Első áldozatom az az úriember lesz, akinek többek között nem is egy vizsgaidőszakom túlélését köszönhetem: Arjen Anthony Lucassen.
Ő egy holland zeneguru, értem ezalatt, hogy gitárok ezrein és szintin is képes játszani (oké, talán nem szimultán xD), kever, producál, szöveget ír, énekel, kiötleteli az elszállt sci-fi albumainak tematikáját, eközben pedig még egyéb projekteket is elkövet (Ambeon, Star One, Stream of Passion). Számomra legkedvesebb projektje az Ayreon nevű, az említett sci-fis világgal, összefüggő cselekménnyel. Jellemző rá, hogy mindenféle vendégelőadókat hív meg különböző albumokra a metálvilág nagyjai közül.




Ez év februárjában megalakította a Guilt Machine című formációt, melyben háttérvokálos-gitáros szerepet foglal el. Ezúttal egy belga alter rock formáció, az Arid énekesét "kérte kölcsön", Jasper Steverlinck-ket. A doboknál Chris Maitland (ex-Porcupine Tree) és szólógitáron az elmaradhatatlan Lori Linstruth, aki már a Stream of Passion-ben is brillírozott.
Upcoming albumuk, az On this perfect day Európa-szerte augusztus 31-én jelent meg.

Előzetesen azt hallottam, hogy ez egy lélekmélységekbe belekutató, sötét, melankólikus dolog lesz. Arjennek ez azért már többször bejött, ld. Ambeon (érdemes csekkolni!) és a The Human Equation c. album (Ayreon - ezt meg pláne érdemes), bírja az emberi elme & lélek zugainak felderítését, érdekes albumra számíthatunk.


Tracklist:

1. Twisted Coil 11:43
2. Leland Street 8:03
3. Green and Cream 10:32
4. Season of Denial 10:22
5. Over 6:11
6. Perfection? 10:46


Nem fogom részletesen, dalonként elemezni az albumot, mert azért _ennyire_ nem értek a progmetálhoz. :), ráadásul másodikhallgatás utáni review ez, nézzétek el.

Az indítás nálam meglehetősen utal az Ayreon legutolsó albumának felütésére. Utána lassú kezdés után biztos bekeményítés. Ismerős. :) És ez az egész lemezre jellemző: Arjen dallamvezetési stílusa nagyon felismerhető. És ez nem baj! Mert szeretjük a dallamvezetési stílusát neki.
A dobos igen derék módon végzi a munkáját, meg kell mondjam :D, és az első dal háromnegyedénél az is kiderül, miért lett Jasper az énekes. Mert jó. :P Ha akarja, sejtelmesen halk a hangja, ha akarja, akkor meg alaposan ki tudja ereszteni. Pedig alterrock group-ban énekel. Ha megunja azt, a progmetál tárt karokkal várja. Nem azt mondom, hogy eszement karakteres, ezerközülfelismerhető hang, de nagyon jó. Mikor Arjen énekel, a korábbi albumaihoz hasonlóan, torzítva van a hangja (hiába mondom már évek óta, hogy igenis tud énekelni.. valamennyire legalábbis.. -.-") Lori meg végzi a dolgát gitárszólókkal derékul.

Lyrics sajna nincs még, én meg híres vagyok arról, hogy nem tudom kihallani, pedig Arjen-nél ez a része is nagyon fontos, még akkor is, ha most Lori írta a szövegeket (Arjen saját elmondása szerint a sci-fi élienes szövegek mestere, nem a lélekelemzésé ^^), ráadásul beszélnek itt néha japánul, franciául meg még ki tudja, hogy (ez azért van, mert Arjen megmondta a rajongóknak, hogy küldjenek neki mindenféle rövid audioüzeneteket az anyanyelvükön és angolul is, na és ezek kerültek bele a dalokba. Több mint 200 közül választott 19-et. Van magyar is! "Ha a barátomhoz megyek, hazamegyek." O.o xD).
Annyit azért kivettem, meg a hangulatból is lejön, hogy tényleg sötét az album, belemászunk a frusztráció, tagadás, hazugságok és tévedések legmélyébe, ami azért fura egy embernél, aki elvileg most gyógyult ki a depressziójából. Lehet, hogy ez egy ilyen utólagos feldolgozása a dolgoknak, amit átélt. Sőt, nagyon valószínű.

Tehát.. ismerős dallamvezetés, melankólikusból headbang-be váltások... az a tipikus helyzet, mikor nagyon is tudom, hogy három-négy ütem múlva bezúz, vagy majd itt lesz egy jó kis váltás, mert ez már az XY Ayreon-albumon is így volt. Viszont mindjárt a második számban találunk azért szokatlan futamokat is mind gitár, mind keyboard-szinten, melyek feldobják az általában többféle témára felépülő átlag 10 perces számokat, éppúgy, mint a kicsit jazzes átvezetések két nagyobb zúzás között. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a harmadik szám (Green and Cream) refrénje az, amelyik először igazán bentragad a fejemben. :D
Az egyetlen nagyközönség által is kezelhető hosszúságú szám az Over (radio edit is készült belőle). Jól is sikerült, nem tagadom, engem is elkap néha a "kevesebb több"-hangulat, pedig nem mondom, hogy megvetem a hosszú, nem tipikus "vers-refrén-vers-refrén-bridge-refrénrefrén..."-sémára épülő dalokat. Ez sem olyan, de albummal való ismerkedéshez pl. kitűnő. Persze a kezelhetőséget megszenvedi kicsit az eredetiség: nem hiszem, hogy ez a szám lesz a legkedvencem, annak ellenére, hogy _jó_.
A Perfection? méltó lezárás. Ütős, dallamos. A telefonhangok meg keretbe foglalják az egészet, történetszerűség-érzetet keltve ezzel. Pedig nincs sztori, és ez azért elég fura egy Arjen-mű esetében. :)

Eddigi leginkább tetszős szám: Leland Street, egyértelműen.

Rövid összefoglalóként: nem unatkoztam, élveztem a hallgatását, el tudom képzelni, hogy nemsokára beleszeretek a dalokba (amilyen megszállott vagyok, több mint valószínű ez). Viszont kicsit soknak tartottam a lagymatag részeket. Több zúzást, kérem szépen. x) Nem, tényleg, szeretem a gitározgatást-elszintizgetést, de a lényegretörőbb, konkrétabb dallamú, erőteljesebb részeket mindenféleképpen jobban. Ennyi lenne a problémám úgy nagyjából. Ja meg az, hogy ismerem Arjen előző munkáit, meg a zsenialitásának mértékét, és az közel sem torpan meg az On this perfect day szintjén. ;)

Így aztán 10/7-t adnék rá, ha már muszáj itten pontozgatni. :) Lehet, még feljebb is mászik ez, ahogy jobban megismerem a dalokat, de az már rég nem lesz az objektív szemlélésnek már a közelében sem. :)
Most pedig megyek, és meghallgatom harmadszorra. ^^



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése