LEHETETLEN még egy The Back Room-ot megírni. És ki tudná felülüberelni A LEGENDÁS AN AND HAS A START-ot? Senki. Még csodálatos Tom Smith sem.

  Ha túl hosszúra sikerül a review, bocsássátok meg ti.

>>ide nyomjál<<

  Jódepislett, na.

Nemnemnem... nincsen új The Racing Rats. Nincsen új An End Has A Start, de új Munich sincs. Mert ez nem a régi Editors... nincsen menő, szárnyaló gitárriff, nincsen olyan dob, amibe az ember feje is belefájdul...
  De van szintetizátor. Jóóó sok szintetizátor. Újfajta dobokkal, keményebb vokállal és egy csomó háttéreffekttel. Ne nekem kelljen eldöntenem, hogy okos döntés volt e a banda részéről, hogy ilyen drasztikusan stílust váltott, de a saját véleményemet elmondhatom. 
  Attól, hogy egy csomószor el van változtatva, totál nem úgy hangzik, mint a koncerten, és tele van véletlenszerűnek ható hajlítássokkal, attól még Tom Smith hangja ugyanolyan fantasztikus. Drámai, és még hülye KOMPJÚTEREK ÁLTAL ELVÁLTOZTATVA is remekül hangzik. Nem tudja eltitkolni, hogy rohadtjó énekes :D

  Ami a lemezt illeti, minden dal egy külön történet. Nem arról beszélek, hogy történetet mesél el, nehogy félreértsetek. De mindegyiknek van eleje... rendes... normális, szépen kidolgozva... a versek ott vannak és olyan dinamikával, ahol és ahogy kell lenniük, a refrének... azokról nem vagyok méltó beszélni. A vége pedig mindegyiknek olyan űrt hagyott bennem, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek. 
  Egyáltalán nincs elsietve a lemez, minden gyönyörűen ki van dolgozva, édes a káosz, mondhatnám ezt is.
  És ha mán a dalokhoz értünk, akkor nesze. ;)

In This Light And On This Evening SZERETNÉM, ha végre MINDENKI felfogná, hogy az élő koncertek és a stúdió változatok ÉG ÉS FÖLD! Ha az ember a koncerthez mérné az albumot, tele lennénk szomorú és elégedetlen fogyasztókkal. Az istenit már xD Csak ennyit akartam hozzáfűzni, mivel ebben a számban jön ki a legjobban a különbség. Tom hangja meg van triplázva, az egyik szinte beszél, a másik majdnem suttog, a harmadik meg énekel. Szép ez. Nagyjából nyolcszor ismétli el ugyanazt a két sort... aztán jön a kiteljesedés, az ígéret az albumra, hogy jó lesz ez, ne féljetek...

Bricks And Mortar Gyengém az angol énekeseknél a szép "t" betű. Komolyan. Valami iszonyatosan tetszik, ha szépen szól a "t", és nem egy elcsépelt "d"-ként kapom meg. A koncerten volt is szép számmal "morca", de most csak "mordö" volt... meg ugye a "water" is. Az ilyen kis izékra tudok kiakadni xD Jó, jó, tudom én, ne az albumon, a papírforma szerint akarjon érvényesülni az ember. ;)
  Tetszenek a kicsit káoszos effektek, a végefelé a kicsit ügyetlennek hangzo szintizés. Ennél a számnál jöttem rá, hogy itt nincsen Editors dob. Ed ügyesen megadja az alapritmust, szó se róla, imádom, de itt már annyira nem ez számít. Az egész lemezben gyakorlatilag az együttes hatás számít, az, hogy együtt hogyan szólnak a dolgok, és nem, hogy egyenként. 

Papillon Valóban, egyetértek, okos húzás volt, hogy ez az első single. Hallgatóbarát, könnyen emészthető, tök rendben van. Sokat már nem tudok róla írni, kifejtettem a véleményemet én >>még régebben<<>

You Don't Know Love Tom Smith-nek félelmetesen mély hangja van, és ennek ellenére félelmetesen magasra fel tudja vinni. Ez a szám különben a legrétegesebb, úgy simulnak ezek a rétegek egymásra, mint valami *költői kép*, és a végére remek tetőpontot ér el. Külön kudos Tomnak, amiért rájött, hogy nagyon jól áll neki ez a kis buzis, kiherélt hang *-* Nagyon érzékeny, imádom... (különben nem tudom, mi zúz 2:43-nál, nekem amolyan Pink Floyd-os gitárnak tűnik, de lehet, hogy csak egy jó kis szinti hangszín).

The Big Exit Ebben a számban csalódtam a legnagyobbat. Igen, azért, mert Tom Smith túlzásba viszi a kiherélt hangot, és nem ad abból a csodából, amiből a koncerten szerencsére bőven kijutott. Tudom, ne papoljak a különbségről, ha egyszerűen magam is képtelen vagyok meglátni, de hát na. Ennyire futotta. Ez a félvállról vett kis dallam pedig nagyon bejön, külön kudos a nyögésért valahol a dal közepefelé... x) 
  A "They took what once was ours", a vokál és Tom refrén ismétlése összességében nagyon tetszik :)

The Boxer Ez a dal volt az egyetlen, amit még hírből sem hallottam. Kicsit úgy éreztem, mintha egy filmzenét hallgatnék... A gitár téma nagyon durva, kicsit olyan, mintha az űrben lebegne az ember (igen, említették, hogy sci-fi album lesz). "The boxer's not finished, he's not ready to die" Ennyit értek nagyjából a szövegéből, de egyszerűen zseniális. Olyan különös hangulat lengi körbe az egész dalt. Szomorú, de mégis felemelő, kicsit melankólikus, de bizakodó, és... képtelenség elkapcsolni ezt a dalt.

Like Treasure Azt hiszem, a Like Treasure a legsemlegesebb dal mind közül. Jó, imádom, nem azért, deeee... például egy You Are Fading-et betehettek volna, az sem bánom, ha felelectrózzák xD Na, szóval a Like Treasure egy igazán szép dal. A dobokat már észre sem veszi az ember, vokál van, de nagyon. Szintetizátor egy nem semmi témával, és Tom Smith a kiejtésével. 
  Érezzük, hogy a szerelemről szól ez. Ha nem, akkor is nem semmi érzelmek vannak benne...

Eat Raw Meat = Blood Drool Akik azt mondták, hogy ez az album legjobb dala, azok nem hazudtak. Ennek saját élete van. Először hosszú várakozás után ad egy jó kis verset, utána ízelítőt ad az egyik legfülbemászóbb refrénből, majd visszafogottan rámegy a második versre. A közepefelé bejön a türelem próba, hogy van e segge az embernek végigülni a nem túl rövid bridge-et.. akinek van, az egy nagyon élvezhető dalt kap. :)
  Tom Smith különben MEG TUD ŐRÜLNI erre a dalra. És bowzandworships Russel-nek és Ed-nek, nem gyengén pakolják a hangukat oda. A dobokért viszont haragszom... Ejnye.

Walk The Fleet Road A szívem szakadt meg. Az külön történet, hogy milyen testhelyzetben, és milyen környezetben hallgattam meg az albumot (de az az én történetem, úgyhogy nem mesélem el :D), deeee komolyan, ömleni kezdtek a könnyeim. Van rá egy egész merész teóriám, hogy miről szólhat a dal, de mivel nem egészen értem a szöveget, még nem merek kijelenteni ilyeneket. 
  Jól van, na, szerintem a feleségéről szól, meg arról, amin keresztülmentek, de ne röhögjetek ki, ha nem így van.
  Ez a szám is egy ígérettel ér véget, amit gyönyörű, művészi formában kapunk kézhez, és valahogy így hangzik: "visszajövünk még". 

Szóval... ezen az albumon lehet bőgni, nevetni, elégedtelnkedni és jól eső érzéssel hátradőlni. 
  Öhmmm, nem is tudom, a legjobb szám persze a Blood Drool, rossz meg nincsen... Nekem tetszik. Ami még jobban tetszik, hogy eltűnt, amit nővérem mondott. Hogy Tom Smith képtelen megőrülni a stúdióban. Nem. Képes ő erre. Nem tudom, hogyan fogadják az albumot a hardcore fanok, mit szólnak az Interpolosok meg a Joy Division-ösök (mert ráfoghatjuk, hogy ez már egyikhez még csak távolról sem hasonlít). 

Nekem tetszik. 10/9........

  És tudjátok, mi van még? Amiért az első két albumon ölni tudtam volna. Végre a nagyon hosszú dalok is lekötik a figyelmemet. Jólvan, gyerekek, szép munka. :)
  Bocs a hosszú review-ért, bocs, ha nem voltam valami összefüggő, értsetek meg, kérlek :D 




Read Users' Comments ( 3 )

Egy nagy bajom van ezzel az együttessel, az pedig Andy McMahon hangja. Ha úgy vesszük, jó. De hosszú távon eléggé idegesítő. Nem mondanám azt, ha hallanám egy osztálytársamat énekelni, hogy: "Ember, menjél énekesnek". 


Második próbálkozásom a lemezzel, elsőre nem jól álltam hozzá, még hatása alatt voltam a Jack's Mannequin kapcsán tapasztalt csalódásnak, és úgy kezdtem el, hogy "áhh, mit akarnak ezek". 
  A Something Corporate stílusa eléggé eltér a Jack's Mannequin-étől, mindkettő mondható piano rock-nak, de a SC irányzata mindenféleképpen rockosabb, erőszakosabb, és a zongora sem játszik akkora szerepet, mint a JM-nél.

  Különösen egyik szám sem fogott meg, talán az első kicsit kiemelkedik a többi egyhangúságából, de különben minden szám ugyanolyan. Mindegyiket simán el tudnám képzelni a One Tree Hill vagy a The Hills egyik része alatt, és ez már a We Shot The Moon-nál sem volt túl szimpatikus. A különbség, hogy Jonathan Jones hangja retttttenetesen szerethető.
  A Something Corporate ott szúrta el, ahol James Walsh szerint a Starsailor. Túlságosan be akartak illeszkedni, tetszeni akartak mindenkinek, ahelyett, hogy azt csinálták volna, amit ők akartak. Nem csoda, hogy a Something Corporate immár hat éve van hiatus-on. Andy McMahon csinálgatja a Jack's Mannequin-t, teszi, amit a lelke diktál neki, és így jobban belegondolva, a JM jobban is tetszik, mint a SC.

  Szóval, hogy beszéljek a zenei részéről is a dolognak, mint említettem, semmiben nem hoz újat. Ez olyan tinis alternatívos zongorás rock. Nem tudom, hogyan képesek a rajongók különbséget tenni a dalok között, mindegyiknek ugyanaz a felépítése, a dallamok egyáltalán nem egyediek, semmi olyat nem fedezek fel benne, amitől hanyattvágnám magam.
  A zongora viszont dícséretes, Andy McMahon sem kicsit tudja megdolgozni a billentyűket. :)

  Azokat a számokat, amiket az elejétől a végéig meghallgattam, azokat azért, mert jól hangzott bennük a zongora. Különben semmivel nem jobb a többi feltörekvő amerikai rockerbandáknál. Tia sajnálja, de ez nagyon nem jött be.

Azért jó ez, mert láthatóan szükség van az ilyen semleges zenékre.
Azért rossz ez, mert semleges zene. Olyan semmilyen. Miért hallgatna ilyet az ember, ha van több ezerszer jobb a műfajból?
Hallgassa az, akinek bejön a Jack's Mannequin. Szerintem annak tetszene ez is.
A legjobb számja a Zalbumnak az As You Sleep. Hibája, hogy elég hosszú, de amúgy egész hallgatható.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja Nem tudom. A többi mind ugyanolyan unalmas.
Szerintem ez 10/2... *vállatvon*
Különben meg az albumborító tetszik xD



Read Users' Comments ( 0 )

Íme, megszületett, megtaláltam xD Ahogy azt sejteni lehetett, van köze (nem is kevés) az els single borítójához. Én bírom az ilyet, mikor hasonlítanak egymásra, nekem ez speciel jobban tetszik, mint a Dreaming Out Loud meg az All The Right Moves borítója, de mindenki döntse el maga. ;)

  Új album megjelenése: NOVEMBER 17.!!!! *-* 



Read Users' Comments ( 0 )

Sajnálom a postböjtöt xD Koncert után kicsit el voltam varázsolva, (még mindig, egy hete volt, omg) meg rákattantam a már >>kielemzett Meese-albumra<<, de igen, már vasárnap meghallgattam az új Three Days Grace albumot. A blog büszke rá, hogy az 50. bejegyzés erről a lemezről szól ;)

  Nem mondanám, hogy melyik albumra hasonlít jobban, a One-X-re, vagy a Three Days Grace-re. A kettő keveréke, szerintem, ráadásul adjunk hozzá akkor némi kísérletezőkedvet az együttes részéről, és egy adag Nickelback-féle Silver Side Up-os zúzást, és remekül jellemeztük az új TDG lemezt. 
  A kezdőszám nem kicsit vagány, olyan pasis rock, erre nem lehet mást mondani. A dallam fülbemászó, a gitárok nagyon jól szólnak, a dob viszont nem kapott különösebb szerepet, amiért szomorú vagyok, mert a banda dobosa különösen a szívemhez nőtt a Live At The Palace koncert óta. :) 

  A Break-et már ismerjük egy ideje, mint első single. Ahhoz képest, hogy mennyire sztárolják ugye, hogy első single, nem különösebben hoz újdonságot, nem az, hogy nem tetszik, de nem tudom hová tenni. Jó dal és ennyi.
  A World So Cold az első olyan dal, ami jobban hajaz az első, self-titled albumra, mint a többiek. Kicsit olyan Drown-os, Wake Up-os és Let You Down-os. Hibridecske, a dallamát nem kedvelem, túl... egyszerű ahhoz képest, amit Adam Gontier általában írni szokott. 
 Lost In You. Nem tetszik. Adam-nek nem erőssége a szerelmes dalok írása. o.O" Az első dal, ami még négy csillagot sem kapna. Még a gitár sem tetszik benne. Amikor a vonaton hallgattam, meg is ijedtem, hogy omg, a Three Days Grace most kiad egy rossz albumot? Nebazz.

  De nem. A The Good Life megint egy olyan szám, amit ha először hallanék az együttestől, teszem azt a kórházban fekve, bele tudnék szeretni az együttesbe. Ezzel kívántam jelezni, hogy ez bizony olyan "I hate everything about you"-s dal. Ami jó. Mert azzal kezdődött minden. :) Back To The Basics, szokás mondani, ez tetszett nagyon :)
  A No More már címéből adódóan is kizár minden olyan lehetőséget, miszerint ez NEM egy szerelmes-lázadós dal lesz. Mert ez az. Nincsen vele különösebb kapcsolatom, Adam sír, és mégis olyanokat rekeszt be, hogy belehalok. Ez is kicsit keverék dal.

  Last To Know. Zongora. És Adam hangja. Remekül összehozták a kettőt. A szövegének titka abban rejlik, hogy egyszerű. És az egyszerűség gyönyörködtet, erre remek példa a dal. Akkor jöjjön Adam hangja. Kétlem, hogy albumos zúzós számokban bárki hallotta volna már ilyen gyönyörűen szólni. Adam mindig kiénekli a hangokat, de it ugye olyan magasan van, hogy nem nagyon tudja, és ha ez direkt is volt, azért, hogy jól hangozzon, én elpityeregtem magam a vonaton :) És persze a végére bejönnek a gitárok is, a zúzás, meg a berekesztés. Tipikusan NEM-Three Days Grace-es dal.
  A Someone Who Cares volt az a dal, ami a Last To Know után megragadt bennem. A szövege, a hangulata, a dallama, minden. Nem is szeretnék erről többet beszélni xD

  Bully... A dal, amitől rémálmaim lesznek. Kezdődik ugye ott, hogy a gyerekek kiabálásával kezdődik, ami hát jólvan, Bully, arról szól, és akkor a kisgyerek megszólal, hogy "bust his head". Nemtom, nekem ez eléggé... durva volt elsőre, rögtön utána egy olyan gitár intróval, hogy omg. A szövege elég egyszerű, főleg a refréné, de a dallam elég fülbemászó. Ha jól emlékszem, bridge nagyon nincs is, csak gitárszóló.
  Sok együttes írt már dalokat a témában, meg ki is állnak és hangukat adják ... ellene, persze. Ami mind becsülnivaló dolog, és örülünk neki, hogy a Three Days Grace is aktivizálta magát.

  A Without You megint egy olyan dal, ami nem fog embereket ölni, de hatásban odateszi magát a Bully után és a kicsit szokatlan, mégis megragadó stílusú Goin' Down elé. 
  A Goin' Down jön akkor :D Az egyik legérdekesebb dal szerintem, dallamilag ugye először is újabbfajta lendületet hoz, ez tényleg kicsit Silver Side Up-os. 

  Life Starts Now, mint címadó dal. Érdekes választásnak tartom, hogy az album végére tették be. Mondjuk jó, a One X is a One-X végén volt (bocs, ha keverem a kötőjeleket). Ebben a dalban visszajön minden, ami ezen az albumon jó volt, a klasszikus és összetéveszthetetlen dallamkezelés, a szövegekben rejlő nagyszerű egyszerűség, a gitárok, a dobok, ezek mind így együtt idézik fel az album hangulatát.
  Amit hiányolok a dalból, az az, ami a One X-ben nagyon szépen megvolt. Az, hogy miközben hallgattam, tudatosult bennem, hogy ez az utolsó dal, és máris többet akartam (ebben a Meese is jó, a Margottól azóta is libabőrös leszek :D).
  Szóval a drámai dallam ellenére nem lett az az érzésem, hogy máris új albumot akarnék... 

Azért jó ez, mert Three Days Grace. Se több, se kevesebb ;)
Azért rossz ez, mert nehéz elsőre beleszeretni a lemezbe, és aki nem vevő a "kivárom, míg megtetszik" féle felállásra, annál a TDG most rohadtul bebukta az albumot.
Hallgassa az, aki feltétel nélkül bír mindent, amit a TDG csinál.
A legjobb számja a Zalbumnak a Last To Know. Teljesen el voltam én varázsolva, teljesen új volt a stílus.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja aaaa... aaaa.... Lost In You. Olyan semmilyen.
Szerintem ez 10/7. Nem jobb, mint az eddigi albumok, de elég jó, és... és na, megérte várni. :)
Különben meg mi a rákért nem jönnek ezek Magyarországra? :D



Read Users' Comments ( 0 )

Remélem, azzal mindenki tisztában van, hogy ha csak azt pontoznám, milyen rohadtul leizzadtam már akkor, mikor megláttam Paul-t fehérben, akkor az nem férne ki egy posztban... DE mivel láttam a Snow Patrol-tól egy észveszejtően állatkirály koncertet, ezért mostmár nem vagyok elnéző velük. A legtöbb kell és azonnal ^-^
  Ezért van az, hogy nem tudok mit kezdeni a Just Say Yes klipjével.
  Jól van. Jól néznek ki, és zenélnek. Gary-t láthatóan rohadtul zavarja a mikrofon, nem is jött néha ki jól, vesztett a valódiságából (amit egy klipnél elég nehéz megteremteni, hiszen mindenki tudja, hogy nem élőben énekelnek), mikor pl akkor is volt hang, mikor a klipben már rég nem volt ott a mikrofonnál a szája. Ami szintén csudaszép, de nem is azt pontozom. ^-^

  Szóval jólvan, zenélgetős klip, nem gondoltam sokkal többre, nekem tetszik, szépek benne a fiaim, töredezik a szívem kicsi darabokra, és 10/6 ^-^

  >>pislogjanak önök is Gary-vel<<



Read Users' Comments ( 0 )

Re-Editors Magyarországon

Nem voltam a Szigetes koncertjükön. Akkor még nem is ismertem őket. (Igazság szerint a The Racing Rats klipjének a végét kaptam el egyszer még nyáron, megjegyeztem magamnak, hogy ez az a banda, amelyik tetszik az egyik barátnőmnek, és ennyi) Aztán augusztus 29-én tulajdonképpen, mint derült égből a villámcsapás döntöttem úgy, hogy meghallgatom az An End Has A Start nevezetű albumot. Azonnal beléjük estem. *Itt* lehet azt elolvasni, amit első hallgatás közben írtam róla.

*Itt* meg amit a The Back Room-ról :D  NEM fogok a szervezésről beszélni. NEM fogok fangurl-ös csöpögést rendezni. NEM beszélek az aznapról (pedig jó volt :D), csak a koncertről és az együttesről. Arra ott van a *freeblog-os postom* és az *angol blogom*. 


  Szóval még egy hónapja sem ismertem őket, mikor már úgy megszerettem őket, hogy a szívrohamot kockáztatva jegyekért folyamodjunk az MTV honlapján. Nem beszélek a nemtommilyen kampányról sem, nézzen utána, ha érdekel valakit.
  Egyenesen gyomorszorító élmény volt a várakozás, de minden megérte... Már az elején felfedeztem a csapatot, ahogy felsorakoztak az erősítők mögött *nagyon klassz helyünk volt, második sor legbalsó széle :D*, és attól a perctől kezdve, hogy feljöttek, addig a percig, hogy lementek, minden pillanatot élveztem.

  És ők is... Tom Smith mindenesetre :) Ha bárkinek be kéne mutatnom a bandatagokat, kezdem a dobossal, aki egy másodpercre sem állt le. Úgy verte a dobokat, mintha az élete múlna rajta, és jelentem, Ed megmenekült, nem fog meghalni, ha ezen múlik ;) Remekül nyomta az alap ritmust, a lábdob a gyomromban dobogott, iszonyatosan élveztem. Russel, a basszusos/vokalista/alkalmanként szintis is elvolt, nem különösebben volt vele bajom, remekül pakolta a hangját Tom Smith hangja alá, élmény volt hallgatni :)
  A gitáros/szintis fiú, a Chris... még mindig fapofával nyomja le a legelképesztőbb riffet és szólókat, szeme sem rebben, nagyon alter gyerek, és vérprofi.

  Tom Smith meg... nem az én tisztem megállapítani, hogy tudatmódosító szerek hatása alatt áll e, de mindenesetre van egy érdekes mozgáskultúrája ;) Igazság szerint az a helyzet, hogy Tom Smith hangja csak akkor remeg meg, ha Tom Smith úgy akarja. És Tom Smith nem szereti, ha megremeg a hangja.  Különben Tom még ki is szúrt velünk, még azelőtt lenyomott egy félvállas "thank you"-t, hogy tapsban törhettünk volna ki egy-egy dal végén :D
  Tökéletes koncert volt. A hangzás, a fények (jólvan, az nem mindig volt a helyén, de a futurisztikus hatás megvolt), egész jó arány volt a régi dalok, meg az újak közt, hallhattuk kezdésnek az új album címadó dalát, de volt Eat Raw Meat=Blood Drool is, ami attól a pillanattól kezdve a kedvencem volt, hogy meghallottam. The Big Exit is lement, hihetetlenül beteg dal, de mindenféleképpen zseniális, viszont a You Don't Know Love - arra kellett ma rájönnöm, hogy - a legfelejthetőbb dal volt számomra. Így visszahallgatva tetszik, persze, de akkor nem vágott mellbe.
  Egy dologban nem értek egyet minden más véleménnyel. Szerintem nem a Papillon volt a fénypontja a koncertnek. Jó volt, persze, állati szám, muszáj imádni, de nekem nem hozott semmi extrát, amitől azt mondanám, hogy Ez. Volt. Az. Emberek. 
  A Walk The Fleet Road viszont hivatalosan is a kedvenc sötétben-sírós dalom, pedig nem értem a szövegét sem. 


  Viszont a sok új dal között megbújtak olyanok is, mint az An End Has A Start, ami most is őrületesen nagyot szólt, nem fogom fel, hogy képesek mindig máshogy, mégis ugyanazzal az átéléssel előadni..... A Bullets-nél rándult egyet az arcizmom, legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy azt fogják előadni még a régebbi albumról, de nagyon beteg dal volt, és úgy is szólt. :) Öt csillag xD
  Ami még nagyon meglepett, az a Fingers In The Factories volt, egyik kedvenc számom, és kis híján felpattantam, mert komolyan úgy gondoltam, hogy ezeknek a zseniknek meg kell adni a tiszteletet, hogy széttomboljuk magunkat a dalaikra, de sajna nem lehetett. Így csak a térdemen kétségbeesetten a ritmusra dobolva éltem ki a tombolás iránti vágyaimat.
  Lement persze a Munich is, volt taps is, semmi bajom azzal a dallal, ledarálták, ahogy kell, nem szórakoztak ezek.

  Az új albumról, ami meglepetésként ért, az a Bones volt, ami első hallgatásra nem is tetszett, de a You Don't Know Love után leadva nem kicsit dobott a hangulaton ;)
  The Racing Rats... mint az álom, emberek :D Ekkor volt az a pillanat, mikor Mira belémkarolt a jobbomról, bal oldalomon pedig úgy belevágtam nővérem oldalába, mint a csoda, de minden magamba fojtott indulatot tolmácsolt Tom Smith azzal, hogy "COME OOON NOOOOW!!!". Ezt nem szabadott kihagyni, és fantasztikus volt :)
  Viszont mielőtt rátérek a koncert zárására, megemlíteném a számomra fénypontot, ami a Smokers Outside The Hospital Doors volt. Szövegéből adódóan igencsak érzékeny pont számomra ez a dal, és mikor meghallottam az első taktust, azt hittem, álmodok. A végén Tom Smith zongorás "We've all been changed from what we were"-je először könnyeket csalt a szemembe, majd a gitáros-dobos összeéneklése egyenesen megríkkatott (bongiorno, MTV Italia! :)). 


  A Bricks&Mortar, mint koncertzáró... nem emlékszem, milyen volt... akkor állhattunk végre fel, és tolonghattunk egyet a színpad előtt, nem tudom, miért pont úgy és akkor, gondolom, köze volt a felvételhez :D, deeee nagyon jó volt :)
  Ami még hiányzott nekem nagyon a koncertről - de persze álmodni sem mertem, hogy megkapom, az az "All Sparks" volt, meg a "Camera", nagy kedvenceim a The Back Room-ról, An End Has A Start-ról senkit nem zavart volna mondjuk egy "Escape The Nest", vagy "When Anger Shows", de hát ahogy a nagyok is megmondták, "You can't always get what you want" :)

  Akkor és ott imádtam minden percet. Minden őrült másodpercet, mikor Tom Smith kalasnyikovost játszott a gitárral, és lesorozta Chris-t, mikor csak szimplán csetlett-botlott, az sem érdekel, ha túljátszotta, az sem, ha drogozik (bár eléggé szomorú lennék), de az igazat megvallva szerintem ő alapból ilyen :) A végén nem jött össze a dobverő, a pengető sem, a setlist pedig majdnemmajdnem, de sok volt az erős és magas fiú, de nem baj.
  Ingyen volt... ennek voltak hátrányai. A kamerák, az egy "reklámszünet", az, hogy ülni kellett, de mindenféleképpen olyan élmény volt, amit senkinek nem szabadott volna kihagynia :) Jól éreztem magam így is, sőt, ennek fényében kijelentem, hogy eszelős mennyiségű pénzt képes lennék kifizetni értük... 

  Mert ilyen gyerekek ők ;)

  Igen, ez volt az objektív review, a Tijás fangurl-ös így szólna (Mira kedvéért :D): ÚRISTEEEEN!!!! NEEEEM-LEHET-IGAZ!!! ILYEN-NINCS!!! AAAZT A MINDENIIIIIT!!!

  Ja, nagyjából így ;)

*képek forrása*

 



Read Users' Comments ( 1 )

Meese - Broadcast (2009)

Alapjában véve nálam a denveri bandáknak nincsen nehéz dolguk. Az olyanoknak sem, akik Rod Blackhurst kapcsán (The Heyday), vagy Isaac Slade kapcsán (Meese). Mert ilyen vagyok én. :)


  Természetesen melyik másik dalt is hallgathattam meg először, mint a "Tell Me It's Over"-t :) Amint meghallottam az énekes hangját, az ugrott be, hogy: NA NE, ez fog engem lenyűgözni, ez ejti majd rabul a szívemet, és csal könnyeket az én szemeimbe, ahogy Kayla barátnőm mesélte?
  És hát... ja, nagyjából így. Jól van, lehet, hogy nem egy Josh Groban (csak neked, Mira :D), de kedves hangja van, és igazság szerint nem is arra megy, hogy a hanggal kápráztasson el, sokkal inkább a fülbemászó, kreatív, színes dallamok az erőssége a colorado-i együttesnek.

  Egyik sem kifejezetten... vidám dal, de nem is túl szomorúak, sokkal inkább az a furcsa, hogy a pörgős alap fölé visznek ilyen hullámzós, lebegős dallamot.
  Szép kis alternatív piano-rock, azt meg... tudjátok, a Tija különösen kedveli :D

  Az album címadó dala nem igazán fogott meg, ez tulajdonképpen, ami nem igazán tetszik. Taking The World On, ez sem igazán extra, de így vagyok a The Medicine-nel, a Say You're OK-vel és a Bonfire-rel :) 
  De különben rendben van. 

  Jól van, mondok valami furát. Vegyééétek... a We Shot The Moon-t, a The Fray-t, és a Starsailor-t. Megvan? Tessék betenni egy ilyen mixelősszarba, kavarjátok össze, és az a Meese. A We Shot The Moon fiatalos lendülete, a The Fray mély zongora... (van olyan, hogy zongora riff? xD) és a Starsailor különleges dallamvilága... plusz a Meese-tesók fantáziája ;)
  Még annyit, hogy a Movie Screens-t kicsit nekem hallgatni olyan volt, mint a Trust Me. Igen hasonlóak a dobok, és.. és ez jó. Pluszban még a Meese-bratyók és Isaac Slade a The Fray-ből jó haverok. ^-^

  Mondok még valamit. Ez nem ilyen dalelemezgetős review, mert elég különlegesnek tartom ezt a zenét ahhoz, hogy... saját gondolataimat is jobban kifejtsem. Ez az a fajta zene szerintem, amit ha... meghallgat az ember, és utána ha nem hallgatja, akkor nem érzi jól magát. Az ilyen dallamokat jó hallgatni. Jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ilyen szép zenét írni, ilyen letisztult, kedves dallamokat komponálni.
  Mert nélkülük bizony réteges birkaürülék vagyunk.

  ^-^
Azért jó ez, mert lásd pár sorral feljebb :D
Azért rossz ez, mert nem rossz. És az fura.
Hallgassa az, aki bírja az alternatív piano-rockot. Ez tipikusan az. Se több, se kevesebb :)
A legjobb számja a Zalbumnak most a Tell Me It's Over, deeee... mindegy, nem kezdek izélni, a Tell Me It's Over a legjobb szám, sok más dal közt.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a Broadcast. Nem igazán vágott gyomorba, semmit nem éreztem nagyon.
Szerintem ez a tipikus 10/9, ami hamarosan 10/10 lenne, ezért hamar kell megírni a review-t, mielőtt öngyilkosságba üldözném magam, amiért elvből sosem adok 10/10-et. :)
Különben meg most a Next In Line a legjobb dal. MI FOLYIK EKÖRÜL A BANDA KÖRÜL? Még ma megszerzem régebbi albumukat :)



Read Users' Comments ( 0 )

Na, hol is kezdjem, de most tényleg? :D Öhm... tudjátok, hogy vagyok Gary-vel. Nála durvábban őrültebb, aranyosabb és szebb lelkű embert nem nagyon hordott hátán a Föld. :) A hangja nem valami hatalmas, de mégis, én nagyon kedvelem, ezer közül is felismerném, és szinte mindegy, mit csinál, én azt imádni fogom. :) Legalábbis a statisztikák eddig ezt mutatják.

  És hát most kiadtak egy single-t, amiiiii a leírhatatlan nevű Pussycat Dolls-os Nicole munkáját dícsérné, ha az eredeti szöveget nem Gary Lightbody írta volna. 
  Na, mit mondjak? Persze, másmilyen, mint az eddigi Snow Patrol-projectek, de jól másmilyen. Azt hisze, mi bírnánk őket akkor is, ha ezentúl ilyen stílusban nyomulnának :)

  A BBC tegnap este adta le élőben, amit én nem tudtam meghallgatni, csak 10 másodpercet, mert a netkapcsolatom elment, és úgy éreztem, muszáj ezt megosztanom veletek (Y) :D De ettől függetlenül köszi Helynának a linkért (meg Mirának is)


  Most őszintén, kinek nem lett jókedve ettől? (öhm, igen, tudom, azokra gondolok, akik bírják őket ;))
  Tőlem 10/9-et kap, mert felvidít, tök jó, kis pörgős dal, szép a szöveg, Gary hangjáért a mai napig be tudok halni, és hát... ember... ők a Snow Patrol... ;)

*mielőtt mindenki meggyilkolna, igenis, Gary-nek fantasztikus hangja van, a "nem hatalmas"-at úgy értettem, hogy nem tud nemtudomhányezer oktávot kiénekelni... csak a béka kedvéért ;)*



Read Users' Comments ( 0 )

Gary Go - Gary Go (2009)

Ő a kedves, geek srác nagy hanggal, valahonnan Angliából. Twitteren "eldumálgattunk", aranyos, tényleg :D És a zenéje is állat.   Emlékeztek az öltönyös, szemüveges fiúra, aki végig fut a klipjében, közben arra kér minket, mondjuk meg, milyen csodálatos ő?

  Az albuma igazán.. érzékeny lélekre vall. Igen lírikus, vagy hogy is kell mondani, de nem hanyagolja el a háttérzenét sem. A dobok leginkább szívverésre hasonlítanak, a gitár elhanyagolható, igazán csak akkor van szerepe, mikor plusz hatást ad egy-egy refrén ismétlésének, vagy hasonlók. 
  Minden dalt körbelengi az a... nem is tudom, ilyen lebegős-érzés, ami pasikám igen érdekes, egyedi hangja miatt van. Igazán magas, szívet melengető orgánummal rendelkezik, befészkelte magát a fejembe, és nem is igazán tudom kiszedni onnan. Nem is akarom.

  A Refuse to Lose-ról kellene pár szót mondanom, amiben a gitárok elég erélyesen előre lépnek. Fantasztikus dal, mint ahogy a Brooklyn is. Az viszont máshogy. Ott csak Gary van, és a zongora...
  Amit kedvelek a zenéjében, hogy az életről énekel, egyszerű érzelmekről olyan profizmussal, és olyan nézőpontból, hogy beleszédülök. Meg van benne az az "egyszerű bátorítás", amivel ugye próbál a szívünkbe beférkőzni, "Don't question your ability", de remélem, egyszer elhiszi, hogy enélkül is nagyon szeretjük.

  Az Open Arms-t, mikor meghallottam a VH1-en, az eléggé... mellbevágó volt. Nagyon jó dal, és az albumra másmilyen szöveggel került rá... És a klipje különösen kedves, arról szól, hogyan lesz űrhajós őbelőle, hiszen... elég nagy sztereotípia, hogy a kisfiúk mind asztronauták szeretnének lenni, meg Holdra menni (meg Marsra).
  Gary különben nem hiszem, hogy nevezne el magáról albumot, ha tényleg nem róla szólna :) Nem tudom, ilyen önmagát felfedezős lemeznek tűnik, nem tudom, milyenre tervezi a következőt, de mindenféleképpen örülnék, ha folytatná a karrierjét, meg miegymás, mert szép a zenéje nagyon :)

  Általában minden dal ilyen csöndesebb, szívtépős dallamú. Önboncolgatós dolog ez, miközben mindenki, aki hallgatja, felfedezhet egy olyan nézőpontot magával szemben, amitől kissé letisztultabb képet kap az általában bonyolultnak hitt emberi tulajdonságokról. (Hippis beszéd forever) Nem olyan nehéz ez az önmegismerés, énszerintem :) Most, hogy meghallgattam az albumot :D

Azért jó ez, mert szép zene, hibátlan tracklist, fantasztikus hang, egyedi popper-alternatív stílus :)
Azért rossz ez, mert nem jut eszembe semmi hiba... komolyan... semmi rosszat nem látok benne...
Hallgassa MINDENKI. Az mondjuk ne, aki  a nemtommilyen metált nyomja, meg a rappet, de az indie-t kedvelőknek mindenféleképpen tetszeni fog ez a lemez is :)
A legjobb számja a Zalbumnak Refuse To Lose, de csak azért, mert a Wonderful túl egyértelmű :D Ez az egyetlen igazán... rockosabb szám, de nagyon ügyes. :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja Egyik sem. Tök állat ez... mindegyik nagyon tetszik. (Na jó, Brooklyn, de csak mert muszáj)
Szerintem ez 10/9. De tudnotok kell, hogy nálam majdnem minden 10/9 10/10-et jelent... ez is...
Különben meg lol, twitteren beszélgettem Gary-vel, tökjó arc, közvetlen, meg minden :)
Utóirat: Emlékeztek az öltönyös, szemüveges fiúra, aki végig fut a klipjében, közben arra kér minket, mondjuk meg, milyen csodálatos ő? Na, az a srác Gary Go ;)



Read Users' Comments ( 0 )

Írhatnék a No Name Face-ről, meg a Who We Are-ról is, mint a két legjobban sikerült albuma a kaliforniai együttesnek, de nem, mert nekem a legrosszabb albumukról kell írnom. Wuteva.

  Szóval. A második albuma a Lifehouse-nak, és míg a No Name Face-nek konkrét, gitárra épülő stílusa van, addig ez eléggé elkorcsosult. Ingázik az építő vokál, a húdekúl lábcin és a garázsbandákra jellemző gitárok között. Nem, mintha nem jönne be, de igazság szerint azt sem tudom, Jason hangjával mi történt ezen az albumon. Kicsit mélyebb lett (és ne mondjátok, hogy mutált, mert a későbbi albumokon már ugyanúgy szól, mint a No Name Face-en.
  Mindegy, miután ezen túlléptem, kezdem boncolgatni a track-eket.

  Míg a Starsailor-nál az volt a jellemző, hogy minden jó dalt bepakolnak a kezdéshez, addik a Lifehouse húzza az agyunkat, mert az első négy szám egyáltalán nem őket jellemzi. Káoszos, unalmas dalok, (bár a "Spin"-t azt kedvelem valamilyen szinten) amibe csak az "Am I Ever Gonna Find Out" hoz némi világosságot, a maga soványka két és fél percével.
  A címadó dal egész jó, semmi extra, nem szoktam sokat hallgatom. 

  Ezután jön négy dalnyi tömör gyönyör, az "Out Of Breath", mint egyik kedvencem, ilyen szerelmes, lendületes, mosolygós dal :) 
  Jason Wade hangja nem magas. Sőt. Tökmély. Nem is szokott beordibálni ő, három oktáv max a hangterjedelme, de mégis nagyon jól hangzik. Személy szerint a lassabb számokat kedvelem tőle, ezért fura, hogy a "Just Another Name"-et úúúgy szeretem én, mert az érdekes csörgődobbal, meg a fura dobokkal, amikhez hasonlót legközelebb már csak a 2007-es Who We Are c. albumon, a The Joke c. szám alatt hallhatunk, engem teljesen elvarázsolt, szövegileg is elég korrekt dal ^-^

  A "Take Me Away" az első dal az albumon, ami kicsit illene a Who We Are-ra is. Ez a lemezenként kötelező lélekmegváltó dal, aminek hallatán az ember lánya máris sokkal magabiztosabbnak érzi magát. A dal háromnegyedénél csöndes bridge-ismétlés utáni bezúzás után pedig annyira mindegy, hogy mit énekel, ha azt mondaná, a zöld a kék, és az ég a fű, mi azt is elhinnénk :)
  Az első szomorúbb, elmerengős dal, az a "Walking Away", ami eléggé szöveg-centrikus, ezért egyszerűbb a dallam, mégis fülbemászó, és nagyon szép :) A szöveg meg elhagyós... de mégis imádom :)

  A "My Precious" és az "Empty Space" olyan semleges dalok, de a "The Beginning" megint egy jó kis dal, leginkább a "Stanley Climbfall"-ra hasonlít, én kedvelem, kicsit lassú, kicsit fáradt, kicsit ilyen melankólikus, azt meg szereti a Tia ;)
  A "How Long" asszem csak egy Bonus track, de az is klassz nagyon ^-^ Idézi a Blyss-es időszakot, amit Tija... ismételten csak kedvel nagyon :)

Azért jó ez, mert azok a dalok, amik jók, azokat sosem tudom itthonhagyni, mindig fel kell tennem őket az Empémre, és mindig biztos, hogy meg is hallgatom őket ;)
Azért rossz ez, mert sok a töltelék-dal, a semmilyen dal, amikért nem az, hogy kár volt pazarolni a memóriát, de a No Name Face-hez képest mindenféleképpen visszaesés.
Hallgassa az, aki nem megy annyira a dallamra, hanem inkább a háttérben zenélgetős cuccokra bukik.
A legjobb számja a Zalbumnak a Take Me Away. Nincs ennél jobb a világon.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja az Anchor... nem is hallgatom soha.
Szerintem ez 10/5. Hallgatgatom, ha úgy adódik, de nem igazán a szívem csücske ^-^
Különben meg NAGYON-NAGYON várom az új albumot. A Lifehouse meg a Who We Are is nagyon klasszra sikerült, kíváncsi vagyok, az ötödik album milyen lesz *-*



Read Users' Comments ( 0 )


2 dolog(ember:)) van a világon, AKIKért képes lennék meghalni, de ez halálkomoly : D

Az egyik Roger Federer (=mytennisGod, the GOAT, amúgy meg Lenny Kravitz-fan, hogy így vmi köze is legyen a zenéhez nekije:D),
a másik Josh Groban(=myMusicGod) a legjobb (persze ez mindig szubjektív) amerikai férfihang, egy hallatlanul tehetséges jenki zenészsrác (Úristen, lassan 30 lesz:o))… Akit borzasztóan kevesen ismernek Európában is;(, de idehaza végképp alig;(, bár vagyunk fan-ok szépszámmal, de nem elegen, ahhoz hogy Josh idetolja azt a szép kis hátsóját és a cuki pofiját és lenyomjon egy lélegzetelállító koncertet nekünk:D

De ki ez a Josh-srác? Itt sok infó található a fiatalemberről;) Klikkoljatok:http://hu.wikipedia.org/wiki/Josh_Groban

Ki is ő és mit is ért el eddig (amiről szép hazánkban sok embernek fogalma sincs:( hisz ide hírben nem jut el…): csak kiemelek pár fontos állomást az Életéből, nagyjából el lehessen helyezni a művészurat valahová, nem kispályázik a srác;)
- pl. velük duettezett
: Céline Dion, Andrea Bocelli, Placido Domingo, Charles Aznavour, Barbra Streisand – créme de la créme zenészek
- Closer Billboard200 #1, Noël 2007 Best Selling amerikai album volt
- idén nyáron beválasztották a Hollywood Bowl Hall of Fame-be, ez amolyan életműdíjszerűség, Josh még csak 28 éves amúgy… de ezek szerint rászolgált;)
- Grammy-jelölt (Noël, Best Traditional Pop Vocal Album, 2008)

A Collection. Egy válogatás. Hmmm. Jó cím, a Best of olyan agyonhasznált úgyis:)
Az albumborítóképről nem tudok úgy beszélni, hogy nem vagyok crazy-fangirl, lol, röviden: állati klassz a fotó:)
Josh 7 éves karrierjének a művész;)úr által összeválogatott kis Best of-ja, amolyan promó-cd Európának, asszem UK album chartson top40-ben volt:)
Nálunk pedig kapható, ezt onnan tudom, hogy megvettem:D
Szóval Josh erre a válogatáslemezre pakolt mindenhonnan, a 3 stúdióalbumról (Josh Groban/Closer/Awake), a karácsonyi cd-ről (Noël), Nelson Mandela 90th Birthday Concert-ről live-ot, a „Chess in Concert” musicalből live-ot…
Szóval próbált mindenkinek a kedvében járni, több-kevesebb sikerrel..., de inkább több : )
Ez egy dupla-cd-s album akar lenni, 16 és 6 track-es lebontásban.
A 2. cd-re csak a Noëlről, az elsőre a fent említett maradékról:) jutottak dalok:D

CD1

A nyitódal az Oceano lett… nem szerettem soha, nem tudom miért, talán a zongorabetét szokott idegesíteni benne, vagy a női vokál a háttérben, a dallam persze korrekt, Josh hangja meg űberkúlállat (fogalom made by Tija), ezentúl ŰKÁ:)

Aztán a *February* Song next… óanyám, egyszerűen, gyö-nyö-rű, ezt a dalt Josh társszerzőségben írta, állítása szerint semmilyen köze nincs az ex-ével való szakításhoz (*January* Jones az ex), amit nekem nem tisztem megítélni, bár szerintem van köze, különben meg nem egy vidám nóta, viszont állati klasszul szól az 1. perctől az utolsóig;)

You are loved… hátigen, a dal, ami Josh rabjává tett örökre (és nem én vagyok az egyetlen ezzel), ez volt az 1. dal, amit tőle valaha/láttam hallottam, azonnal deadly lost… ha FS gyönyörű, akkor erre mit mondjak????? Űbergyönyörű? Egy fantasztikus dal, lélekemelő csoda, ha fáradt vagyok, fáj a világ, fáj az Élet, depis vagyok, YAL segít kimászni a mélyből:D
Don't give up, Because you are loved”
A dal olyan mintha szívdobbanással indulna, aztán ahogy halad előre, Josh hangja egyre jobban és erősebben ostromolja a dobhártyáinkat és kebelezi be a hallgatóságot.

You raise me up, az 1. igazi sláger, amivel Josh úgy igazán berobbant az amerikai köztudatba, na meg a zseniális Closer albummal (#1 album volt kint), YRMU amúgy Secret Garden-cover. Josh verzióját ismerem, ami ŰKÁ:)

In her eyes, ezeken a dalokon nagyon is érződik David Foster keze-nyoma, aki kitalálta Joshnak ezt a pop-opera-vokál-klasszikus (nah, ettől mászik Josh a falra;)) vonalat/műfajt (Josh állítása szerint "genreless" a zenéje), viszont cool a refrén:D „I’m not a hero, i’m not an angel, i’m just a man”

Awake, a 3. stúdiúalbum címadó dala lenne, ha eredetileg nem csak az Awake Special Edition-re tették volna rá, a kis rafkósok:)
Hát nem lehet véletlen, hogy a legjobb dalai azok (nem lebecsülve Davebá tudását és produceri tehetségét… szép dalokat írt ő is Joshnak, na, de nem annyira unikum-dalok, szép és jó hallgatni őket… ennyi), amelyeket társszerzőségben írt, mint ahogy az Awake-et is, amiben live verziókban saját magát kíséri zongorán:) (amúgy Josh elég jól dobol;)) Szóval Awake… Gönyörű dallam-szöveg-hangulat-vokál:)
Remember all the love we shared today”

Aztán itt összefognék pár dalt, amik szimplán szépek és jók, de semmi extra, nem robbantják a bankot, kellemes őket hallgatni, vagy szép a gitárbetét, vagy a zongorabetét bennük, amúgy meg mindegyik túl-szomorkás-édesbús-Fosteres…
Alla Luce Del Sole/Alejate/Hymne A L’Amour/Cinema Paradiso (Se)

A francia nyelven írt dalaival soha nem barátkoztam meg, bár Josh kitűnően és szép kiejtéssel énekel olasz/spanyol/francia nyelven, ez tény:D

To where you are… Ez az egyik dal, amely szerepelt, jobban mondva Josh elénekelte az egyik évadzáró Ally McBeal epizódban, a 9/11-ban, és az Égbe távozott szeretteinkhez szóló csodálatos óda… „a breathe away not far, to where you are…”

Anthem, live, from Chess in concert. Korrekt:) A vége pedig *goosebumps*

Per Te, ehhez sikerült egy szívszaggató klipet forgatni, dal+klip kettős odaver az ember könnycsatornáinak:)

Remember when it rained, szintén Josh keze van a dologban, azért is tutkeráj a dal;) Szintén live-ban Josh & zongora felállás, eszméletlenül rocks a dal úgy meg nem-live is:)
3. percnél meg Josh hangja kitör mint a vulkán:D Eszméletlen ereje van ennek a dalnak (akárcsak YAL-nak):)

Weeping, az Awake album utolsó 3, a többitől teljesen elütő (mind hangulatban, dallamban, hangszerelésben) dala közül a 2. gyöngyszem (előrevetíti milyen lesz/lehet a 4. stúdióalbum, amin Davebá már nem lesz jelen:)… )
és amikért Josh majdnem ökölharcot vívott Dave-el, h. rákerüljenek az albumra:), Josh győzött;),
az albumon a Ladysmith Black Mambazo nevű dél-afrikai csapattal dolgozott, ez pedig egy live verzió, itt Vusi Mahlasela és a Soweto Gospel kórus a partnerei Joshnak, ez a live felvétel a tavalyi Nelson Mandela szülinapi (90.) koncerten készült. Kellemes, bugizós, de mégis lágy, dúdolós track. A dal amúgy egy történetet mesél el egy férfiről, aki félelemben élt. A refrénben az afrikai kántálás teszi egyedivé a dalt:)

Végül az 1. cd záródala a Smile, ami az Awake Special Edition utolsó dala is, Josh egyik kedvence:), a másik lélekemelő dala Joshnak. Rossz kedvre gyógyír tud lenni ez is:D

CD2 (bonus CD)

Na hát ezért haragszom Joshra:), mert sikerült 6 olyan karácsonyi dalt idetenni, amik nem is a legjobbak, szerintem… persze mások meg ezeket kedvelik, jó hogy nem vagyunk egyformák..
Azt értem hogy Ave Maria-t muszáj volt, kellett egy francia (Petit Papa Noël), egy spanyol (Noche De Paz) és egy latin (Panis Angelicus) nyelvű is, persze Silent Night meg nem maradhat el… és a Little Drummer Boy, amit Josh nagyon jól összehozott;)
Különben meg akkoris a Christmas Song a legjobb a Noël-en:D

Nem kap 10/10-et, éspedig, mert le merte hagyni a Broken Vow/Mi Morena/My Confession/My December-t, kb. a fél Closer-albumot:D Lol.
De legfőképp a Lullabyt és a Christmas Songot, ezekért virtuális hátsónrúgás dukálna, de minimum 2 év felfüggesztett:D

Szóval Josh és az A Collection:)
Ahogy az albumra ragasztott matrica is hirdeti:
JG – The American Superstar – If you are discovering JG for the first time, or are a long-time fan, you will LOVE this collection.

És még ez is: A voice that stands above all others…
Igen, aki nem ismeri, de szeretné megismerni, arra korrekt ez a lemez, jól sikerült válogatás, Josh legszebb trackjeivel.

A hangról pedig… hát Nelly Furtado nyilatkozta azt Josh hangjáról, a közös duettjük (Silencio) apropóján, hogy Joshnak olyan a hangja, mint egy Angyalé…
Igen, ezzel nem is akarok, nem is tudok és nem is fogok vitatkozni : D Meg értelme sem lenne, mert Nellynek igaza van:)

Angyali hang – angyali pasas, épp csak szárnyai nincsenek;)

Álljon itt Nelly véleménye Joshról a Silencio kapcsán:
"He always struck me as somebody real and grounded and unique,"
"I love people that aren't afraid of being on their own, and Josh is totally in his own lane.
You can't find him on Top 40,
but he sells millions of albums just by the strength of his voice, and I admire that.”

