Emilie Autumn - Opheliac (2006)

Szerény véleményem szerint a kaliforniai születésű hölgyemény, Emilie Autumn, ezzel az albumával ha nem is külön műfajt, de stílust azt mindenképp teremtett magának. Valahol a gótika és az industrial határán helyezkedik el, nevezhetnénk elektronikusnak is akár, de nem, mi victoriandustral-nak nevezzük, mert tényleg ezt a kifejezést hallani vele kapcsolatban.



Emilie amúgy nem csak énekel, hanem hegedül és verseket is ír. Hegedűjátékával, csembalóval és különleges énekhangjával teremti meg azt a valóban viktoriánus hatást keltő zenét, melyet az albumon hallhatunk. Az Opheliac előtt rengeteg stílussal kísérletezett, mostanra megállapodottnak tűnik, kedveli a színpadiasságot, sokszor maga varrja a fellépőruháit és híres a drámai előadásmódjáról. :)

Az Opheliac meglehetősen.. nos, "beteg" album, de elég végletes is, mert a számomra gyönyörű daloktól az erősen szarkasztikus hangnemtől a leggyilkosabb indulatokig képes eljutni - van is rá ideje, bónusztrack-estül egy 20 számot tartalmazó, 86 perces albumról beszélünk. Emilie nem teketóriázik: megmondja a frankót az ő sajátos stílusában, amit lehet kifejezetten ellenszenvesnek találni, de nagyon bele is lehet szeretni.



Ezt (mármint hogy megmondja a frankót) már az album nyitó- és címadó dalában, az Opheliac-ban rögtön észreveszi az ember. Kellemes csembalójáték után (amely folyamatosan jelen van a dalban) belép a hegedű és Emilie torzított hangja, ahogy arról énekel, milyen érzés Opheliának lenni. Meghallva a refrén egyáltalán nem visszafogott kiabálását, el is hisszük neki, hogy nem kellemes. Eléggé beteg dal ez, de rövid úton függést okozhat, ha rákap az ember. Lázadó, öngerjesztő érzelmek, senki nem menthet meg, nem is akarom, nem is kell. Ilyesmi. ^^ Közepén nagyon szép a hegedűszóló.

Következik az elektronikusan nyitó Swallow, torzított hang, nálam ilyen "víz alatti érzés", így szoktam hívni, nem tudom, miért. Fura dobolás (nem is dob ez, miez..?), hegedűk, torzított hang, kicsit olyan trance-érzés, vagy nem tudom, hogy hívják ezt. A szöveget itt kifejezetten imádom, de különben az egész dalt is, az egyetlen gondom vele, hogy kicsit hosszabb, mint kellene, a maga 6:15 percével.
"I will swallow, if it will help my sea level go down.."
Amúgy az albumon ez az egyik szám, ahol különösen szeretem Emilie hangját.

A Liar elektromos hegedűjátékkal nyit, ez Emilie egyik specialitása. Utána industrial alap lép be (legalábbis azt hiszem, az lehet, nem hallgatok sok olyan zenét), majd az énekesnő belekezd a kissé gyilkos és vérszomjas dalszövegbe. Egy kevés hörgés (később nem is kevés), csembaló itt-ott. Aki éppen pszichopata gyilkossá szeretne válni, annak tökéletes választás a dal. Kinyírjuk a hazugokat, mondja Emilie, pedig szerintem ő már meg is tette. Kizárólag akkor hallgatom ezt a dalt, ha rettentő ideges vagyok valamiért, akkor tökéletes a dühöngésre.
"Are you suffering???"

The Art of Suicide. Nekem nem annyira kedves track az albumon. Halk elektronikus alap, csembalójáték és hegedű újra, kellemes dallamon alapulva. Emilie az öngyilkosság fenségességéről énekel. Jó nekünk. ^^ Természetesen erősen ironikus a hangvétel. Eléggé befigyel az ellentét az idegnyugtató, szép dallam és a téma között. ^^

A következő sorozatgyilkos dal címe I Want My Innocence Back. Erőteljes industrial alapokon zajongva, kalapálva és zörögve Emilie elmeséli, hogy miféle "csodás" dolgokat fog azzal tenni, aki nem adja vissza az ő ártatlanságát. Számomra ez egyszerre nagyon gonosz és nagyon tragikus dal. Viszont legalább nem hosszú. El lehet rajta önmarcangolni, ha épp az embernek olyan kedve van. Lapozzunk.

