1970-1975, Genesis
* Transmigration, Robert Spano, Atlanta Symphony Orchestra & Choruses

Best Engineered Album, Classical

* Britten: Billy Budd, Daniel Harding, Nathan Gunn, Ian Bostridge, Gidon Saks, Neal Davies, Jonathan Lemalu, Matthew Rose, London Symphony Chorus and London Symphony Orchestra
* Mahler: Symphony No. 8; Adagio From Symphony No. 10, Michael Tilson Thomas and San Francisco Symphony
* QSF Plays Brubeck, Quartet San Francisco
* Ravel: Daphnis Et Chloé, James Levine, Tanglewood Festival Chorus and Boston Symphony Orchestra
* Shostakovich: Symphonies Nos. 1 & 15, Valery Gergiev and Orchestra of The Mariinsky Theatre

Producer of the Year, Classical

* Blanton Alspaugh
* Steven Epstein
* John Fraser
* David Frost
* James Mallinson

Best Classical Album

* Bernstein: Mass, Asher Edward Wulfman; Baltimore Symphony Orchestra; Morgan State University Choir and Peabody Children's Chorus
* Mahler: Symphony No. 8; Adagio From Symphony No. 10, Laura Claycomb, Anthony Dean Griffey, Katarina Karnéus, Quinn Kelsey, James Morris, Yvonne Naef, Elza van den Heever and Erin Wall; San Francisco Symphony; Pacific Boychoir, San Francisco Girls Chorus and San Francisco Symphony Chorus
* Ravel: Daphnis et Chloé, Boston Symphony Orchestra; Tanglewood Festival Chorus
* Ravel: L'Enfant Et Les Sortilèges, Nashville Symphony Orchestra; Chattanooga Boys Choir, Chicago Symphony Chorus and Nashville Symphony Chorus
* Shostakovich: The Nose, Orchestra of The Mariinsky Theatre; Chorus of The Mariinsky Theatre

Best Orchestral Performance

* Susan Graham; Berliner Philharmoniker, Berlioz: Symphonie Fantastique
* Philharmonia Orchestra, Bruckner: Symphony No. 5
* Boston Symphony Orchestra; Tanglewood Festival Chorus, Ravel: Daphnis et Chloé
* Orchestra Of The Mariinsky Theatre, Shostakovich: Symphonies Nos. 1 & 15
* Jan Krzysztof Broja, Ewa Marczyk and Marek Marczyk; Warsaw Philharmonic Orchestra, Szymanowski: Symphonies Nos. 1 & 4

Best Opera Recording

* Britten: Billy Budd, London Symphony Orchestra; Gentlemen Of The London Symphony Chorus
* Messiaen: Saint François D'Assise, The Hague Philharmonic; Chorus of De Nederlandse Opera
* Musto, John: Volpone, Wolf Trap Opera Company
* Shostakovich: The Nose, Orchestra Of The Mariinsky Theatre; Chorus Of The Mariinsky Theatre
* Tan Dun: Marco Polo, Netherlands Chamber Orchestra; Cappella Amsterdam

Best Choral Performance

* Handel: Coronation Anthems, Alastair Ross; The Sixteen Orchestra; The Sixteen
* Mahler: Symphony No. 8; Adagio From Symphony No. 10, Laura Claycomb, Anthony Dean Griffey, Elza van den Heever, Katarina Karnéus, Quinn Kelsey, James Morris, Yvonne Naef and Erin Wall; San Francisco Symphony; Pacific Boychoir, San Francisco Symphony Chorus and San Francisco Girls Chorus
* Penderecki: Utrenja, Gennady Bezzubenkov, Iwona Hossa, Piotr Kusiewicz, Piotr Nowacki and Agnieszka Rehlis; Warsaw Philharmonic Orchestra; Warsaw Boys' Choir and Warsaw Philharmonic Choir
* Song Of The Stars: Granados, Casals & Blancafort, Erica Kiesewetter; Mark Kruczek and Douglas Riva; Voices Of Ascension
* A Spotless Rose, The Gabrieli Consort

Best Instrumental Soloist(s) Performance (With Orchestra)

* Bartók: 3 Concertos, Pierre-Laurent Aimard, Yuri Bashmet, Gidon Kremer, Neil Percy, Tamara Stefanovich and Nigel Thomas; Berliner Philharmoniker and London Symphony Orchestra
* Bermel, Derek: Voices For Solo Clarinet and Orchestra, Boston Modern Orchestra Project
* Korngold: Violin Concerto in D Major, Op. 35, Orquesta Sinfónica de Mineria
* Prokofiev: Piano Concertos Nos. 2 & 3, Philharmonia Orchestra
* Salonen, Esa-Pekka: Piano Concerto, Los Angeles Philharmonic

Best Instrumental Soloist Performance (Without Orchestra)

* Caroline Goulding, Caroline Goulding
* Chopin, Maria João Pires
* Journey to the New World, Sharon Isbin
* Oppens Plays Carter, Ursula Oppens
* Sonatas & Etudes, Yuja Wang

Best Chamber Music Performance

* Ginastera: String Quartets, Enso Quartet
* The Hungarian Album, Guarneri Quartet
* Intimate Letters, Emerson String Quartet
* Schumann/Bartók: The Berlin Recital, Martha Argerich and Gidon Kremer
* Takemitsu, Toru: And Then I Knew 'Twas Wind, Yolanda Kondonassis, Cynthia Phelps and Joshua Smith

Best Small Ensemble Performance

* Bach: Orchestral Suites For A Young Prince, Ensemble Sonnerie
* Josquin: Missa Malheur Me Bat, Tallis Scholars
* Lang, David: The Little Match Girl Passion, Ars Nova Copenhagen & Theatre of Voices
* Song of Songs, Stile Antico
* Vivaldi: Concertos, Chamber Orchestra of Europe

Best Classical Vocal Performance

* Anne Sofie von Otter, Bach
* Juan Diego Flórez, Bel Canto Spectacular
* Lorraine Hunt Lieberson, Recital At Ravinia
* Susan Graham, Un Frisson Français
* Renée Fleming, Verismo Arias

Best Classical Contemporary Composition

* Crumb, George: The Winds Of Destiny, George Crumb
* Higdon, Jennifer: Percussion Concerto, Jennifer Higdon
* Pärt, Arvo: In Principio, Arvo Pärt
* Sierra, Roberto: Missa Latina "Pro Pace," Roberto Sierra
* Wyner, Yehudi: Piano Concerto "Chiavi In Mano," Yehudi Wyner

Best Classical Crossover Album

* A Company Of Voices: Conspirare In Concert, Conspirare
* Jazz-Clazz, Paquito D'Rivera Quintet
* The Melody of Rhythm, Béla Fleck, Zakir Hussain and Edgar Meyer
* QSF Plays Brubeck, Quartet San Francisco
* Twelve Songs By Charles Ives, Kneebody
* Yo-Yo Ma & Friends: Songs Of Joy And Peace, Yo-Yo Ma

Best Short Form Music Video

* "Mr. Hurricane," Beast
* "Boom Boom Pow," The Black Eyed Peas
* "Life in Technicolor II," Coldplay
* "Wrong," Depeche Mode
* "Her Morning Elegance," Oren Lavie
  Teljes mértékben a Coldplay-fanok mellett állok, tartom a vállam, sírjatok azon nyugodtan. Megértelek titeket.

Best Long Form Music Video

* "In Boston," Chris Botti
* "Johnny Cash's America," Johnny Cash
* "Anita O'Day—The Life of a Jazz Singer," Anita O'Day
* "Love, Pain & The Whole Crazy World Tour Live," Keith Urban
* "The Beatles Love—All Together Now," Various Artists

Ez lenne tehát a végeredmény. Nagy részével kapcsolatban ugyebár nem tudok nyilatkozni, remélem azok, akiket nem ismerek, jogosan kapták meg a díjat, valamint szubjektív(abb)an nyilatkozva még annyit, hogy a jelöltek nem voltak idén rosszak, csak a nyertesek.


Read Users' Comments ( 1 )