Ma este Grammy!

Habár a jelöltekről szóló posztommal csúnyán elmaradtam (tkp hatszor futottam neki, de a blog minduntalan tönkretette a bejegyzést, szóval hagytam végül a csudába), holnap viszont ha hazajöttem az oskolából (mivel e hét szerdától kezdve ismét járok suliba x]), azonnal nekiesek a díjazottaknak.
  Úgy értesültem, a Pro7 közvetíti holnap hajnalban, aki teheti, nézze.

  Én már nagyon csúnyán izgulok....



Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy újabban ritkulnak a posztok (az én irányomból mindenesetre), és ha írok, akkor is csak a Kaizers-ről, de hát az vesse rám az első követ, akinek nem áll bele a lábába a ritmus, ha meghallja őket. (vagy inkább ne is követ, hanem pillecukorkát vagy ilyen puhább dolgokat)

/nemtetszik. Helge feje fölött a kép viszont nem maradhatott le ;)/

  Első reakcióim az albummal kapcsolatban gyakorlatilag az "ezmiez?"-nél tovább nem is terjedtek, majd ahogy megismerkedtem az együttes diszkográfiájával, azt kellett észrevennem, hogy nincs itt semmi gáz, nem egyik napról a másikra váltottak stílust, hanem a 2001-es albumtól kezdve folyamatosan tűntek el a folklore elemek a zenéjükből, a Maskineri-re pedig alig egy-két számban lehet csak érezni a régi "Kaizers-életérzés"-t, ami persze szomorú, és lepontoznivaló változás egészen addig, míg rá nem jön az ember, hogy gyakorlatilag semmi baj nincsen ezzel a lemezzel (sem). 
  Aminek örültem, hogy a "tangó" alap kapott teret ezen az albumon is (Enden av November), a trombitákat sem dobták ki (Bastard sonn), és Janove Ottesen sem vesztette el a hangját (Volvo i Mexico). Az orgona sajnos nem kap annyi szerepet, mint az előző lemezeken, és a pattogósabb gipsy rock-dalokat felváltják a langyosabb, tingli-tanglibb, az észak-európai indie-re jellemző billegős számok (Toxic Blood, Maskineri, 9mm).

  Én csak annyit mondhatok, hogy tetszik a lemez, a helyén van minden tekintetben, hangszerelésileg, szövegileg, persze, blaaaa-blaaa, de borzasztóan hiányoznak a Bak et Halleluja, Pa Ditt Skift és Veterans Klage-kaliberű dalok. Plusz infóként még elmondanám, hogy a banda tagjai azt nyilatkozták, hogy márciustól készülő albumukra még nagyobb stílusváltást terveznek, én meg húzogatom a számat, és nem vagyok boldog.
  10/6. Kedvenc számom a lemezről: Bastard sonn.

(nekem még működött, ha elromlott, szóljatok, jelszó: rockschuppen)
Forrás: rockschuppen.blogspot.com

(jövő héttől lesz szó más zenakarokról is, csak hagyjátok még, hogy élvezkedjek egy kicsit)


Read Users' Comments ( 0 )

Éppen nagyjából egy órája hallgattam az AbsoluteRadio live stream-jét, és leadták a 22 éves skót hölgyemény legújabb dalát, ami a Don't Tell Me That It's Over névre hallgat. (heh, mint egy kutya)
  Először is egész más, kicsit rockosabb, mint eddig, megy benne ez a slowrock gitár alap, de van ez a tiszta, magas hangszínű gitár, plusz egy rakat vonós, amik nagyon jól nyomják.
  Amy hangján is tompítottak egy emberségeset, miközben a szövegtől én éppen nem vágtam hanyatt magam, összességében mégis nagyon remek kis dal, úgy mondanám, hogy "angyali", de hallgassátok meg, és megértitek.
  Az új album MÁRCIUS NYOLCADIKÁN jön majd ki, és úgy fogják nevezni, hogy "A Curious Thing".

  A dal nálam 10/9, szinte tökéletes, a szöveg nekem túl egyszerű, túl primitív Amy többi munkájához képest, ugyanakkor sok ötletes és egyedi dallamfordulat van benne (az "I'm on my knees" körül keressétek a csodát, szerintem lenyűgöző, 2:30-nál :))




Read Users' Comments ( 0 )

Red - End of silence (2006)

Éppen a zenéim között keresgéltem, hogy milyen együttest tudnék bemutatni Nektek, amely még nem szerepelt itt a blogban + megvolt minden számuk az albumról (magyarul elfogadhatónak tartottam az összes dalt, és nem szelektáltam ki belőle semmit). Választásom most a Redre esett, arra az amerikai christian/alternatív rockot játszó bandára, mely már Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet.

Debütáló albumuk az "End of silence" címet viseli, és ez az elsőre kicsit (számomra legalábbis) ijesztőnek tűnő borító valóban jól tükrözi a lemezen található dalok stílusát. Lehet ordítani, igen, ezek pontosan olyan számok, de nem amolyan Marilyn Manson-módra üvöltős vagy Lordi-féle hörgős fajta zenéről van szó, hanem egy fokkal "lágyabb" irányzatról. Persze néha elszabadul Michael Barnes hangja, de ez megbocsátható bűn, mert amúgy elég jó hangszálakkal áldották meg (bár néha kicsit emlékeztet Chester Benningtonra a Linkin Parkból).

Mi van az albumon?
Sok jó rockszám, megfűszerezve néhol zongorával, akusztikus gitárral és vonósokkal. Dinamikus és lendületes dalok, bár azt nem mondanám, hogy egyediek lennének, de a rock világában megállják a helyüket.
Először az első kislemezüket, a "Breathe into me"-t hallottam, egész jól tükrözi a stílusukat, szóval jó választás volt a megismertetésükre. Van két nagyobb lélegzetvételű daluk, a "Lost" és a "Let go", amelyek a kedvenceimmé váltak, és igaz, hogy hasonló alapritmust véltem felfedezni mindkettőben, de ez sem érdekel, ha egyszer ilyen jól szól Barnes ezekben. Az "Already over"-ben nyomokban felfedezhető egy billentyűs hangszer, és itt a vonósoknak is elég sok szerep jut, csodás háttérzeneként funkcionálnak, és ettől lesz olyan jó ez a szám. A "Hide" is élt a vonószenekar adta lehetőségekkel, és bár egy kicsit Within Temptationre emlékeztető dal kerekedett (hangsúlyozom, csak emlékeztet rá, és valószínűleg csak nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok), a végén lévő gyönyörű zongoraszóló minden kételyemet szertefoszlatta.
Az album kakukktojása talán a "Pieces". Szintén egy kedvenc, és főleg azért szerettem meg ezt a számot, mert egészen egyedire sikerült. Nem számítottam ilyen lassú dalra az együttestől, de megmutatták, hogy ilyet is tudnak. Andalító zongorahanggal indul, majd jönnek a vonósok, és bekapcsolódik egy gitár is - közben eltelt másfél perc, és még mindig semmi ének, így kellőképpen ráhangolódhatunk a dallamra. Majd jön Barnes egy "nyugisabb" hangszínével, és gyönyörű balladát kerít nekünk. De mikor abba a hitbe esünk, hogy egy sima nótával van dolgunk, akkor egyszer csak váltás, megkapjuk a dobot némileg gyorsabb ütemekkel párosítva, és az étert megtölti Barnes kiáltása. S hogy még ne pont itt legyen a vége, újból belassulnak, és azon kapjuk magunkat, hogy hopp, eltelt 6 perc, és milyen jó volt. Fantasztikus dal, hallgassátok meg ti is:



Összegezve: 10/9, jók a dalok nagyon, de néha felfedezhetőek hasonló alapritmusok, és nem mindegyik refrén maradt meg teljesen. Azért kár, hogy nem kaptak Grammy-t, de talán majd legközelebb.


Read Users' Comments ( 0 )

Reamonn - Reamonn (2008)

Tavaly nyáron Németországban voltam, és az ottani rádión hallottam egy nagyon jó számot. Meg is jegyeztem magamnak, meg az énekes hangját is tároltam a memóriámban, aztán arra lettem figyelmes, hogy ugyanaz a rádió még két másik dalt is játszik ettől az együttestől. És mind megtetszett, így ismertem meg a Reamonn nevezetű rockbandát. Ír énekesük van Rea Garvey személyében, de maga az együttes német színekben fut, angol nyelvű dalokkal. 5 stúdió- és egy live-albummal jelentkeztek eddig, szóval le a kalappal, én ezek közül most a legújabbat mutatnám be.

Engem már a kislemezekkel megfogtak (mellesleg erről a korongról 5(!)-öt adtak ki), de szinte akármelyikből lehetett volna single, annyira jó dalokról van itt szó. Garvey hangja igazán karakteres és erős, remekül hozza a lendületesebb dalokat és a líraibb nótákat egyaránt.