Mert jön a Misery Loves Company, ami viszont az egyik kedvencem. Talán az újabb fura, pattogós ritmus miatt, talán az erőteljes énekhang miatt, amit itt Emilie alkalmaz, és a szöveg is közrejátszik nagyban.
"Misery loves company, and company loves more, more loves everybody else, but hell is others.."
Na meg: "You're so easy to read, but the book is boring me.."
Nem tudok mást írni erről, hallgatni kell, minél többet. :)

A God Help Me számomra valahogy mindig kicsit folytatása volt az előzőnek. Zongorahang-csembaló-ének-kombóval kezdünk. Vagyis nem mi, mi csak hallgatjuk. God help me, beleestem valakibe, kérlek, szabadíts meg - legalábbis így is lehet értelmezni, meg még máshogy is. Impresszív ritmusosság jellemzi, meg tragikus hegedűjáték, csak hogy szépen fejezzem ki magam. A végén ismétlődő "god help me" dalolásról az a véleményem, hogy lehet szeretni meg nem, én általában azért szeretem, érezteti velem a kétségbeesést, de volt már olyan alkalom, hogy elkapcsoltam, mert sok volt.
"Don't make me choose, I've got too much to f*ing lose.."

Abszolút kedvencem, a Shalott jön. Alapja Lord Alfred Tennyson viktoriánus költő verse, a The Lady of Shalott, mely egy elátkozott asszonyról szól, aki egy toronyban él, és csak egy tükrön keresztül szemlélheti a világot. Erről szól hát a dal is, Emilie felfogásában, és itt is nagyon szépen énekel. *-* Észre lehet venni, hogy a hangja közel sem tökéletes, de hát nem érdekel, annyira jó. Szenvedélyes meg beleélős.. szeretem. ^^
"'Cause I'm half sick of shadows, I wanna see the sky, everyone else can watch as the sun goes down, so why can't I.."

Tizedikként az a dal jön, amit sokan és sokszor félreértettek és Emilie-t emiatt valami pózoló gótikcsajnak hitték: Gothic Lolita. De ez egy erőteljesen tragikus dal (egy halott lány szemszögéből beszél, hát.. ennyit erről), kicsit mögé kell látni, és észrevehető. Kezdetben egyáltalán nem szerettem, most már azért igen, de nem vált a kedvencemmé. Szövegcentrikus, az éneklési stílus először kicsit idegesített, de ma már értem azért.
"I am your sugar, I am your cream, I am your worst nightmare.. now scream!"

Következik Dead is a New Alive, az egyik "slágerszám". Elektromos hegedű, táncos ritmus, engem kicsit valami játék aláfestő zenéjére emlékeztetett régebben, mára megszoktam. Az élet egy játék, többek között, de nem tudom eléggé megfogalmazni a mondanivalót, hogy írni is tudjak róla. :) Addiktív!!
"What is a day without a blessed night, and what is peace without a blessed fight?"

A legőrültebb, legelmebetegebb szám az I Know Where You Sleep, amit valaha hallottam. Mintha egy pszichopata késelős gothic-operából lépett volna elő. Kötelező imádni. Emilie egy őrült, így szeretjük őt. Dalszöveg a megszokott szókimondással, szenvedélyességgel, "megyekgyilkolni"-attitűddel.
"I know your tainted flesh I know your filthy soul I know each trick you' played Whore you laid Dream you stole.."
Ha erős bosszúvágy ég a lelkedben, kötelező. :)

"So let the record show that you murdered me in your coldest blood with your own two hands, don't think no one understands, it happens every day.."
Körülbelül a refrénnel össze is lehetne foglalni a tizenkettedik track, a Let the record show tartalmát, de ez nem jelenti azt, hogy nem imádom. Mert igen. "If I'm going down, then I'm going down clean.." Megöltél, de nem hagyom magam. Emilie szeret a síron túlról visszaszólni és elfenekelni alaposan. Hegedű-csembaló-indust alap felállás újra. Beválik ez.