Igen, ez a lényeg: nem, Josh nem tolakszik be az emberek i-podjára, laptopjára, hangi és emberi kvalitásaival , illetve személyiségével elvarázsolja az embereket:D

Azért jó ez, mert pár dal kivételével Josh munkásságának legjobban sikerült darabjai kerültek rá az albumra.
Azért rossz ez, mert
a "pár dal" helyett vannak Joshnak 100szor szebb és szerethetőbb dalai is, amiknek inkább helye lenne egy Josh-Bestof-on:)
Hallgassa az, aki szereti az Angyalok énekét;)
Nem, annak ajánlom, aki szeret a mainstream-en kívül is más előadókat megismerni.
Josh jó példája annak, hogy a mainstream-en kívül is van Élet a zeneiparban, és nem kell 3 havonta #1 slágert írni, meztelenfenekű-nagymellű hölgyektől hemzsegő klipeket legyártani.
Mégis lehetsz elismert Valaki, habár nem játszák a dalaid a rádiók és a zenecsatornák, de mégis sikeres tudsz lenni, mert valamiért különleges vagy:)
A legjobb számja a Zalbumnak, csak 3 szó:
You are loved, nincs értelme magyarázni, miért, meg kell hallgatni, érezni kell azt a dalt:)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja
Mivel ez egy válogatás-album, ide tré dal nem kerülhetett;), de mondjuk én a Hymne A L'Amour-t egy Lullaby-ra azért lecserélném:D Vagy a Panis Angelicus-t egy Christmas Song-ra:)
Szerintem ez
10/8, igen, tudom, kegyetlen vagyok, de nincs Broken Vow, Lullaby és Christmas Song, ezért Joshnak vezekelnie kell(ene);) Amúgy korrekt Best of:)
Különben meg
Josh duettjei! (akad pár db) nagyon zúznak és különlegesek, ajánlom meghallgatásra mindegyiket:D Úgy gondolom, ő (lehet) az álom-duettpartner, mindenki imád vele együtt dolgozni.
Utóirat
remélem sikerült felkeltenem az érdeklődést Josh és zenéje iránt, egy próbahallgatást megér szerintem, aztán ha mégsem működik a Varázslat (amit kétlek:)), rengeteg előadó (jó/rossz) van a világon, lehet azokkal próbálkozni;)



Read Users' Comments ( 0 )

Szóval itt volt a nyár, száz nemtommivel vár, de elmúlt, és bizony az olyanok mellett, hogy OneRepublic, The Script és Editors, felfedeztem egy hölgyeményt is, akit úgy hívnak, hogy Skye Sweetnam ^-^

Tulajdonképpen Last.fm-en böngészgettem a barátaim barátainak barátai közt, és akkor megláttam valaki library-jében a képet. Mondom, de jól néz ki, tiszta extrém, rózsaszín haj, menő ruhák, miegymás, mondom, csekkolom, milyen zenét tol. Szerencsémre nem egy olyannal kezdtem, mint egy Number One, hanem sikerült kifognom a legjobb számát, a Human-t :) 
  Onnantól meg egyszerű volt, megszereztem az albumait (2 db), és akkor kezdjük ^-^

  Az első album még csak bugyuta tinipop, de szerencsére a másodikra bejönnek a kicsit a gitárok, meg az ilyen Missy Elliot-féle hip-hip elemek, meg persze némi elektronikus hatás... ami tökjó, én bírom. Skye-nak mellesleg nem semmi hangja van, senkit ne tévesszen meg a külső, nagyon jól hangzik élőben is, akkusztikus koncerteken is, remek :)Az album leginkább a zenéről szól (Music Is My Boyfriend, Favourite Tune, Make-Out Song), egyszerű metaforák és ilyesmik jellemzik. Mint Lily Allen is, Skye is szereti megmondani, mit gondol a nagyvilágról, erre remek példa a "Human" c. dal. 

  Különösebben semmi extra, megkérdőjelezi emberségünket, és miegymást, a klipjét én bírom, elég felületes irónia, de mit várhatnánk egy lánytól, aki alig több, mint húsz? o.O" 
  Aztán vannak a pasizós, vagány csajos dalok, amiktől szerintem nincs olyan lány, aki ne érezné magát magabiztosabbnak, és nekem, mint önbizalomhiányos mizantrópnak, elég nagy szükségem is van, ilyenre jó az "Ultra", a "Boyhunter" és a "Babydoll Gone Wrong". 

  A Make-out song-ot a szövege miatt kedvelem, eléggé butuska, csajos dal, de végülis nagyon belevaló, kíváncsi lennék, miért nem lett Skye híresebb Magyarországon (mondjuk ez inkább sértés lenne neki :D). A Kiss A Girl se tévesszen meg senkit, jó kis dal, lázadós, meg minden, mi másra lenne még szüksége egy tininek? Különben ez a dal tükrözi leginkább a régebbi pop-stílust, ami a Noise From The Basement-et jellemezte. :)
  Két nem különösebben elragadó dal a "Ghosts" és a "Let's get moving (into action)", ezek ilyen semlegesek. o.O" 

  A lemeznek egy szomorúbb dala van, ami a plátói, vagy éppen elveszett szerelemről szól, az pedig a "Scary Love", amit én nagyon szeretek. Nem is tudom, azt sem tudom, Skye-t miért szeretem, semmi extrát nem nyújt, de azt is olyan szerethető módon :)

  Skye erőssége a dinamikus szövegek és dallamok írása úgy, hogy az ne váljon sablonossá, ne legyen tele fölösleges "Yeah-yeah"-ezésekkel, de mégis legyen benne egy olyanfajta fiatalos lendület, hogy könnyen emészthető legyen mindenki számára.
  Amivel Skye-nak nem lesz szerencséje, az a saját vélemény megmondása. Mert őszintén, kit érdekelne egy olyan dal, mint a "Human" (nem divatból, mert ugye divat a "rendszernek beszólás"), ha van egy olyan is, mint a Make-out song, ami a szexről szól?
  Nem baj, Skye, nyomjad csak, én hallgatlak ;)

Azért jó ez, mert ilyen csajos zene... Jobb indokom nincsen x)
Azért rossz ez, mert aki az első albumot szerette, az ezt nem nagyon fogja (mint kedves barátnőm is, neki nem jött be a bedurvulás, de hát, aki Vanessa Carlton-t hallgat :D) 
Hallgassa az, aki gondolkodott már, hogyan hangozhatna a The Veronicas stílusa keverve Aly&AJ-ével. Annak tökéletes lesz :D
A legjobb számja a Zalbumnak a Human. El is üt kicsit az albumot jellemző fő stílustól, jó a szövege és fülbemászó a dallama (mint minden dalnak a lemezen :))
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a "Let's get moving (into action)", nem tudom, miért, az elején tetszett, de mostmár a "Ghosts"-ot is jobban kedvelem. o.O" :)
Szerintem ez 10/8. Nincs hozzáfűznivalóm.
Különben meg nincs hozzáfűznivalóm xD



Read Users' Comments ( 0 )

Nelly Furtado - Mi Plan (2009)

Nos... Nelly Furtado nem tartozik a kedvenc előadóim közé... (na, remeg a kezem, bocs a typo-kért, igyekszem figyelni) Deeee mégis, azt hiszem, a mai "menő"-nek számító énekesek közül ő az egyetlen, aki - nagyon finoman fogalmazva - nem kurvult el. :)
  Míg Rihanna ártatlan kislányként kezdte, és ma már mintha... na jó, inkább nem kezdem el, tudjátok, mire gondolok. Madonna is jó zenét tolt régen, de mára elkeseredetten próbál menőnek tűnni. Britney Spears-ről nem is beszélve... Lady Gaga mondjuk korrekt csaj (vagy pasi), ő már zenei ribiként kezdte a pályafutását ^-^


  Nelly Furtado Maneater c. számánál volt nálam kisebb szívroham, azt hittem, ő is elkezdi eladni magát, de nincs rá szüksége, mert nekünk van szükségünk rá, és ezért támogatjuk. Én főleg az új albuma letöltésével (Y) :)
  Nahm, hát nekem Nelly Folklore c. albuma tetszett, ami tényleg egy folk lemez volt, mindenféle volt rajta, és tudtam, hogy azt nagyon nem múlhatja felül az első spanyol nyelvű lemeze sem. Igazam is volt. :) 
  Két számot már előre öt csillaggal díjaztam, az egyik a Manos Al Aire, a másikról majd később, de a Mira már tudja, melyik az ;) Szóval... 
  Ilyen kis RBD-s light-os lemez ez (RBD = feloszlott mexikói popperbanda, bírtam őket ;)), főleg hip-hop elemekkel tarkítva, némi r'n'b is fellelhető a stílusban, ami még jó is lenne, de egy bajom volt ezzel.

  Nelly Furtadonak alapjában véve orrhangja van. És azzal, hogy spanyolul énekel, ezt mégjobban kiemelte, amitől kicsit ilyen bugyuta hangzást ért el. Kompenzálta ezt a vendégmunkásokkal (Alex Cuba, Alejandro Fernandez és Josh Groban, csak hogy pár példát említsek), amik a lemezen csak hemzsegtek, meg némi erős vokállal is elérte, hogy háttérbe szoruljon a hangja, így viszont a popos, szintis, gépi hangzás került fül elé, ami szintén nem túl szerencsés.
  Szóval meghallgattam az albumot, nekem bejött, nem rossz ez, másmilyen, mint amit megszoktunk, de a spanyol nyelv mindenféleképpen tetszik, hiszen az a szívem csücske.

  Viszont akkor a dalról is, ami miatt remeg a kezem, meg a szívem, és amit a Manos Al Aire (első dal) után úgy vártam, hogy nem is tudtam, melyik kezembe harapjak, míg el nem érkezett.
  Silencio. Na. Mindenki tudja, mit jelent, ha van némi sütnivalója... és a vendég énekesünk Josh Groban. Azt kell mondjam, hogy a szívem és elmém minden kis zugával tisztelem ezt a pasit, mert fantasztikus hangja van, és különleges lelke, ZSENIÁLIS zenét művel ez (bár még nem ástam bele magam, de ami késik... (az az Elbow-lemez megtekintése)). Szóval Silencio.
  Kedvelem Nelly-t, ne értsetek félre, de második hallgatásra már zavart a hangja. Ha Groban csak magában lenyomja az egész dalt, akkor lettem volna a legboldogabb, de nem így történt.

  Remek a dallam, a szövegből el-elcsípek részleteket, a spanyol egyszerű nyelv, kicsit butuska, deeee remekül hangoztak együtt ezen a nyelven is, és hát... kész. Amint meghallottam Josh hangját magában, Nelly nélkül... "Antes el Sol era mi bendición, ahora sus rayos me queman sin razón..." Na, gyönyörű dal, és hát... ha úgy nézzük, Nelly azért megállja a helyét egy olyan zseni mellett, mint Josh Groban :)

  Jól van, akkor, vannak még ilyen kedves, fülbemászó dalok, mint a "Sueňos", "Bajo Otra Luz", meg a "Fuerte". Ezeket nagyon kedvelem még ^-^ Nem kizárt, hogy később a többi ilyen light-osabb, egyelőre semleges számot is megszeretem, de most így nem vágott földhöz az album :)
  Ezért nem írok megint ilyen "azért jó, azért rossz"-at, mert tulajdonképpen nem rossz ez... kedves, popalbum, de nem igazán varázsolt el. Kivéve a Silencio. Az egy hatalmas dal. ^-^
10/6 :)



Read Users' Comments ( 3 )

El sem hiszem, hogy erről még senki sem írt :D Pedig nem hazudok, ha azt mondom, hogy a Final Straw messze a Snow Patrol legjobb albuma.
  Pedig közel sem hibátlan. Ezzel mondjuk csak azt a kérdést tehetném még fel, hogy akkor a többi milyen lehet? Mindjárt mondom :D


  Azt hiszem, a kaotikus lenne a jó kifejezés az albumra. Kicsit még olyan Polar Bears-es a stílusa, kicsit vannak benne ismérvek, amik a The Reindeer Section-t is jellemezték. Gary még nem mer kísérletezni új cuccokkal, kicsit összehord minden gitárt és szintis cuccot, amit talál, a vokál is kicsit szétesik, de mégis ettől lesz Final Straw a Final Straw, és nem mondjuk Open Your Eyes ;)
  Gary különben azt nyilatkozta a diszkográfiájáról, hogy az Open Your Eyes a Final Straw nagytesója, a Songs For Polar Bears és a When It's All Over..... pedig szerintem az öreges szülők. A Hundred Million Suns pedig a "család fekete báránya".
  De most a Final Straw-ról beszélgetünk.

  A How To Be Dead, mint nyitódal, remek, hangulatos, szenvedélyes, szép, művészi szöveggel, remek felépítéssel, és koncerten ILLYEN jól hangzik, nekem higgyetek, én láttam ;)
  A következő három dalról is csak azt tudom elmondani, hogy jók, nagyon, ezek jobban tükrözik a banda eredeti stílusát, a kicsit ilyen grunge-os garázsos indie-s cuccot. Kicsit széjjel van csúszva mindegyik, de ha az embernek van hozzá türelme, és fordít rá időt, hogy megismerje, akkor nagyon élvezhető dalok. (A Whatever's Left meg elég kaotikus az eltúlzott lábcin nélkül is, köszi :D)

  Miután a How To Be Dead ma is nagyon megy a bandának, szeretik is játszani, a Spitting Games is klasszikusnak számít a banda történetében. Kétélű refrén, szerethető versek, és remek befejezés. (koncertekre átírták a végét, de ezt senki nem sajnálja, mert jól hangzik. Én tudom :D)
  Ami ezután következik, az már inkább utal az Eyes Open felé hajló stílusra, az pedig a Chocolate, ami azt hiszem, az együttes történelmének legaranyosabb dala. Egyáltalán nem a címet/dalszöveget jellemző videóklippel (ami különben remek (Y)), és úgy tűnik, az együttesnek is szíve csücske a dal (felkerül a Greatest Hits albumukra is), és a közönség is imádja (és élőben is fasza :D)

  Most, hogy kimosolyogtuk magunkat Gary végtelen kedvességén, jön a dal, amit egy oldal szerint mindenki szeretne utálni, de nem tudják, mert olyan jó. Ezt én csak bóknak fognám fel, na de miért is akarna bárki utálni egy olyan dalt, mint a Run? Szövegileg jobban felépített dalt nem is nagyon írt Gary Lightbody azóta (mondjuk fenomenális szövegeket ír, az biztos), ami a dallamvilágot, zenei aláfestést illeti, az valami csodás. Nem sok együttest ismerek, aki 5 évvel a dal megjelenése után is ugyanolyan szenvedéllyel tud előadni egy ilyen agyonjátszott slágert. De nekünk szükségünk van rá, Szigeten is nagy szükség volt rá, meg is kaptuk, gyönyörű is volt. Cause this is how it works, kids ;)

  A Grazed Knees egy viszonylag alábecsült dal, szerintem gyönyörű, pedig. Kicsit depresszív (mit kicsit), kicsit sötét, kicsit szerelmes, kicsit zseniális. Tipikusan az a dal, amit az én mentalitásommal rendelkező egyének félnének meghallgatni éjfél után az kolesszobában, az ágyukban fekve a sötét plafont bámulva.
  A Ways&Means már más tészta. Attól függetlenül, hogy a kicsit észak-ír, kicsit skót együttes eddigi legdögösebb dala, igen keveset játszák élőben, viszont akkor akaratlanul is ránkjön a bugyidobálgatós feeling, mert ez bizony annyira belevaló és alattomos szám, hogy kész. Sajnos nem sok SP rajongó kedvence, ugyanis eléggé elüt mindentől, amit írnak a fiúk :)

  Szigetes koncert legmeglepőbb fordulata volt, mikor megszólalt a Tiny Little Fractures, ami szintén egy jó kis dal :) Pörgős, kicsit megőrülős, kicsit sikoltozós, kicsit mindenki együtt zúgná Gary-vel, hogy "WOOOOOAAAHH", ezt mindenkinek be kéne vallania ^-^ Azt hiszem, a Chocolate után ez az album második legszerethetőbb dala :)
  Ezután már csak ilyen nóném dalok jönnek, mint a "Somewhere A Clock Is Ticking", a "Same", a "We Can Run Away, Now They're All Dead And Gone", és a "Half The Fun". Ezek közül még a "Somewhere a clock is ticking"-et játszák időnként élőben, a többit nem annyira, és ez egyértelműen azért van, mert azok nem ütnek akkorát. Visszatér a kaotikus garázs-zúzás, ami kicsit kirángat minket az álomvilágból, amibe a Somewhere a clock is ticking sodort minket :)

Öhm. Kicsit hosszú lett ez a review, de minden olyan szerethető együttes, mint a Snow Patrol, megérdemli, hogy időt fordítsanak rá. :) Mikor először hallgattam, egyenesen "utáltam" ezt a lemezt, komolyan. A "Run"-t bírtam belőle, meg a "Chocolate"-ot, aztán jó napot. De felcseperedtem *könnyez*, és megláttam, hogy ez bizony egy olyan együttes, aminek minden tagja különleges személyiség, egyéniségük van, és különleges zenét hoznak nekünk, amit sajna nem tudunk kellőképpen megbecsülni :(

Azért jó ez, mert tényleg egyedi, élvezhető, kedves zene :)
Azért rossz ez, mert aki Keane-en, meg Coldplay-en nőtt fel, az nem fogja komálni.
Hallgass az, aki elnéző tud lenni a stílusbotlásokkal szemben, szeret kísérletezni, és szereti a nem hatalmas orgánummal megáldott férfiakat szép, letisztult dallamokat énekelni ^-^
A legjobb számja a Zalbumnak, a Somewhere A Clock Is Ticking. Igen. Jobban tetszik a Run-nál, és a Chocolate-nál is, akármennyire is fáj ezt leírnom. Különleges dal, nagy zúzással a végén, remek szöveggel :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a "We Can Run Away, Now They're All Dead And Gone". Egyértelműen. Meghallgatom, ha úgy tetszik, de nem különösebben kedvenc.
Szerintem ez 10/9. Nosztalgikus, kedves, jövőt előrevetítő indie zene :)
Különben meg a Snow Patrol azon kevés bandák egyike, aki élőben sokkal jobban hangzik, mint albumon (Y)
Utóirat: Most hirtelen megint nagyon hiányoznak :( Gyertek vissza :(



Read Users' Comments ( 0 )


Nem tudom, mit gondoltam, tényleg... most így hallgatva az albumot, arra gondoltam, melyik együttes similar-jai közt láttam, hogy felkerült a listámra? Rájöttem, hogy a Something Corporate és a Waking Ashland-én, és hát, meg kell mondjam, egyik fentebb említett együttestől nem hallgattam masszív daltömegeket, de pár dal megvolt, és mit ne mondjak, a The Starting Line mindenhez hasonlít, csak hozzájuk nem.
  És hát csalódtam.

  Mert unalmas. Semmi egyedi nincsen benne. Megbocsátanám, hogy a pasinak tucathangja van, Jonathan Jones-nak sincsen sokkal eredetibb hangja/sem stílusa.
  Ha már a stílusnál tartunk, elsőre a Lostprophets ugrik be, meg a Liberation Transmission. Kicsit hasonlít, deee.. unalmas. Nem tudom. Semmit nem látok benne.

  Sem szöveglieg, sem dallamilag. Semmi mondanivaló, még csak nem is élvezhető az értelem nélküli zúzás, tényleg... A "Birds" az egyetlen elfogadható dal... de az is a feledésbe merül..... -.-" Nem is szeretnék róla beszélni. 10/békaseggealatt. Legalább az albumborító kúl.


  Ezt a 40 percet sem kapom soha vissza :(



Read Users' Comments ( 0 )

Editors - Papillon (2009) vol. 4.

Szóval ha csajok Ti is levéleményeztétek, akkor rajtam a sor:)
Nálam érdekesebb a story annyiban, hogy én már kb. 4 éve hallgatom őket (Munich volt a kezdőlökés) és mondjuk 2 éve –mondhatom azt- hogy Tomék Fanja vagyok….. vagy hát Tom-fan;)

És akkor meghallottam a Szigetes Papillon-verziót, és feltettem magamnak a kérdést, amit már jópár új, albumnyitó dallal kapcsolatban (amikről később kiderültek, hogy az 1. benyomás nem is számít annyira, mert 360 fokos fordulatot vett a véleményem), hogy „Ez meg miféle szemét?”…
Igen, így kezdődött Papillon és az én felhőtlennek egyáltalán nem nevezhető kapcsolatom:S:)
Ilyeneket olvastam mindenfelé, hogy új vonal, elektronikusabb lesz az új album, meg Joy Division… stb.
Kicsit megijedtem, hogy az általam hőnszeretett és rongyosrahallgatott AAHAS-albumot csak alulmúlni fogja az új darab, hisz azzal az albummal magasra dobták a lécet:)
Aztán el kezdtem hallgatgatni a tracket, és ahogy ez már Spiralling és Violet Hill esetében is megtörtént, megfordult a világ, mert utálatból imádat lett:D
Zeneileg nem fogom tudni elemezgetni a dalt, mert nem értek ilyenhez, de az egész dal lüktetése állati, Tom hangja nem kevésbé vág gyomorszájon (mert egy brit művészzseni ő is;))
és különben is a hónap mondata az „It kicks like a sleep twitch”

Ez meg valamiért nagyon tetszik: „Darling you were born get old and die here”

Röviden: Editors és Tom Smith rocks : ) és várom az egész új albumot : )

És, ha pontoznom kellene, 10/9-est kap, mert az AAHAS album dalai a tutkerájok nálam -eddig:D
De nem fogom bánni, ha a srácok rám cáfolnak ; )


Read Users' Comments ( 0 )

Introduction #2

Thx Tija a meghívót, you rock!, GingerGirl volnék, és jómagam is fogok ide írogatni, ha időm és kedvem is társaim lesznek eme elhatározásomban:)

Szóval én inkább rock (alternatív, indie...), illetve Josh Groban és Jason Mraz (ők a 2 Gods for me xD) zenei vonalán mozgolódom, de a swingtől (Mike) a nu-metalig (Nickelback) hallgatok sokfélét, szinte minden műfajban van min. 1 kedvencem, mínusz hip-hop/rap/r&b, ezek azok a műfajok, amiket nem tűrök meg sem a fülemben, sem a gépemen xD Főleg ott nem:D

Imádom a MUSIC-ot, mindig szól valami a fülembe, zene az nálam egyenlő a levegővel;) Nélküle meghalnék:D

Igen, röviden, hát, ennyi elég is rólam:)



Read Users' Comments ( 0 )


Az Elbow megint csak csúszik. Valahogy nem tudom rávenni magam, hogy meghallgassam. Próbálom nem rossz ómennek venni, de lassan már mindenfélét letöltök, csak ne kelljen rákényszerülnöm, hogy meg kelljen hallgatnom. Dehogymiért? Gary Lightbody szereti, rossz nem lehet :D

  De akkor most a Travis-ről.
  Első élményem a bandával az volt, mikor láttam a Turn videóklipjét a VH1-en. Csak kicsit rémültem meg, mondom, milyen elvont cucc ez :D De az győzött meg, hogy láttam last.fm-en Starsailor similar közt a banda nevét, és amúgy is terveztem, hogy beszerzem a legutóbbi albumukat, szóval itt lészen.
  Képeztem magam Travis-ből, mielőtt nekiálltam megírni ezt, meg meghallgatni az albumot. Azt mondják, ez az album egyfajta stílusváltás, és a hardcore, old Travis-fanoknak első hallgatásra fura lehet. Persze már szidom magam, hogy miért mindig az újabb albumokat kell nekem lecsekkolnom, de ilyen vagyok, mindenkinek megvan a maga gógyija.
  Szóval hiba ide vagy oda, attól még lehet véleményem erről az albumról akkor is, ha nincsen viszonyítási alapom.

  Amit én kaptam ettől az albumtól, az leginkább ilyen kis... bripop... kicsit pattogós, néha beordítozós, jó kis gitárriffek. A dob ad neki ilyen... funky-s alapot talán... Az énekes hangja remek, nagyon kedvelem. Nem annyira egyedi és karakteres, mint amennyire a régi számokból emlékeztem rá, de mindenféleképpen az ő hangszínével lesz egész a Travis, így alkot egységet a banda. :)
  A lemeznek vannak sötétebb, mélyebb, komorabb részei (Broken Mirror, szerintem elüt az egész album hangulatától), ilyen kis nagyonhepi balalajkázós dalai (Last Words) és ilyen jó kis dalai, amiktől jó album lesz az album (J. Smith és Get Up).

  Egyik szám sem túl hosszú, tudjátok, az a vesszőparipám, vagy mim. Egy szám ne legyen túl hosszú, ha képtelenek izgalmassá tenni az egészet. Travis eddig jól csinálja, mert a rövid daloknál is az az érzésem, hogy tök hosszúak, mégis élvezem őket. Ez mindenféleképpen egy olyan előny, ami nem sok bandának van meg :)
  Kicsit country-s beütése is van pár dalnak (Friends), vagy inkább melankólikus, elvont britpop, most meg nem mondom, de nagyon érdekes :)

  Még az albumzáró dalról ejtenék pár szót, és ezzel egyidőben fel szeretném hívni valamire mindenki figyelmét. Attól, hogy egy-két dalban van zongora, még NEM LESZ piano rock az említett együttes. Szóval ne hívják a Travis-t önök jogtalanul piano-rocknak, mert ez nem az. 
  Ettől függetlenül a "Before You Were Young"-ban remekül hangzik a zongora, az album egyik legjobb dala az üstdobbal, vagy mi az. Kicsit úgy hangzik ebben az énekes, mint Brandon Flowers, és a dal is jobban hasonlít egy óvodás mondókára, de remek dal, minden hallgatással jobban szeretem :)

Azért jó ez, mert szerintem kellenek az ilyen bandák, amik kicsit kitűnnek a tömegből, de mégis minden hétköznapi ember számára bevehető dalokkal rendelkezik, és a Travis pont ilyen.
Azért rossz ez, mert aki elvontabb cuccra számít csak hír alapján, az nagyot fog csalódni. Ez ilyen kis délutáni sétához illő album, semmi elborulás, vagy világmegváltás, de mégis nagyon szép zene.
Hallgass az, akinek bejön a kicsit Coldplay-es, kicsit Keane-es hangzásvilág :)
A legjobb számja a Zalbumnak a "Before You Were Young". Nincs menekvés, beleestem. Fantasztikus dal. Tessék csekkolni :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja öhhh... A Something Anything nem igazán jött be második hallgatásra sem :S 
Szerintem ez 10/7. Mondom, jó ez. Idő kell neki, meg türelem, de nekem speciel mindkettőből van elég :)
Különben meg annyira csekkolni fogom az ezelőtti albumukat. Rögtön, miután meghallgattam az Elbow-t. 



Read Users' Comments ( 0 )


Na, le is zárnám akkor a Tia - James Walsh versenyt egy.... mondjuk azt........ döntetlennel.
  Van 44 számom a Starsailor-től, és 22-nél több nem is tetszik annyira, hogy most belebolonduljak, ezért döntöttem úgy, hogy imádom a Starsailor....... jó számait. A többivel még majd kísérletezgetek, most a héten még úgyis itthon vagyok, időm, mint a tenger...

  De akkor a Silence Is Easy nevű albumról is pár szót.
Bölcsen és megfontoltan egy lendületes számmal kezdődik "Music Was Saved", és igazság szerint én elhiszem, ha ő mondja, tényleg, miért is kötnék bele? Ez, és az utána következő "Fidelity" mind rövidebbek három percnél, de ezért nem is hibáztatom őket, mindkét szám olyan, hogy a kevesebb több. 
  Az album elsőbb kiemelkedő dala számomra a "Some of us". Semmi extra, de gyönyörű a dallam, a zongoristába úgy, ahogy vagyok, belezúgtam, James Walsh hangja pedig.. hát... na. Azért nem véletlenül kezdett énekelni. Különben rájöttem, hogy kicsit Bono hangjára is hasonlít az övé... ^-^

  Az album címadó dala elmegy, de messze nem a legjobb :) Telling Them felejthető, a Shark Food viszont eléggé elüt az album hangulatától, kedvelem is nagyon *-* A Bring My Love és a White Dove nekem eléggé... unalmasak, ha kettő közül kéne választanom, a Bring My Love lenne, merazvicces *-* :D
  Egyáltalán nem hazudok, ha azt mondom, hogy a Four To The Floor az album legjobb dala. Karakteres, különleges, tökre jó a vonósokkal, és a klipje is (Y) :D
  A Born Again-ben ismét visszajönnek a vonósok, deeeee itt már annyira nem jött be, mint az előző számban. Kicsit Stabilo-ra emlékeztető ennek a dalnak a hangulata, aztán meg ki tudja :)
  Miután a Born Again jogtalanul hosszúra sikerült, az albumzáró dal, a Restless Heart alig két perces.

  Összességében jó album, mindig az az érzésem a Starsailor-rel kapcsolatban, hogy az album elejére begyűjtik az egyedi dalaikat, aztán bedobnak egyet a végére is, és akkor a többi süllyesztő. Ez eléggé elszomorító, mert ha több időt fordítanának egy-egy albumra (az első három album két éves különbségekkel jött ki), akkor sokkal jobban össze tudnák állítani ^-^
  Remélem. Ki tudja. Várom a következőt.

Azért jó ez, mert Starsailor... na. Hozza a szokásos formát, jó dalokkal, nem annyira jókkal. Szép kis britpop, piano-pop, élvezhető, ha az embernek van rá... türelme, nem is tudom :)
Azért jó ez, mert hozza a szokásos formát. Szóval semmi új, értitek.
Hallgassa az, akinek tetszik az All The Plans, az ezt is bírni fogja. ^-^
A legjobb számja a Zalbumnak a Four To The Floor. Imádom. Az összes album összes számja közül is előkelő helyet foglal el :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a White Dove. Nem jött össze sajna.
Szerintem ez 10/5. Mint a Jack's Mannequin. Ha olyanom van, meghallgatom, ennyi :)
Különben meg talán kicsit tényleg elsiették az albumkiadást. Nyolc év alatt négyet kidobni, miközben teszem azt, a The Fray hét év alatt csak kettő LP-t és két EP-t adott ki... nemtom, tehát... ezt érezni kéne talán, remélem, a Starsailor is rájön, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít ^-^
Utóirat: akkor ez most egy csinos 2-2. Köszönet a tapasztalatért, tényleg ^-^
Utóirat 2.: Minden olyan ellenére, hogy ez, meg az nem tetszett, én nagyon örülök, hogy megtaláltam ezt a bandát, nagyon különleges érzésem van velük kapcsolatban ^-^



Read Users' Comments ( 0 )