De jöjjenek is a számok:
Az első élményem valójában egy másik albumukról származik, szóval a második daluk, amelytől szó szerint padlót fogtam, az a "Moments like this" volt. Erőteljes dobszólós indítás, majd bekapcsolódik a gitár, és onnantól kezdve pörgés ezerrel, és valami hihetetlenül jó érzés az énekessel együtt ordítani a refrént (úgy az igazi, ha közben autópályán száguldozol és lobog a hajad a szélben :D). Mai napig max. hangerővel hallgatom, ütős tényleg, erre szívesen ugrálnék élőben is, az biztos. Hasonlóan jó, bár nem ilyen erőteljes számok még a "Set of keys", a "Broken" és az "It's over now".
Aztán vannak kicsit lightosabb számok is persze. A "Million miles" eleje valamiért egy lassú country számra emlékeztet, de aztán meggyőz, hogy csak rosszul hallottam, és szó sincs ilyen hangzásról. Ez egy szép ballada magával ragadó szöveggel, melyhez odasompolyog valamiféle fájdalmas hangulat is egyben, de ettől lesz teljes a dal. A "Through the eyes of a child" egy kellemes szám, mely észrevétlenül mászik bele az ember fejébe, de aztán valahogy ott is ragad, - nem csoda, hogy ezt is sokat hallottam a rádióban. A "Goodbyes" pedig azért kapja a pluszpontot, mert egész sokat használják benne azt a szép zongorát, na meg maga a szám is igazán hangulatos. A "Free like a bird" jól igazodik a címéhez, mert ezt meg tényleg olyankor jó hallgatni, mikor szabadnak érzed magad, minden gondtól mentesen, akkor hadd szóljon. Az "Aeroplane" kicsit fura szám: pattogós zongora az elején, csak a dob kapcsolódik be mellé, majd a végére egy teljesen más stílusú szám kerekedik ki az egészből, mikor jönnek a gitárok is - de kell egy ilyen különc is.
Csak két dal, a "Serenade me" és a "Broken stone" az, amelyek nem hagytak bennem mély nyomot, bár utóbbinak emlékszem a refrénjére, de valamiért mégse tetszik, túl borongósnak tartom, mélyen szól minden, de biztos van, akinek ez tetszik.
Így a végére tartogattam még két számot, hogy ne a negatívumokkal zárjak. Van itt nekünk egy "Faith", amelyre azt a szót tudnám használni, hogy monumentális. Talán az indítás miatt, amely mintha egy szimfonikus zenekart idézne, aztán meg szinte Nightwish-ként folytatják, és akkor még a vonósok is beleszólnak ebbe a számba. Jó keverék lett, kellett egy ilyen sötétebb hangulatú dal is a lemezre. És utolsóként emelném ki az abszolút kedvencemet, az "Open skies"-t, mely hasonlóan monumentális, mint az imént említett "Faith", de valahogy közelebb áll hozzám a zongora és a szöveg miatt, a dallama pedig elementális módon sodort magával. Ezért álljon is itt ajánlatként:



Összegezve: 10/9, csak azért nem max. pontszám, mert két dallal nem vagyok megelégedve. Ennyit a finnyás ízlésemről, egyébként ez egy nagyon jó album, és igyekszem majd sort keríteni a korábbi lemezekre is.


Read Users' Comments ( 0 )

Nahát. Megszereztem. Már tegnapelőtt, de úgy döntöttem, megismerkedem a többi albummal is, mielőtt ezt kezdeném méltatni.



/imádom, hogy mindenhol van egy kicsi Helge Risa-ból (a gázmaszkos zongorista - a legnagyobb arc)/


  Sajnálatos módon számomra az derült ki, hogy a Kaizers-nek nincsenek teljesen jó albumaik, csak egy rakat zseniális daluk - különböző albumokról -, hatvan számuk közül pontosan harmincegy tetszik, a többi meg elmegy, de ennek megvannak az okai is.
  A debütáló album olyan erős folklore-t idéző dalokkal indít, mint a Kontroll pa kontinentet, az Ompa til du dor, a Bon fra helvete, és a 170. Ezekben mind igen érdekes a hangszerelés, a tangoharmonika lenyűgöző ötlet, a billentyűs egyszerűen elképesztően játszik minden hangszeren, amihez hozzáér. Gyakran az az érzésem, mintha csak edényekkel csörömpölnének, de ez is talán a zenekar egyediségét bizonyítja. 
  Ezután amit még sajnálok, hogy a kürtöket a végtelenségig elhanyagolják, pedig milyen jól szóltak. A Rullett-től kezdve aztán már hullámzóan teljesítenek a fiúk a lemezen, az előbb említett dal például különösen gyenge, aztán megszólal Geir, a banda gitáros-vokalistája, az ő keze hangja munkáját dicséri a Dr. Mowinckel megkapó stílusa, majd azt kell észrevennem, hogy a Resistansen és a Bak et Halleluja után/között nincsenek is emlékezetes dalok a lemezen.


  Ezt persze betudhatnám annak, hogy nem értem a szövegeket (megismétlem: soknak utánanéztem, füstös kocsmahangulatot hoz elő bennem a legtöbb, bár mit mondhatnék, ez a durva angol fordítás sem az igazi), aztán persze eszembejut, hogy a Bak et Halleluja szövegét sem értem, mégis rendkívüli összetevője az albumnak, amire véletlenül sem merném azt mondani, hogy rossz, inkább "hiányos". Egy idő után hiányzik belőle a lendület és az új ötlet, az énekes, Janove Ottesen meg talán túlerőlködi magát ezzel a szokatlan dialektussal. 


  Úgy tűnik, ezzel a banda tagjai is tisztában vannak, egyik gyengébb dalukat (az ilyeneket, hogy Bris meg Dekk Bord fel sem tudom idézni, egy dallamfordulat erejéig sem) sem játszák túl gyakran élőben, röviden szólva tudják, mivel nyűgözzék le a közönséget.
  Az Ompa til du dor sajnálatosan ennek ellenére még mindig az együttes egyik legjobb albuma (a demós album nem játszik), és nálam simán megütötte a 10/7-es lécet.


Read Users' Comments ( 0 )

Vega4 - You and Others (2006)

Most egy kevésbé ismert együttesről írnék, nevezetesen az alternatív rockot játszó Vega4-ról, és az ő második albumukat boncolgatom majd. A bandáról nem sok információt találtam, hiszen a You and Others óta nagy a csönd, már a hivatalos honlapjuk sem él, csupán az énekes, Johnny McDaid hallatott magáról: neki elméletileg idén lesz szólóalbuma. Lehet, hogy az együttes akkor már nem is létezik? Ők tudják, én biztosan nem, meg a Wikipédia sem, de azért nézzük meg ezt a lemezt.

Többször is meghallgattam az albumot, és az első gondolatom az volt, hogy van némi hasonlóság a Snow Patrol-lal. Talán a dallamok ritmusában és a dobkezelésben éreztem párszor úgy, hogy na, én már hallottam ilyesmit valahol. Persze ez nem negatívum, csak megjegyeztem.

A számokról:
Úgy általánosságban azt mondanám, hogy könnyen rá lehet jönni, milyen ritmust kedvel a banda, mivel nagyon sok számban szinte ugyanaz a zenei alap: lendületes dobkezelés, amely szinte végig egy ritmusban marad. Ez kissé monotonná teszi az egész albumot, de némileg segít rajta McDaid hangja, amely bár nem túl egyedi, de szerethető.
Az együttest a "Life is beautiful" c. dal ismertette meg a világgal, hiszen felcsendült a "Grey's Anatomy"-ben (ez a sorozat jó ugródeszkának bizonyul az ismeretlenebb csapatoknak, az biztos - egyébként én is itt hallottam őket) és a "One Tree Hill"-ben is. Valóban szép szám, jól passzol hozzá McDaid hangja, és nekem valahogy fel sem tűnt, hogy több mint 6 percig hallgatok egy amúgy nem túl változatos dalt. Kislemez lett még a "You and me", amely erősen emlékeztet a Snow Patrol "You're all I have"-jére, már ami a ritmust illeti, de ezt a kis megjegyzést odatűzhetném még pár számhoz. Szóval a "You and me" egyébként jó, mert lendületes meg énekelhető, lehet vele pörögni végülis.
Az egybefolyó számok között azért találtam két kiemelkedőbbet. A "You" egy lassabb szám, ahol a gitárokon van a nagyobb hangsúly, de emellett nagyon jól áll McDaidnek, plusz a refrénje a kedvenceim között szerepel. A másik a "Papercuts", ez pedig csak az énekes miatt jó.
Több számot nem is emelnék ki, mert valahogy nekem egyformának tűntek. Persze vannak olyanok, amelyekből megmaradtak bizonyos dalszövegrészletek, de azért ez túl kevés.

Hát YouTube-on csak a koncertfelvételeket tudtam megnyitni, úgyhogy jobb híján itt van a "You" ilyen minőségben:



Összegezve: 10/4, kár, hogy ilyen egyhangú album lett. Ha nem felejtem el, akkor majd meghallgatom McDaid szólóalbumát, hátha az jobb lesz.


Read Users' Comments ( 0 )

Emlékeim a Placebo-ról egyszerűen pontosan csak az Infra-red-et ölelik fel, meg az Every Me Every You-t, amivel annó a Szigetet reklámozták, és hogy a fiúnak, aki énekel, fura feje van.




  Naja, fura feje, meg jó hangja. Nem éppen férfias, egy kicsit talán orrhang is, sőt, egészen vékonyka, de kétlem, hogy bárki más jobban el tudná énekelni az albumon szereplő dalokat.
  Gondolom nem először láttok ilyet, de én is az a fajta ember vagyok, aki ha hall egy együttesről valami nagyon jót, akkor azt képes hallás nélkül megutálni (persze ez nem csak együttesekkel van így), szóval inkább nem vártam többet ezzel a lemezzel, és lecsekkoltam magamnak, mielőtt kellőképpen túlhájpolták volna.

  Tény, hogy a Placebo az alternatív rock-nak azon ágát képviseli, amivel én nem különösebben szimpatizálok, nekem tulajdonképpen a banda mindig is beleolvadt a többi zenekar nevei közé, az Ashtray Heart-ig nem is igazán figyeltem rájuk, de az meggyőzött, hogy talán lehet bennük valami, ami megkülönbözteti őket "a többitől". Ezt még nem sikerült megtalálnom, de be kell ismerni, hogy megvan nekik az a kisugárzásuk, ami a nem túl egyedi hangszerelésből és az elszállós vokálból ered, és ami az erre fogékony zenekedvelőket megnyeri magának.
  Ezért lehet, hogy az olyan dalok, mint a Battle for the Sun a dalszöveg egyszerűségével, a hangszerelés "túlpózerkodásával" (könyörgöm, minek kellettek a hegedűk?), a For What It's Worth, ami dallamban megkapó, és a már említett Ashtray Heart a lemez fénypontjainak is tekinthetők.

  Különben nem tudom, van-e olyan, hogy bass-rock, komolyan, a Devil in the Details-től nekem csak az járt a fejemben, hogy mennyire a basszus irányítja a dalokat, még a dob jelenléte sem olyan erős a basszusjáték mellett. De persze ez sem mentheti meg az ilyen zavarbaejtően rossz gyenge dalokat, mint a Bright Lights, nem is értem, miért lett single (az lett, ugye?), a Speak in Tongues (szegényes hangszerelés), meg a Julien például, szóhoz nem tudtam jutni, csak wtf volt végig.
  Szóval sok jó húzás van a lemezen, főleg a LadyGaga-hatás (én így hívom, mikor valaminek nem kell feltétlenül jónak lennie ahhoz, hogy a fejedben ragadjon hosszú napokra a dallama), nagyobb figyelmet érdemelnek például a The Never Ending Why, a Breathe Underwater, és a Kings of Medicine, ezek az album slágermentes zónájába szorultak, de karakteres dalai az albumnak.

10/6, izé. Nem volt rossz, de annyira jó sem. Nekem hiányzik a stílusbeli újítás, nekem ők még mindig "az az infraredes banda".


Read Users' Comments ( 0 )

Éppen a napokban vettem fel ismét a kapcsolatot egy norvég ismerősömmel, és szóba hozta ezt a bandát is, akiket a közeljövőben kétszer fog élőben látni, mielőtt visszavonulnának albumot készíteni.



  Amilyen béna vagyok, azt az albumot éppenséggel nem sikerült megszereznem, amit szerettem volna, de végülis a Våre Demoner sem egy rossz anyag, régi demókat vettek fel újra a lemezre, ami hogy hátrány e, vagy előny annak tekintetében, hogy kinek mennyire sikerül ez alapján megszeretnie őket, azt eldönteni nem az én tisztem, csak annyit mondhatok, hogy nekem nagyon tetszett.
  A norvég alternatív rock együttest sokszor gipsy rock-ként is emlegetik, ami a vonósoknak és a harmonikának köszönhető leginkább, de nem csak ez különleges az együttesben, amellett, hogy a zenekar egyike az első "nem black-metált" játszó norvég bandáknak, könnyen felismerhetők zenéjük instrumentális részének egyedisége miatt, és az énekes, Janove rendkívül különleges hangja miatt. (A gázmaszkos zongoristáról nem is beszélve.)

  Amellett, hogy a banda megkapta az év koncertjét adó zenekara díjat 2002-ben, valamint Európa legjobb élő show-it adó együttesének lettek nyilvánítva, beszélni kell arról is, hogy mi alapján nyerték el sok zenekedvelő szeretetét. A zenekar nagyszerűen dolgozik a dallamokkal, és főleg a dalszöveggel. Habár norvégül énekelnek, utánanéztem egyik-másik szövegüknek, wikipédián és egyéb oldalakon is kiemelik sötét szövegeiket, melyek olyan témákat ölelnek fel, mint mentális betegségek, politika, háborúk, a dalok története gyakran összekapcsolódik, szereplőket szőnek bele, és így tovább.
  Gyakorlatilag nekem minden dal tetszik a 2009-es albumukról (a 2001-esnek jobban örültem volna, de még nem adtam fel a vadászatot), de hogy valami kapaszkodót adjak, az ilyen dalokkal kezdeném, mint a KavalérMedisin&Psykiatri (találjátok ki, miről szól), Die PolizeiSeňor Torpedo, és Stormfull Vals, ezek a kedvenceim. Garantáltan elragadó vokál és zenei aláfestés, egy kis újdonság az alternatív rock világában.

Nálam 10/9. A 10/9, ami gyakorlatilag 10/10.

Egy kis segítség azoknak, akik esetleg kedvet kaptak hozzá.


Read Users' Comments ( 1 )

Thirteen Senses - Contact (2007)

Nos erről az együttesről és az első albumukról >>itt<< írtam korábban, most akkor jöjjön a második lemezük, a Contact.


Ez az anyag egészen eltér a "The Invitation"-től. Arra azt mondtam, hogy melankolikus. Ez a hatás persze érződik a "Contact"-en is, de valamiért ez mégis más, a fiúk kicsit pörgősebbek lettek. Na persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy akkor óriási dobszólók és gitárzúzás minden mennyiségben, csak az első albumon megszokott TS-hangzáshoz képest lettek egy kicsit élénkebbek. Több a dob és a gitár, viszont ami nagyon elszomorított, hogy a zongorát rettenetesen elhanyagolták. Alig néhány dalban kapott helyet, és inkább felváltották szintivel. Ettől még nem lett rossz album, sőt, egészen tetszik, de bennem végig ott motoszkált valamiféle hiányérzet.

Akkor a számokról:
Azt leszögezném, hogy ezt egy olyan albumnak tartom, amelyről nem igazán lehet kiválasztani kislemezt. Talán ez az oka, hogy csupán két single született végül: az "All the love in your hands" és a "Follow me" kapta meg az esélyt, hogy a világ több Thirteen Sensest hallhasson. De ezek nem igazán "slágerdalok". Az "ATLIYH"-t nem tudom mire vélni, számomra túlságosan elüt a többi daltól, sehova sem illik, elsőre az "ide-oda ugrálás" jutott róla eszembe, és valahogy a refrén se megy a fejembe. A másik maxi, a "Follow me" egész jó, a gitárszólamok igazán dallamosak, bár szerintem Will South hangját itt valami fura hangszín jellemzi, és néhol idegesít, de azért hallgatható. Viszont ezek a kislemezek a nyomába se érnek az "Into the fire"-nek, ahhoz a szinthez képest nagy zuhanás történt.
De mint írtam, azért ez nem egy rossz lemez. A "Call someone" és a "Spirals" kellemesen lendületes dalok, sok gitárral és amolyan "utazáshoz kitűnő háttérzene"-ütemekkel. Az "Animal"-t a gitárszólói miatt kedveltem meg, a "Talking to Sirens"-t pedig a dobok miatt: szeretem az olyan ütemességet, amilyet itt is lehet hallani.
Azért szerencsére visszanyúlnak a korábban megszokott nyugis stílushoz is: az "A lot of silence here", az "Under the sun", a "Spark" és a "Ones&Zeros/You and I (senkit ne rémisszen meg a 9:43-as időtartam, nem ilyen hosszú, csak a két dal között van egy óriási szünet) kiváló példák erre. Végre hallani zongorát, és ismét lehet nyugodtan üldögélve hallgatni ezt a zenét. Mert a kezdeti gyorsabb számok után jó így a végére ez a belassulás.

Ajánlatként íme a Spirals:



Összegezve: 10/7, mert annak ellenére, hogy találtam igazán kellemes számokat ezen az albumon, valahogy nem olyan jók, mint az előzőek. A dalszövegek nem másztak bele a fejembe, csak úgy elhallgatom a cd-t, és bámulok ki a nagyvilágba. Kíváncsi leszek, mit hoznak össze a várhatóan idén megjelenő új lemezükre.


Read Users' Comments ( 0 )

Ismét egy olyan együttest emelnék ki, melyről még nem esett szó a blog történelme során, úgyhogy itt a legfőbb ideje.

Thirteen Senses néven egy Will South nevű emberke által vezényelt brit piano rock banda fut, mely két albummal a háta mögött éppen mostanság készíti legújabb lemezét. Hírüket egyébként az "Into the fire" c. daluknak köszönhetik, mely számos ismert amerikai sorozatban hangzott el, többek között a "Grey's Anatomy"-ben és a "The 4400"-ban.

Ez a dal (számomra is) mérföldkő az együttes életében, így azt az lemezt (vagyis a debütáló albumot) elemezném egy kicsit, melyen ez is szerepel.


A "The Invitation" valóban egy meghívásnak tekinthető - méghozzá a borongós dallamok világába. Tökéletes dalok merengéshez, utazás közbeni töprengéshez, esőt nézve az elmélkedéshez. Will South nyugtató hangja, a zongora és a gitár harmóniája és a dalok egyszerűsége összességében magával ragadja az embert.

Néhány szót akkor a dalokról:
Az "Into the fire"-t nem lehet elégszer meghallgatni, számomra megunhatatlan, olyan tökéletes a zongora dallama a gitárral párosítva, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből (persze nem is akarom, maradjon csak ott örök időkig). Hasonló kaliberű szám még a "Do no wrong" és a "Thru the glass" is: dallamosak, összerakottak, persze ezekből lettek a single-k.
De ha csak ezt a három számot ismerné az ember, akkor elég hamis képet kapna a lemezről, ugyanis itt véget is ért a gyorsabb dalok listája, ezután csak melankolikusabb dallamok következnek. Kiemelkedőnek érzem az "Undivided"-et és az "Automatic"-et, de a "Last forever" és a "History" is nagyon hangulatos.
Egyedül a "Saving" nem maradt meg az emlékezetemben, valahogy elveszett, dehát nem lehet minden tökéletes.

Ajánlatként az "Undivided"-et küldöm:


Összegezve: 10/9. Tényleg nagyon melankolikus az egész lemez. Ez az album nem akar egyedi lenni, vagy valami extrát mutatni, csak kikapcsol. És még egy ajánlat: tessék bekapcsolni az eső hangját >>itt<<. Tökéletes kombináció :)


Read Users' Comments ( 0 )

A kedvenc zenei produceremet ért támadások és a Shakira által ért csalódások miatt döntöttem úgy, hogy beteszem ezt ide. Én. Mikor a tévében láttam, először nem is tudtam, hogy miről van szó, hiszen az albumon nem találtam ezt a dalt (nem baj, nem hiányzik), és most sem igazán tudom, hová tartozik, de mindegy is.
  A post elején Ryan Tedder-ről beszéltem, akit folyamatosan azzal vádolják, hogy saját magát másolja, ugyanazokat az alapokat használja fel a saját dalaihoz, és az általa másoknak írt dalokhoz, és ha már itt tartunk, Timbaland akkor mit csinál? Szerintem minden zenésznek megvannak a saját elemei, alapjai, amivel dolgozik, ennél a dalnál speciel nem tudtam, hogy Timbaland producelte, mégis volt egy ilyen gyanúm, és igazam is lett.
  Lil Wayne meg nem tud semmit, még rappernek is borzalmas, és több szót nem vesztegetnék rá.
  A klip alapjában véve jó, amilyet egy ilyen dalhoz el lehet képzelni, tánc, táncosok, nagy dübörgő hangszórók, meg Shakira Szabadságszobornak öltözve (wtf).

  Maga a szám nem rossz, kicsit egyhangú, a bridge-et teljesen ki kellett volna belőle hagyni, felesleges és illúzióromboló, nagyjából ezzel rontotta el Shakira az albumát is, minden elfogadható dalt romba döntött.
  10/6



Read Users' Comments ( 0 )

Hogy őszinte legyek, kicsit össze vagyok zavarodva. Letöltöttem a The Parlotones 2009-es albumát, aminek a fent látható "A world next to yours" a címe, de a wiki nem említ ilyen albumot, csak "Stardust Galaxies"-t, amit viszont sehol nem találok, és annak a tracklist-je sem az, mint annak, ami nekem van meg. Ráadásul láttam egy klipet, amiről azt mondták a dal, amihez készül az "A world next to yours"-on van rajta, de én ugyan nem találom azt.
  Sose higgyetek az internetnek meg a tévének. Hazudik mind.

/wtf. nagyon bejön, de wtf/

  A dél-afrikai indie együttesre Overexposed c. daluk hallatán figyeltem fel, amikor is leginkább az tűnt fel, hogy Kahn Morbee-nak, milyen észvesztően jó hangja van (és persze milyen kúl akcentusa). Ennek mind nagyon megörültem, és íme, már meg is hallgattam a zenekar legutóbbi albumát, amiben habár kicsit csalódnom kellett, annyira nem rossz anyag.
  Általánosságban indie (I'm Only Human), ugyanakkor elég alternatív is (Bird in Flight), és nagyjából eddig tartott a stílus összetettsége, ettől válhat kicsit egyhangúvá a lemez, megy végig ugyanaz a séma, közben a szövegek ötletesek és Morbee szerintem bármit énekel, az remekül hangzik.
  Hasonlóan az Ours nevű bandához, ők is gyakran építenek a drámai, már-már emó hangulatot idéző melódiákra (Sun Comes Out), életszemléletük kimerül az "egyszer fent, egyszer lent" elvében, de vannak egész jó kis táncos dalaik is (Dance, hogy stílusosak legyünk, Pointing Fingers)

 Nagy általánosságban azt mondanám, hogy jó album, közelebbről megvizsgálva viszont éppen nem lettem lenyűgözve, talán túl jó szám az Overexposed, és abból a minőségibb melodic indie rock-ból én ezen a lemezen nem kaptam eleget (Play OnPerfect PlaceWindow Shopper wtf, lazán ki lehetne mind a hármat dobálni az albumból, van csomó másik), és nem túl komplex instrumentális szempontból sem, túl kiszámítható és sablonos.
  De hogy valami jót is mondjak, a jobb dalok valóban kitűnnek, ezekből az album elején van pár, a Giant Mistake, I'll Be There, aztán a Pointing Fingers és a Disappear Without a Trace, ezek valamivel kidolgozottabb, megfontoltabb és érettebb számok, amik valamelyest emelnek a pontszámon. 10/5


Read Users' Comments ( 0 )

2005-ben elszánt Kelly Clarkson-fan voltam, és most, hogy az American Idol nevet viselő tehetségkutató verseny első szériájának győztese veszélyezteti a kedvenc együttesem győzelmét (hogy elhiggyétek, hogy objektív vagyok, direkt nem írom le a nevüket), el kezdtem gondolkodni, mi lehet a huszonhét éves énekesnő legutóbbi albumában, ami ennyire bejön mindenkinek.


/egy alteresebb borítóval előbb elhiszem, hogy rocker, mint a bőrkabival/

  Miután az áttörést jelentő Breakaway-t követő lemeze, a My December relatíve kudarcot vallott, és Kelly maga is kicsit összezuhant, azt hittem, az All I Ever Wanted megint egy szánalmas próbálkozás lesz hírnevének visszaszerzésére, de kellemesen kellett csalódnom.
  Habár a hideg futkos a hátamon, mikor rockénekesként hallom vissza Kelly nevét, azért el kell ismerni, hogy a gyakran elég gyenge orgánummal megáldott felhozatal mellett igenis megállja a helyét erőteljes hangjával, hatalmas hangterjedelmével (ennek megbecslésére nem vállalkoznék, sosem voltam benne jó), valamint elég fülbemászó dalokat tud írni (I Do Not Hook Up, Don't Let Me Stop You), ami megint nem hátrány, ha a popszakmában akar az ember lánya érvényesülni.

  Az egyetlen számomra érthetetlen elem Kelly zenéjében ez az elektropopos vonal, amit erőltetni próbál (If I Can't Have YouMy Life Would Suck Without You, I Want You). Egyáltalán nem áll neki jól, monotonná és bugyutává teszi a dalokat, míg az úgymond zúzósabb anyagok (Long ShotWhyyawannabringmedown) sokkal slágeresebbek, fülbemászóbbak és kedvelhetőbbek.
  És persze említsük meg azt a fiatalembert is, aki az olyan daloknál működött közre, mint például az Already Gone, a Save You és az Impossible, ő lenne Ryan Tedder, aki kicsit felforgatta Kelly stílusát, és belecsempészte az r'n'b (Tip of my Tongue) és az alternatív rock (Impossible) jótékony és minőségibb elemeit, de emellett Katy Perry is belepiszkált egy két dalba, ők, és még az olyan nevek, mint Sam Watters, Jason Halbert és Andre Harris mondjuk csak színesebbé tették az albumot.

  Színesebbé, de még nem elég jóvá. Szövegileg a nagy része sablon, és egészében is minden felépítés nélküli lemez, egy tucat dal (+2) egymásra dobálva, de persze Kelly Clarkson-nak fantasztikus hangja van és alapban egy nagyon tehetséges popénekes. 10/5 és megkapja a "tetszik" címkét is, ismételten jóindulatból.


Read Users' Comments ( 0 )

Biztosan álmodom... ezer százalék. Nem mondjátok komolyan, hogy Kijött-A-Lostprophets-Lemeze, amit már több, mint KÉT (2, II, kettő) éve ígérnek nekünk kedvenc wales-i ifjaink? Ez valami vicc lesz, jól mondom?


/én ezt a másik kevésbé jó borítót teszem be, magam sem tudom, melyik a hivatalos/

Figyelem... kedvenc LostProphets albumom a Liberation Transmission, és én a banda azon stílusát szeretem. Ez minden, amit a mentségemre fel tudok hozni.

  Nos, hát nem, az úr 2010. évében világra jött a banda negyedik albuma, ami a The Betrayed címet viselni. Úgy gondoltam, várok már rá elég ideje, hogy én is írjak róla, így íme:
Sok tekintetben igenis rossz. Szövegben nálam csak visszafejlődött, mikor a Where We Belong-ot hallgattam decemberben(?), már láttam, hogy nem alkot nagyot (szövegileg), viszont örültem, hogy nem minden dal lesz olyan, mint az It's not the end of the world, but I can see it from here, hanem legalább egy (az általam igencsak favorizált) Liberation Transmission-t idéző, kedvemre való szám is.
  Az elején nagyon tetszettek a dalok közti átvezetések, jobban oldották meg, mint sokan mások (Ryan Tedder, hogy csak egy példát mondjak), hangszerelésileg sincsen vele problémám, éppen elég minden, a Next Stop, Atro City-től kezd olyan érzésem lenni, hogy a dob eszméletlen sablonos, semmi fantázia nincsen benne. (ennek ellenére a Next Stop, Atro City egy nagyon jó szám maradt, már egy ideje ismerem, nem változtattak rajta sokat, dícsérendő húzás)

  Ian Watkins hangjáról akkor pár szót, ha már említette Helyna is az előző posztban. Szép-szép, sokat fejlődött a Liberation Transmission óta, a torkában mélyebbről képezi a hangokat, ez csak javára vált pl a For He's A Jolly Good Felon c. dalban, de ő sem menne sokra, sokkal hatásosabb a már említett Jamie Oliver (valamint Lee Gaze és Stu Richardson) vérprofi szinten pakolja magát Ian Watkins hangja alá. (És habár ő dobol a lemezen, nekem Ilan Rubin nagyon fog hiányozni, a leglelkesebb dobos, akit valaha láttam)
  Tetszenek még az olyanok, mint az A Better Nothing, gitárban újít be (Lee Gaze, ha még nem említettem volna), ötletes újítás, de például vannak az ilyen bugyuta számok, mint a Streets of Nowhere, amik már súrolják a tinipunk határait (a zongora mondjuk jó ötlet volt).

  A vége már nem tetszik, erejevesztett, ötletvesztett és sablonos, gyerekes és fantáziátlan, egyedül a The Light That Shines Twice As Bright... az, ahol még ellövik a gyerekek a megmaradt ötleteket, mint metál effektek (szerintem nem sikerült). És ha már ott tartunk, hogy mi nem sikerült, szerintem túlságosan igyekeztek, hogy konceptalbum legyen a negyedik stúdióalbumból, és nálam ez a terv csúnyán megbukott. 10/5 ennek ellenére megkapja a "tetszik" címkét is jóindulatom jelképeként.


Read Users' Comments ( 0 )

Lostprophets - The Betrayed (2010)

És itt van, megérkezett. Mármint én már nagyon vártam, szóval csapjunk is mi bele! :) Arra gondoltam, első meghallgatás utáni review-t írok róla, szóval lehet, hogy nem leszek annyira összefüggő. Kicsit track by track, másképp ez nem megy.

/asszem végül ez lett a hivatalos, ahhoz képest hm-hm, de valamiért azért passzol.
Az egyszerűséget amúgy is preferálom, meg tetszenek a szárnyak, de a felirat-tükröződést lehetett volna
hanyagolni/

Egy rövid dal a felütés, hosszú címmel (If It Wasn't For Hate, We'd Be Dead By Now). Dobolás, sötét hangvétel, felétől kiabálós, Ian Watkins hangja még mindig Ian Watkins hangja. Tetszik ez a kezdődal, lázadósra veszi a hangulatot, meg olyan végzetes, de nem spilázza túl.
Utána Dstryr/Dstryr, ami már a címéből is: zúz. Erőteljes, mérges dolog ez kellő mennyiségű színpadiassággal. Where we belong-hoz és az It's not the end of the world-höz hasonló hangszervilágra számítsunk úgy nagyjából végig az albumon. Itt meg van káromkodás is, ez azért nem volt megszokott eddig, de egy ilyen jellegű dühös dalban oké. Egy kis Burn, burn áthallás a dal közepén, nem tesz rosszat neki, bár a dalvégi effektek elég sablonosak.
Ez után egész jól ideillik az It's not the end of the world but I can see it from here (akkor is kiírom a címét egyszer) a klip alapján még gondolatot is lehet társítani. Világvége-album? Az összkép eddig megvan, szó se róla.
A Where we belong-ot eddig is imádtam, ezután sem lesz másként. Lelkesítő, koncerten együtt harsogó, felszabadító dal. Hogy mennyire illik ide a három keménykedő dal után, attól függ, mi következik utána.

Next Stop, Atro City következik utána (fogjuk rá, hogy nem értem a dalsorrendet itt). A dal, amiről már évekkel ezelőtt (és ez majdnem igaz!) hallhattunk koncertfelvételt, és én eléggé felspannoltam magam rá. És valóban lezúz. Nyers, nagyon punkos, nagyon kiabálós. A kórusos refrén azért megmarad, ez jellemző az albumra, ahogy hallom. Végére lassan már átmegyünk metálba, mi ez? :)
Kicsit lenyugi, For He's a Jolly Good Felon. Alapritmus bejön, ez valami új tőlük. Eddig a vers jobban tetszik, mint az elég egyszeregyes refrén. Koncerten azért ez is nagyot szólhat (ez most valami mániám, pedig nem hiszem, hogy látom őket mostanság). Oké, a dal második fele már ráizzít. Aztán.. The fake sound of progress-feelinges effektek (ennek nagyon örülök amúgy). Nekem bejön, megint elsötétíti a hangulatot a kissé könnyedebb dal után.

A Better Nothing zongorásan indul. Utána Start Something-os érzés. Igen, Ian ezen hangszínét szeretem nagyon. Ez egy menetelős-szenvedős dal. Teljesen oké, eddig nem hallottak közül eddig ez tetszik legjobban.
Pattogós-ugrálós dal jön, Streets of nowhere. Címéhez képest nagyon lallalla. :D Valamiért A Town Called Hypocrisy-érzésem van. Talán az irónia? Az lesz az, igen. :) Nagy, kövér ötöst kap nálam.
A Dirty Little Heart-al pedig csak nem megérkezett az album balladája? Ez olyan hümm. Az öt darab szintihang tetszik a versek-refrének között. ^^ Olyan semleges, de Ian itt is szépen énekel (rá vagyok állva a hangjára, bocsi). Megint a refrén.. kicsit olyan semmilyen. Az utolsó másfél percnek (meg szerintem minden hosszabb átvezetőnek) külön track-et kellett volna csinálni. Baromi jó.

Darkest Blue kezdőriffje (vagy alap, ahogy tetszik) nagyon jó. Ez se egy gyors dal, viszont király. x) Tetszik a dallam, eredeti. Kábé ennyi. Nagyon korrekt. :)
Utolsó, közel hatperces záróakkord jön, The Light That Shines Twice as Bright... Olyan Sway-jellegűnek tippeltem a 30 másodperces előhallgatásból. És igen. :) Szép amúgy, szívszaggatós-elmerengős. Én szeretem ezt az oldalukat. Közepe felé befigyel egy katarzis-jellegű váltás. Zárószámnak bizony tökéletes, és nem érdekel az sem, ha kicsit hatásvadász. :)

Amit vártam: a Liberation Transmission néha kicsit elsumákolós stílusa után jöjjön már az a "sötét" anyag, amit ígérgettek a fiúk. Legyenek többfélék a dalok, de legyen meg a Start Something-os energia. És amit kaptam: átgondolt, dinamikailag (nagyon zúzásból a merengésbe tart az egész), megszólalásilag nagyon korrekt lemez. Lendületben néha megtörik, pár helyen elgondolkodtam, hogy ezt most tényleg így? ... de nem volt komoly csalódás. Ha végiggondolom, tényleg pont ezt vártam. Tia kedvenc kifejezésével élve: szerintem nem lett "tucatpunk". Benne van az a fantázia, ami eddig.
Minden számban van valami szerethető, leggyengébb szerintem a Dirty Little Heart, legerősebb A Better Nothing és Streets of Nowhere.
Szövegileg adja, amit eddig, amennyire értem (szeretem az LPS-szövegeket, ezzel nincs baj).
Viszont nem lesz többet még egy Start Something, az is biztos azért.

Gondban vagyok az pontszámmal (mint mindig), de most másodszor hallgatom, és élvezem.
De igyekszem objektív lenni, és így 10/7.5
A klisék miatt, főleg.
De alapjában véve nagyon elégedett vagyok. :)


Read Users' Comments ( 0 )

Nem is tudom, van e olyan, hogy alternatív indie. De ha van, ez biztosan az. A Wintersleep után ismét egy olyan együttes került elém, aminek (először is az Editors-t kísérték a turnéjukon) a stílusa felettébb eklektikus, szimpatikus és artisztikus, de jelen esetben ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy tetszik.




  A négy éve alakult amerikai banda hat tagból áll, (Wes Miles (ének), Milo Bonacci (gitár), Matthieu Santos (basszusgitár), Alexandra Lawn (cselló), Rebecca Zeller (hegedű) and Gabriel Duquette (dob)) és közel négy éve működnek. Elég alternatív, de leginkább az indie-hez hasonló stílusú dalokból került egy csinos adag 2008-as debütáló albumukra.
  Mint említettem, nem feltétlenül tetszik, annak ellenére, hogy csodálattal vegyes elismeréssel hallgattam, mi mindent képes alkotni Miles fátyolos, vékony hangja, az általam csak "maszatolós"nak elnevezett dobos és a két vonós, melyek egyértelműen dominálnak végig a lemezen. Mi mindent képes alkotni, nos, egy jó adag fülbemászó dallamot, amiket úgyis meg fog még egyszer hallgatni mindenki, akinek csak egy kicsit is ráérzett a hallójárata (Ghost Under RocksDying is FineCan You Tell, Suspended in Gaffa), emellett a vonósok The Reindeer Section-ös hangulatot árasztanak, nekem egyre csak a Cartwheels c. daluk jár a fejemben, amint felcsendül Zeller és Lawn fantasztikus hegedű- és csellójátéka.

  Néhol a lemezen (Each YearOh La, Run My Mouth) viszont eléggé ötlettelenné, sablonossá és vontatottá válik a hangulat, ezt talán a műfajon belüli tapasztalatlanságnak lehet betudni, mint említettem, eléggé fiatal a banda, az album szintúgy. Aztán ha kigyönyörködtük magunkat a "feel good indie" egyik gyöngyszemén, elgondolkodhatunk, mi az isten az alapja a Vampire Weekend-hez való hasonlítgatásnak, mely kérdésre egy szóval szeretnék válaszolni: Semmi. Ne hagyjátok magatokat becsapni, gyerekek.
  10/8, és annak ellenére, hogy a slágeresebb számokon kívül nem igazán jött be, ötletes és remélhetőleg hosszútávú projekt.

  A Too Too Fast-et ajánlanám mindenkinek még figyelmébe, kevésbé slágeres, de annál értékesebb dal a lemezen.


Read Users' Comments ( 0 )

Ugyanaz A Címük - vol.2.

És ím', második része unaloműző sorozatunknak, mely az azonos című, de közel sem azonos minőségű/műfajú dalokat hasonlítja össze mindenféle olyan szempontból, amiből nem mindenkinek jutna eszébe.
  Még mindig az azonos címűeknél tartunk, de majd lesznek kisebb mértékben eltérő címűek, ne tessék aggódni, anélkül ki sem bírnánk.


  Az amúgy félelmetesen hasonló műfajú (british pop) férfiakat összehasonlítani nem túl hálás feladat, viszont ezesetben félelmetesen könnyű is volt a dolgom, hiszen a Snow Patrol ugyancsak Gary nevet viselő frontembere nem találta el éppen a dalt, az albumot is csúnyán derékba töri, míg hangszerelésben leginkább az ugyanarról a lemezről való Lifeboats-ra hasonlít, addig jelentésbelileg druszájának változatára.
   Itt is minden a nézőpont kérdése, Lightbody-hoz képest visszalépés az Engines (amellett, hogy én speciel szeretem, csak az albumba nem illik bele), az angol Gary Go viszont egy remek videóklippel is fokozta a gyönyört, amit a különösen romantikus dal nyújt az érzelgős lelkűeknek.

I DON'T KNOW
Lostprophets
Starsailor

  Ők talán nem, én viszont sokkal inkább tudom, hogy melyikük a nyerő ezzel a semmitmondó címmel. A wales-i punkbanda sokat hezitál stílusok között, a punkon belül mindenféle r'n'b és indie módszereket kipróbálnak, hogy ehetőbbé tegyék a zenéjüket, az I Don't Know is egy ilyen ehetőbb dal, azonban nem szabad elengednünk a fülünk mellett a Starsailor-ös James Walsh dalszövegeit és melódiáit, melyek a zenei értékeket kicsit határozottabban képviselik, igényes kidolgozás, mint olyan, remélem, érthető voltam.
  Mind hangilag, hangszerelésileg, szövegileg és stílusilag a britpop-kvartett nyert nálam.


  Mindkét verziót kötelező kedvelni, egyik sem valami hűdekomoly zenei mestermű, viszont hangulatos popdalokról van szó, melyek közül legalább az egyiket a Scrubs c. sorozat rajongói is ismerhetik (mivel az a főcímdal). Habár én is imádom a sorozatot, nálam John Ondrasik megközelítése nyert, miután a Lazlo Bane "nem vagyok SuperMan" nézetei valamivel megszokottabbak. Ondrasik dala annyival szimpatikusabb, hogy egy gyerekes apáról van szó, aki igenis szuperhősnek tartja magát, és taglalja, hogy ez mennyire nem könnyű.
  Nálam az utóbbi a nyerő, személyes okokból is mellesleg. (különben meg mindkettő 3 perc 38 másodperc hosszú, csak úgy érdekességképpen említem meg)
  Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem a Lazlo Bane-féle Superman-t, mindössze arról van itt szó, hogy az albumon még lassabb is, mint főcímdalként a Scrubs-hoz, és az még elég unalmassá tudja tenni.

BREATHE

  Voltam olyan peches, és egy hipermegahosszú változatot szereztem be a Toploader albumából, amin nagyon sokféle dal volt, és alig tudtam lépést tartani, és többszöri hallgatás után is csak kevés dalt tudtam megszeretni. A Breathe pont nem ilyen volt. De kétlem, hogy Mikrofonfej Washbourn fel tudná húzni addig bármelyik dalát is, hogy az jobban tetszen Chad Kroeger Breathe-jénél (még az igen találó gospel kórussal sem), hiszen az egyike volt az első kedvenc Nickelback-dalaimnak, és mivel "hagyjatok már levegőhöz jutni"-s korszakomban jártam akkor, személyes okai is vannak a választásnak.
  Ráadásul rohadt ötletes a Nickelback dal elején a gitár, bennem mindig olyan érzést kelt, mintha valaki hörögve-sípolva kapkodna a levegő után.

PAPILLON
Editors
Yiruma

  Csak a poén kedvéért. Egy synth-rock és egy instrumentális dalt összehasonlítani, hát nem tudom, mi alapján lehetne, itt még a szövegre sem lehet menni, úgyhogy kénytelen leszek főleg a hangszerelést figyelni. Yiruma=zongora, Editors=szintik, gitárok, dob, megőrülök!! A baj, hogy Yiruma daláról nem éppen egy pillangó jut eszembe, sőt, ehhez a dalhoz mindig közömbösen viszonyultam, nem való a dél-koreai művészúr legjobb művei közé (mindamellett, hogy persze szép, és persze nagyon tud zongorázni).
  Editors-nál meg ott az előny, a szöveg, meg a történet az elhíresült francia fogolyról, Henri Charrière-ről, akinek sikerült egyedül megszöknie a Devil's Island-i börtönből. Na, az ő neve volt Papillon a mellkasára tetovált pillangó miatt és róla szól a dal.
  Az ilyen dalokba bújtatott történeteket sokkal jobban kedvelem, mint az érzékenylelkű zongorásfiúkat.

A dalokat meg lehet hallgatni, ha az együttesek neveire kattintasz


Read Users' Comments ( 0 )

Szégyen, de a skót folk-rock énekesnő csak a tavalyi év során vált híressé még előbbi single-jével, a This Is The Life-fal, ezáltal ismertem meg én is, holott az közel sem a legjobb track azonos címü debütáló albumán.


 /a borítótól nem vagyok elájulva/

  Pete Wilkinson fedezte fel a glasgow-i -akkor még- tinédzser énekest, és szöveg/dalírói képességeit "szószerint megdöbbentő"-nek nevezte. Eleinte el sem akarta hinni, hogy az olyan dalokat, mint a This Is The Life vagy a Poison Prince tényleg Amy írta, de az sem nevezhető semminek, hogy az amúgy sikeres és híres producer/menedzser több, mint ötszáz beküldött demóból emlékezett Miss MacDonald különös hangjára.
  És valóban, Amy MacDonald-nak felettébb érdekes hangszíne van, egyik pillanatban még ez a jól ismert, karakteres ír lendületesség jellemző rá (Barrowland Ballroom), majd hirtelen átcsap az erőteljes skót orrhangba (Run), elképesztő.

  Amy amúgy egy leleményes, kreatív embernek tűnik, ez az, ami a Twitterén és a Myspace-én keresztül lejön, saját maga veszi fel 2009-ben elkezdett második albumához a demókat a hálószobájában, és sosem felejti el megemlíteni, honnan is indult. Ez az egyik kedvenc történetem: mikor a T in the Park fesztiválon látta a Travis-t előadni a Turn című számukat, akkor döntött úgy, hogy megtanul gitározni, ennek is autodidakta módon állt neki, s tizenöt éves korától skót kocsmákban lépett föl, pár évvel később már lemezszerződése volt.
  Az albumról pár szót: Keveri a folkot a poprock-kal, és némi country (A Wish For Something More) is megtalálható benne a stílusában. Szövegileg már említettem, zseniális, dallamilag egyedi, különleges hangulatot áraszt, néhol melankólikus (Footballer's WifeYouth of Today, Let's Start A Band, melyek amúgy a kedvenceim), de vannak fiatalosabb, üdébb dalok is, mint az L.A., a This is the Life, a Poison Prince vagy a Barrowland Ballroom.

  Különben ha a manapság népszerűbb női énekesek közül bárkire is rá lehet fogni, hogy country, az Amy MacDonald, és nem Taylor Swift, csak úgy mondom...
  Nálam ez az album 10/9, egyedül a The Road to Home-mal nem vagyok megelégedve, gyenge track ahhoz képest, hogy albumzáró dal, máskülönben a dalok elhelyezésével sincsen probléma.

(kedvenc idézetemet megosztanám még :) "Give me a festival and I'll be a Glastonbury star...")


Read Users' Comments ( 0 )

Egész úton idefelé azon gondolkodám, hogy valami olyan albumot kéne elővenni, amit ismerek és szeretek is, meg nem is olyan új, mivel épp most száguldozik lefelé az internet szupersztrádáján vagy egy tucat 2010-es album, hamarosan azokról is várható review, de most inkább régebbre tekintgetnék a már ismert bandák életében.


/nagyon tetszik ez a kerettelen, rajzolt hatás, de elég fantáziátlan a cím elhelyezése.../

  Mivel a 2009-es, Life Starts Now albumukat agyonnyomattuk itt a blogban (első single, videóklip, vagy két elemzés, és borítók), az ember azt hihetné, hogy milyen jó lett (nem rossz amúgy), de közel sem a legjobb, a legjobb persze a One-X, amiről majd ír valaki, DE most én a debütáló, self-titled lemezüket gondoltam ki elemzésre.
  A banda a kezdetek kezdetén, '95-ben elég viharos körülmények körülmények közt alakult meg, hiszen három évvel azelőtt más névvel, és kis mértékben különböző felállással már összeálltak, azonban mivel három évig semmit nem csináltak, kicsit feloszlottak. Ezután nyolc évvel összegyűjtötték férfiasságukat, és kiadtak egy viszonylag elfogadható alternatív rock albumot. Vagy mit. Részemről inkább alternatív metálnak nevezném, kifejezőbb.

  Célközönsége: A tinilányok. Sajnos. Ez elég könnyen megmondható. A tinirocktól eltérő, kicsit "hard rock"-osabb hangszereléssel, de szövegileg a tinédzserkori problémákig behatárolt anyag került ki az Adam Gontier vezette csapat kezéből, amit aztán az énekes életében egy borús időszak követett, ennek köszönhető a One-X fájdalmas zsenialitása (2006). De itt persze nem erről van szó, itt egyedül Gontier kicsit tapasztalatlan, de mégis erőteljes éneke húzza fel a pontszámot, na meg az olyan később legendássá vált dalok, mint a Home, az I Hate Everything About You, a Wake Up és a Just Like You.
  Lassabb számot nem is nagyon lehet találni a lemezen, de aljasat (Born Like This), ijesztő gitárost (Scared), dobban erőset (Let You Down), és vokálban verhetetlent (Drown) már bőségesebben.

  Az még előnyére írható a bandának, hogy élőben is hatalmas show-t csinálnak (2008-as Live at The Palace), nem csak pózerkednek, hogy milyen keménycsávók, hanem közben rockslágereket írnak folyamatosan, amiket mindig több és több szenvedéllyel adnak elő.
  Nekem ez egy 10/8-ra bőven elég.


Read Users' Comments ( 0 )

A Billy Talent-ről annyi információim voltak még 2006 környékéről, hogy a dobosuk valamilyen betegségben szenvedett, amiről aztán nem is találtam több részletet, és persze akkor még azt hittem, hogy a dobost hívják Billy Talent-nek.


/ijesztő, de nagyon kifejező is ugyanakkor/

  A banda tizenhét éve alakult, eleinte "Pezz" néven futottak, amit aztán kénytelenek voltak lecserélni a Billy Talent-re, mert egy másik zenekar is nevezte magát "Pezz"-nek. (ők asszem később fel is oszlottak *gonoszvigyor*) Különben meg a Juno Awards-on is nyertek, meg kanadaiak is, ha bárkit érdekel.
  Szerencsémre egy light-osabb dalukkal futottam össze, a Fallen Leaves-zel, ami köszönhetően az egyszerű punk alapnak, és a fülbemászó dallamnak (na meg a felettébb bizarr, már-már undorító klipnek) egyből az egyik kedvencem lett, megjegyeztem, hogy milyen ügyes fiúkák ezek, de csak most vettem rá magam, hogy jobban megismerkedjek velük.
 
  Pár komoly szót kéne ejtenem Benjamin Kowalewicz *kuncog* hangjáról, hiszen szerves részét képezi a Billy Talent-nek. Beteg, beteg ember ez, olyan durva kiejtéssel, hogy attól is fröcsög a nyálam, ha csak hallgatom. Kevésbé áll neki jól a sikoltozás (Devil in a Midnight MassWorker Bees), mint más punk énekeseknek, de kétlem, hogy szüksége van rá, mert elragadóan énekel, sajátos módon képezi a hangokat, mintha a gyomrából jönnének, komolyan.
  Emellett persze - és ezt a tényt betudom az igen alacsony ingerküszöbömnek - Billy Talent-ék esetében is a valamivel light-osabb dalokat kedveltem meg (Worker BeesFallen LeavesPins and NeedlesWhere is the Line?, Surrender), ugyanakkor el kell ismerni, a bandának megvan a tehetsége ahhoz, hogy szerethető, értékelhető színvonalra hozza a punkot, ami nem igazán tartozik a kedvenceim közé, éppen a személytelensége miatt.

  Hátrány, hátrány, keressünk hátrányokat meg gyengeségeket, mondjuk a háttérvokál, az nekem olyan wétéef, hogy ezt most valóban komolyan gondolják e, remek példa rá a már említett Where is the Line?, énnemtudom, ki vokálozik (mostmár igen, a két gitáros), de szerintem elég pocsékul hangzik, mintha valaki éppen kiokádná a beleit, vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam.
  Az album utolsó harmadában (Surrender-től kezdve, amiben speciel jó a háttérvokál) személy szerint nekem már megfájdult a fejem az énekes magas és éles hangjától, és úgy általában is kicsit tingli-tangli lett a lemez az első részéhez képest, azért megjegyezném, hogy jó kis élmény volt.

10/7, mert fantáziadús punk album, lelkes és tehetséges zenészektől.


Read Users' Comments ( 0 )

Ugyanaz A Címük - vol.1.

A beszélgetés nagyjából így hangzott:

Én: Milyen címet adjak annak a posztnak, amiben az ugyanolyan című dalokat hasonlítom össze?
Helyna: Hasonlóság.
Én: Deeee, de ezek nem csak hasonlítanak, hanem ugyanaz a címük.
Helyna: Akkor... "ugyanaz a címük"

  Ennyit a poszt címének történetéről x) és akkor következzen az első adag az egyelőre tizennégy részesre tervezett sorozatból, mely az azonos című dalokat hasonlítja össze.
  Azért találtam ezt ki, mert címet adni tudni kell. Vannak vicces címek (Eat Raw Meat=Blood Drool), vannak egyszerű címek (45), vannak hosszú címek (It's Not The End Of The World But I Can See It From Here), komoly címek (No Sunlight) és még nagyjából millió fajta cím.
  Érdekes, miket lehet kihozni egy címből, hogyan határozza meg a véleményünket egy adott dalról, és habár a címazonosság nagyon messze áll a másolástól, ez is egy lehetőség, hogy címke alapján hasonlítsunk össze dalokat, melyek gyakran a végtelenségig eltérő műfajban íródtak.

  Az első rész egyelőre olyan számokat tartalmaz, amiket magam is ismerek és jobb esetben szeretek is.


  Az Editorsban a brit post-punk, az Augustana-ban pedig az amerikai soft-indie egy-egy képviselőit ismerhetjük meg. Miközben az ember átlagban legtöbbször a szöveghez illeszti a címet, azért elgondolkodhatunk azon is, hogy jön a Bullets egy olyan szöveghez, mint amilyen az Editors dalához született. Szó nincs benne semmiféle puskagolyókról, viszont a szöveg és a hangszerek pulzálása akár még emlékeztethetne is sorozatos lövésekre. *vállvonás*
  Engem speciel nem, ezért nálam az Augustana változata nyeri el a "címhez legjobban passzoló dal" díjat, szövegileg is nyerő, és sokkal dallamosabb, mint a brit kvartett (amúgy 2005-ös) kislemeze.

ANCHOR

Számomra egyértelmű volt, és habár máglyára fognak vetni ezért, a Crossfade-es Ed Sloan hangja számomra mindig - úgymond - testhez állóbb volt, gyakrabban vettem hasznát a kicsit rekedtes hangjának dührohamaim lecsillapításához, mint Jason Wade (amúgy angyalian) selymes hangjának. A Lifehouse - Anchor-ral még olyan bajaim is akadnak, hogy egy indie pop banda ne akarjon keménykedni, ráadásul fülsértőek a gitárok már rögtön az elején.
  Ez az eredmény annak ellenére született, hogy a Lifehouse - Anchor-nak még köze is van valamilyen szinten egy horgonyhoz.


  Bizony bizony, a kalifornia victoriandustral zenei nézeteket valló hölgy kenterbe vágta a rockerfiúkákat, és itt még nem is a szövegről van szó, hiszen mindhárom dal nagyjából ugyanarról szól, de hangszerelésileg nekem sokkal szimpatikusabb Emilie verziója, hiszen ki tudná ignorálni a minimum két hegedűt (bár így hallgatva az egyik inkább cselló), vagy a gitárokat ÉS a kis harangot. Plusz Emilie elragadó hangja is közrejátszott a döntésben.
  Azonban ha csak Adam Gontier és Dave Grohl verzióját állítanám szembe, minden valószínűséggel a Foo Fighters nyerne. Szövegének egyszerűsége veri a mélyenszántó gondolatokat a Three Days Grace részéről, és van ezen a Földön valaki, aki nem borzong bele abba a részbe 2:35-nél? Gyilkos, gyilkos dolog ez, a Three Days Grace részéről pedig kicsit töketlenkedésnek tartom a Let It Die-t, Foo Fighters-ék sokkal pasisabban oldották meg.


  És még vagy millió más együttes és énekes is írt már az emberi létről, és hasonlókról, szövegileg szerintem mindegyik elég sablon, főleg Skye verziója, AZONBAN, amiért őt választottam, az azért van, mert Editors-nál és The Killers-nél SEM alkotnak újat a fiúk, sőt, páran utálhatnak, de szerintem egyik Human sem való a jobb számaik közé, ellentétben Skye-jal, aki nyomja a tinirock-ot úgy általában, de itt végre kicsit megszólal, és a klip is igen beteg és találó lett.
  Minden csak viszonyítás kérdése, The Killers mondjuk nem versenyképes, Editors szólhatna még bele, hiszen elég fura hangszerelésileg, tetszettek a szintetizátorok, de nem volt elég, hogy legyőzzék Miss Sweetnam ritmusos társadalomkritikáját.


Tény, hogy a The Ting Tings sosem volt a kedvencem, de elismerem, hogy az electropop az ilyen ugri-bugri tünci-bündi, funky-punky dolog, főleg ha nő az énekes, és szövegileg például teljesen ellentéte a két dal egymásnak.
  Ettől és The Fray iránti megszállottságomtól függetlenül IS a denveri piano rock banda a nyerő, megfigyelve a tényt, hogy mindössze huszonnégy óra alatt írták a dalt, plusz Dave Welsh, mint isten gitárral, ráadásul még Isaac Slade hangja sem volt olyan mély még itt, szóval nálam a szenvedős "légy az egyetlen" sokkal jobban bejött (még gyér, hiányos hangszereléssel is), mint a "nem akarok az egyetlen lenni" az electropop duó interpretációjában.

  A dalokba bele lehet hallgatni, ha az együttesre tetszenek kattintani. 


Read Users' Comments ( 0 )

Rooney - Calling the world (2007)

Első zenei postom alanyául a drága jó Rooneyt választottam, mert róluk még nem született bejegyzés, de akkor íme!

1999 óta létező amerikai banda (nem is tudtam, hogy ilyen régiek..), a tagok pedig: Robert Schwartzman (ének, gitár), Ned Brower (dob), Taylor Locke (gitár), Louie Stephens (billentyűk), Matt Winter (basszus). Robertnek nincs túl egyedi hangja, de mindenképpen kellemes és jó hallgatni őt.
Stílusban szimplán rockegyüttesnek titulálták az együttest, nekem amolyan "régies rock" jut eszembe a zenéjükről.. Persze én aztán nagyon rossz vagyok stílusmeghatározásban, szóval nem fogtok tőlem olyan remek stíluselemzéseket és -összehasonlításokat olvasni, mint Tiától!


Szóval akkor vissza az (általam első teljes értékű lemeznek tartott) albumhoz, a Calling the World-höz. 2007-ben jött, látott és ismert(ebb) előadóvá tette őket (hohohohó, még az MR2 is játszotta őket!). Az első kislemez a When did your heart go missing? volt, én is így ismertem meg őket, és rögtön megkedveltem ezt a számot. Olyan kis pörgős is meg lightos is, valahogy jó hallgatni. De persze nem ez az egyetlen jó szám az albumról, úgyhogy vegyük sorra őket!
  1. Calling the world - címadó dalhoz képest szerintem eléggé "gyengécske" a többihez képest, de azért hallgató, olyan kis háttérzene-feeling.
  2. I should've been after you - na ezt először utáltam.. de tényleg.. mondom, miért pont ebből a számból csináltak kislemezt? Szörnyű.. Aztán megszoktam, és azóta ez is kedvenc (mondjuk sok kedvenc van, bár nem pont erről az albumról *fütty*) Taylor sokat szólózik, de tud is rendesen, szóval jó ez így.
  3. Tell me soon - ismét Taylornak jut több szerep, egyébként a szám egészen nosztalgikus hangulatot áraszt.. hogy miért? Ne kérdezzétek, csak én érzem így valószínűleg :)
  4. Are you afraid? - na ebből valami egészen hihetetlenül vicces klip lett, nagyon bénák vámpírokként (bocsi fiúk :D), meg a számot is utáltam sokáig (lásd 2-es pont, ugyanazok a gondolatok mind a dal, mind a klip szintjén), de aztán ezt is meg kellett csak szokni.. jó sokáig kellett szokni, aláírom..
  5. Paralyzed - erős, pörgős, úgy jó, ahogy van! Robert jól nyomja, él és virul a banda (mármint nem alszik meg a tej a szájukban, mint mondjuk a Calling the World-ben), na azért nem zúznak, de megy a gőzös rendesen!
  6. Don't come around again, Love me or leave me és a What for c. dalok nem sikerültek túl jól, valahogy nem szerettem meg őket, kicsit laposak, a What for-ra pl. alig emlékszem, annyira keveset hallgattam, a másik két szám meg átlatos, nem túl karakteresek, szóval ejnye srácok.
  7. All in your head - na igen, én ezt akartam kislemeznek meg klipnek, mert szerintem a refrének előtti fura felvezetések után olyan jól beindul és olyan jól szól Robert hangja, hogy.. szóval ezt a számot neki találták ki.
  8. Believe in me - ennek odavagyok a szövegéért (bár az igaz, hogy az angoltudásomon sok-sok csiszolnivaló van, és nem is figyeltem az egész dalszövegre, csak a refrénre), és megint csak pörög és visz magával, belehúztak így az album végére :)

  9. Help me find my way - és az egyetlen lassú dal.. nos, eme együttes nem pont a lassú számairól híres, nagyon kevés ilyenjük van, de ez tökéletes albumzárú ballada.. gyönyörű vonós kíséret, semmi más hangszer, csak Robert hangja.. tényleg szép dal..
Összegezve: 10/7, mert egy dolog, hogy imádom őket, de ez még nem egy tökéletes album.. vannak rajta felejthető dalok, amiket én kikukáztam volna, és korábbi anyagokat pakoltam volna a lemezre, dehát nem én válogatok..

(p.s. igen, Robert volt Michael a Neveletlen hercegnő c. filmben :D)


Read Users' Comments ( 0 )

Aiya! *-*

Végre megtöröm a csendet, és hallatok magamról, ha már Tia reklámozott a postjai előtt :) Igen, én volnék Mystrea, az új szerkesztő *-*

Mit is mondhatnék magamról.. 20 éves vagyok, a Veszprém megyeiek táborát erősítem (na igen, konkrét nem leszek, éljen az anonimitás!), egyébként Pesten okosodom (ez sem teljesen igaz, nem érzem magam sokkal okosabbnak a főiskolánkon tanultaktól *fütty*), és mellette egy moziban is tevékenykedem néhanapján.

Ennyi elég is, jöhet a zenei részem: mindenevő vagyok, de komolyan. A régi gyerekdalokon keresztül a durva industrial & hörgős számokig mindent meghallgatok, mivel hihetetlenül hangulatfüggő és szeszélyes természetű ember volnék. Azért vannak konkrétumok a kedvenc stílus terén: imádom a filmzenéket, és amelyik együttes zongorát használ, az nagy valószínűséggel megkapja szívem egy apró szegletét.

Örök hűséget esküdtem egy-két együttesnek. Ezek a bandák mindig minden hangulatomra nyújtanak valamilyen számot. Így mániám tárgyát képezi (a/az): Coldplay, Editors, Keane és Something Corporate/Jack's Mannequin. És még nagyon imádom Rooneyt, Muse-t, Thirteen Sensest és Wolfyt. De ők nem "mindenhangulatrajóbandák".

Ennyit rólam, még sok is.. Ígérem, a jövőben azon leszek, hogy tágítsam a hallóköreiteket!

(p.s. igen, LOTR-mániás voltam/vagyok/leszek, és csak a tünde köszönést találtam elég frappánsnak.. ez elég jól jellemez engem :P)


Read Users' Comments ( 2 )

Muse - Resistance *videóklip*

Hallottam hírét a videónak, várható is volt, az egyik legrádióbarátabb dal a lemezről. Arról is hallottam, hogy koncertfelvétel alá fogják bevágni a számot, úgyhogy már ásóval a kezemben várakoztam, hogy végre valahol megtaláljam a klipet magát, elvből ugye kevesebb munka van egy ilyesfajta videóklippel, és habár pont ehhez a dalhoz nem egy ilyen videót kellett volna összeállítani, nem kellett volna már előre gyászolnom az ügyet, ahhoz képest nem is rossz.
  Azért mondom, hogy pont ehhez a dalhoz nem, mert viszonylag ugye egy grandiózus dalról van szó, nagy lélegzetvételű, mély dal, és nem illik nekem össze a sikoltozó fanokkal, de hát hozzájárul a dal zseniálisságához, hogy nagyon egy elhibázott videó sem tudja elrontani.

  Nekem 10/7






Read Users' Comments ( 0 )