A Dominant egy instrumentális szám, nekem sosem volt igazán kedvencem, pedig hatásos és nagy ívű, szép benne a hegedű is. És harang is van. Nem is tudom, miért nem, de maga a dallam annyira nem ragad meg. Pedig egyenes átvezetés a dal a következőbe, amit pedig nemrég szerettem csak meg.

306 a következő dal címe. A változatosság kedvéért egy gyilkosságról szól (öngyilkosságról?). A témákat elnézve nagyon lehúzós-depressziós lehetne ez az album, mégsem az. Ez a dal viszont nagyon. Alattomos, sötét alapra épülő, egyre növekvő hegedű és ének... ha a gödör fenekén vagy éppen, nem érdemes vele próbálkozni. Azért az fantasztikus, hányféleképpen és mennyire művészien tud Emilie a halálról énekelni. :o

A depresszióból felemelkedve egy szarkasztikus dalt kapunk arról, hogy a szépségnek is megvannak a maga szörnyűséges hátulütői, és van, aki éppenhogy szenved inkább tőle. Thank God I'm pretty. Csembaló aláfestés, később belépnek a hegedűk is. Kellemes dallamú szám, Emilie néhol kicsit érdes, színpadias előadásmódjával. Üt, hogy úgy mondjam. ^^

Marry Me következik, egy szintén nagyon ironikus szerzemény a kényszerházasságról a csembaló főszereplésével. Emilie hangja gyönyörűen szól, a dallam fantasztikus, a szöveg ötletes és egyszerre késztet mosolygásra és undorodó szájhúzásra. Egyik mestermű az albumon, this is my opinion, és még rímelni is tudok eme kései órán (fél tizenegy van).

A tizenhetes szám egy hegedűdarab feldolgozása Bach-tól, számomra eddig ismeretlen szerzemény ez, nagyon szép, de nem tudom sokat hallgatni, és nagyjából minden komolyzenei darabbal így vagyok.

A bónusz számok: 3 vers Autumn kisasszonytól, melyet ő maga olvas fel. Nem bocsátkozom műelemzésbe, nekem mindegyik tetszik, mérsékelten.. nos, olvastam már jobb verseket, de a How to break a heart meg tud fogni, és a Ghost is nagyon mókás, viszont az At What Point Does a Shakespeare Say-t nem biztos, hogy teljes mélységében értem. Igazából nem is fordítottam eddig nagy figyelmet rá, apologizes. :(

Végére értünk hát ennek a nagyszerű albumnak, nem marad hátra más, mint újra meg újra meghallgatni, amíg egészen függők leszünk. Természetesen ehhez kell egy bizonyos lelki alkat, meg az emberben megbújó agresszív vadállat magunkhoz ölelése. Egyszerre vad és ártatlan, domina és elveszett kisbárány. Mondanom sem kell, nem írtam volna kisregényt róla, ha nem szeretném nagyon.

Az albumértékelésem mindazonáltal 10/9, azok miatt a számok miatt, amiket kevésbé tudok befogadni az értékrendembe. :D Tudjátok, a nagyon gyilkolászósakat. Alkalmanként igen. Mert nagyon relax embernek kell lenni, hogy néha ne kapjon el mindenkit a tömeggyilkos-hangulat.

De ennek az albumnak tulajdonképpen nem is ez a lényege. Ízelítőt kapunk egy érdekes, egyedi, intelligens ember dolgaiból, a maga sokféleségével, kirívóságával. Élvezet benne elmerülni és mindig újabb rétegeket felfejteni.
Legalábbis nekem, az. ^^


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése