LEHETETLEN még egy The Back Room-ot megírni. És ki tudná felülüberelni A LEGENDÁS AN AND HAS A START-ot? Senki. Még csodálatos Tom Smith sem.

  Ha túl hosszúra sikerül a review, bocsássátok meg ti.

>>ide nyomjál<<

  Jódepislett, na.

Nemnemnem... nincsen új The Racing Rats. Nincsen új An End Has A Start, de új Munich sincs. Mert ez nem a régi Editors... nincsen menő, szárnyaló gitárriff, nincsen olyan dob, amibe az ember feje is belefájdul...
  De van szintetizátor. Jóóó sok szintetizátor. Újfajta dobokkal, keményebb vokállal és egy csomó háttéreffekttel. Ne nekem kelljen eldöntenem, hogy okos döntés volt e a banda részéről, hogy ilyen drasztikusan stílust váltott, de a saját véleményemet elmondhatom. 
  Attól, hogy egy csomószor el van változtatva, totál nem úgy hangzik, mint a koncerten, és tele van véletlenszerűnek ható hajlítássokkal, attól még Tom Smith hangja ugyanolyan fantasztikus. Drámai, és még hülye KOMPJÚTEREK ÁLTAL ELVÁLTOZTATVA is remekül hangzik. Nem tudja eltitkolni, hogy rohadtjó énekes :D

  Ami a lemezt illeti, minden dal egy külön történet. Nem arról beszélek, hogy történetet mesél el, nehogy félreértsetek. De mindegyiknek van eleje... rendes... normális, szépen kidolgozva... a versek ott vannak és olyan dinamikával, ahol és ahogy kell lenniük, a refrének... azokról nem vagyok méltó beszélni. A vége pedig mindegyiknek olyan űrt hagyott bennem, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek. 
  Egyáltalán nincs elsietve a lemez, minden gyönyörűen ki van dolgozva, édes a káosz, mondhatnám ezt is.
  És ha mán a dalokhoz értünk, akkor nesze. ;)

In This Light And On This Evening SZERETNÉM, ha végre MINDENKI felfogná, hogy az élő koncertek és a stúdió változatok ÉG ÉS FÖLD! Ha az ember a koncerthez mérné az albumot, tele lennénk szomorú és elégedetlen fogyasztókkal. Az istenit már xD Csak ennyit akartam hozzáfűzni, mivel ebben a számban jön ki a legjobban a különbség. Tom hangja meg van triplázva, az egyik szinte beszél, a másik majdnem suttog, a harmadik meg énekel. Szép ez. Nagyjából nyolcszor ismétli el ugyanazt a két sort... aztán jön a kiteljesedés, az ígéret az albumra, hogy jó lesz ez, ne féljetek...

Bricks And Mortar Gyengém az angol énekeseknél a szép "t" betű. Komolyan. Valami iszonyatosan tetszik, ha szépen szól a "t", és nem egy elcsépelt "d"-ként kapom meg. A koncerten volt is szép számmal "morca", de most csak "mordö" volt... meg ugye a "water" is. Az ilyen kis izékra tudok kiakadni xD Jó, jó, tudom én, ne az albumon, a papírforma szerint akarjon érvényesülni az ember. ;)
  Tetszenek a kicsit káoszos effektek, a végefelé a kicsit ügyetlennek hangzo szintizés. Ennél a számnál jöttem rá, hogy itt nincsen Editors dob. Ed ügyesen megadja az alapritmust, szó se róla, imádom, de itt már annyira nem ez számít. Az egész lemezben gyakorlatilag az együttes hatás számít, az, hogy együtt hogyan szólnak a dolgok, és nem, hogy egyenként. 

Papillon Valóban, egyetértek, okos húzás volt, hogy ez az első single. Hallgatóbarát, könnyen emészthető, tök rendben van. Sokat már nem tudok róla írni, kifejtettem a véleményemet én >>még régebben<<>

You Don't Know Love Tom Smith-nek félelmetesen mély hangja van, és ennek ellenére félelmetesen magasra fel tudja vinni. Ez a szám különben a legrétegesebb, úgy simulnak ezek a rétegek egymásra, mint valami *költői kép*, és a végére remek tetőpontot ér el. Külön kudos Tomnak, amiért rájött, hogy nagyon jól áll neki ez a kis buzis, kiherélt hang *-* Nagyon érzékeny, imádom... (különben nem tudom, mi zúz 2:43-nál, nekem amolyan Pink Floyd-os gitárnak tűnik, de lehet, hogy csak egy jó kis szinti hangszín).

The Big Exit Ebben a számban csalódtam a legnagyobbat. Igen, azért, mert Tom Smith túlzásba viszi a kiherélt hangot, és nem ad abból a csodából, amiből a koncerten szerencsére bőven kijutott. Tudom, ne papoljak a különbségről, ha egyszerűen magam is képtelen vagyok meglátni, de hát na. Ennyire futotta. Ez a félvállról vett kis dallam pedig nagyon bejön, külön kudos a nyögésért valahol a dal közepefelé... x) 
  A "They took what once was ours", a vokál és Tom refrén ismétlése összességében nagyon tetszik :)

The Boxer Ez a dal volt az egyetlen, amit még hírből sem hallottam. Kicsit úgy éreztem, mintha egy filmzenét hallgatnék... A gitár téma nagyon durva, kicsit olyan, mintha az űrben lebegne az ember (igen, említették, hogy sci-fi album lesz). "The boxer's not finished, he's not ready to die" Ennyit értek nagyjából a szövegéből, de egyszerűen zseniális. Olyan különös hangulat lengi körbe az egész dalt. Szomorú, de mégis felemelő, kicsit melankólikus, de bizakodó, és... képtelenség elkapcsolni ezt a dalt.

Like Treasure Azt hiszem, a Like Treasure a legsemlegesebb dal mind közül. Jó, imádom, nem azért, deeee... például egy You Are Fading-et betehettek volna, az sem bánom, ha felelectrózzák xD Na, szóval a Like Treasure egy igazán szép dal. A dobokat már észre sem veszi az ember, vokál van, de nagyon. Szintetizátor egy nem semmi témával, és Tom Smith a kiejtésével. 
  Érezzük, hogy a szerelemről szól ez. Ha nem, akkor is nem semmi érzelmek vannak benne...

Eat Raw Meat = Blood Drool Akik azt mondták, hogy ez az album legjobb dala, azok nem hazudtak. Ennek saját élete van. Először hosszú várakozás után ad egy jó kis verset, utána ízelítőt ad az egyik legfülbemászóbb refrénből, majd visszafogottan rámegy a második versre. A közepefelé bejön a türelem próba, hogy van e segge az embernek végigülni a nem túl rövid bridge-et.. akinek van, az egy nagyon élvezhető dalt kap. :)
  Tom Smith különben MEG TUD ŐRÜLNI erre a dalra. És bowzandworships Russel-nek és Ed-nek, nem gyengén pakolják a hangukat oda. A dobokért viszont haragszom... Ejnye.

Walk The Fleet Road A szívem szakadt meg. Az külön történet, hogy milyen testhelyzetben, és milyen környezetben hallgattam meg az albumot (de az az én történetem, úgyhogy nem mesélem el :D), deeee komolyan, ömleni kezdtek a könnyeim. Van rá egy egész merész teóriám, hogy miről szólhat a dal, de mivel nem egészen értem a szöveget, még nem merek kijelenteni ilyeneket. 
  Jól van, na, szerintem a feleségéről szól, meg arról, amin keresztülmentek, de ne röhögjetek ki, ha nem így van.
  Ez a szám is egy ígérettel ér véget, amit gyönyörű, művészi formában kapunk kézhez, és valahogy így hangzik: "visszajövünk még". 

Szóval... ezen az albumon lehet bőgni, nevetni, elégedtelnkedni és jól eső érzéssel hátradőlni. 
  Öhmmm, nem is tudom, a legjobb szám persze a Blood Drool, rossz meg nincsen... Nekem tetszik. Ami még jobban tetszik, hogy eltűnt, amit nővérem mondott. Hogy Tom Smith képtelen megőrülni a stúdióban. Nem. Képes ő erre. Nem tudom, hogyan fogadják az albumot a hardcore fanok, mit szólnak az Interpolosok meg a Joy Division-ösök (mert ráfoghatjuk, hogy ez már egyikhez még csak távolról sem hasonlít). 

Nekem tetszik. 10/9........

  És tudjátok, mi van még? Amiért az első két albumon ölni tudtam volna. Végre a nagyon hosszú dalok is lekötik a figyelmemet. Jólvan, gyerekek, szép munka. :)
  Bocs a hosszú review-ért, bocs, ha nem voltam valami összefüggő, értsetek meg, kérlek :D 




3 megjegyzés:

Helyna írta...

Minden tetszik, minden király, amit írtál, bár a Big Exit nálam KIFEJEZETTEN odavágott, Like Treasure is... mindegy, de én mikor mondtam olyat, hogy Tom Smith képtelen megőrülni stúdióban??? :D Soha! Max annyit mondhattam, bár ez sem rémlik, hogy tökre mások lesznek a dalok, mint koncertlájvverzióban.
Csak ennyi kiegészítés. Majd énis írok review. Most meghallgatom mégegyszer én. ^^

Mírácska írta...

szal, KUDOS, bazz, de akkora, amekkora kudos a világon NINCS:D LOL

állat post:) rulz vagy még mindig:)

BE nekem is poz. csalódás, meglepődtem magamon, valszeg, They took when... sorért:)
ami pici csalódásmorzsa, az Bricks, mert nem kaptam meg Chris szintipötyögését, de nagyon máshogy, szinte alig pötyög:S
WTFR meg ááá *heart*
én is listen again:) rock on:)
én nem tudnák egy értelmes mondatot se leírni ma,
ki vagyok ütve;) *-*

Tia írta...

Orsy... mondtad. x) Még a kezdetek kezdetén. De megbocsátok. Tom már más kérdés, tegnap beszéltünk, NEM VOLT ELRAGADTATVA xD

Megjegyzés küldése